„Amint hozzáérek valaki kezéhez, érzem, milyen passzban van” – A manikűrösöket is veszélyezteti a kiégés

„Eszembe sem jutott, hogy lelkileg ennyire megerőltető lesz a munkám, arra pedig végképp nem gondoltam, hogy ebben a szakmában is ki lehet égni” – meséli a közel húsz éve manikűrösként dolgozó Barbara, akinek korábban 10-12 vendége is volt egy nap, és mindenkinek végighallgatta minden örömét, bánatát. Azáltal ugyanis, hogy megfogja a vendég kezét, akarva-akaratlanul összekapcsolódik vele. Most mi olvashatjuk az ő szavait.

manikűrös
Kép: Pexels / Cheda Stankovic

A fodrászüzletben sokszor több vendég van egyszerre, s míg egyiknek szárad a festéke, a fodrász levágja a másik haját, közben pedig már érkezik is a következő vendég. Hangzavar van, zúg a hajszárító, vannak, akik csacsognak, míg mások a telefonjukba temetkeznek. A kozmetikusnál, bár egyedül van a vendég, általában fekszik a kezelés közben, és becsukja a szemét, el-elbóbiskol, csak akkor beszélget, ha kedve van hozzá. A manikűrösnél azonban más a helyzet: szemtől szemben ülök a vendéggel, felém nyújtja a karját, megfogom a kezét, és akarva-akaratlanul összekapcsolódunk, érezzük egymás rezgéseit.

Itt nem lehet elzárkózni, elfordulni, karba tenni a kezet, telefonozni.

Ennek következtében előbb vagy utóbb mindenki megnyílik, és mesél anélkül, hogy bármit is kérdeznék.

Amikor 18 évvel ezelőtt elkezdtem a szakmát, élveztem, hogy munka közben beszélgethetek a vendégekkel, mindenféléről társaloghatok velük, családról, párkapcsolatról, az élet nagy dolgairól. Aztán ahogy idősödtem, gyermekeim születtek, elváltam, újra férjhez mentem, elköltöztem, egyre nagyobb élettapasztalatra tettem szert. Azon kaptam magam, hogy egyre komolyabb, mélyebb dolgokat osztanak meg velem a vendégek. Előfordult, hogy egy napon valaki elmesélte nekem, hogy meghalt az egyik közeli hozzátartozója, a következő vendéget megcsalta a férje, a harmadikról kiderült, hogy rákos, a negyediknek komoly problémai vannak a kamasz gyerekeivel, az ötödik pedig elvesztette a munkáját. Még külön-külön is nehéz helyzetek, de egymás után sorban e történetek meghallgatása engem is megvisel. Bármennyire igyekszem is nem magamra venni, és nem hazavinni, néhány sztorit mégis napokig hordozok, de csak magamban, mert ami a szalonban elhangzik, az ott is marad, hiszen a vendégek bíznak bennem.

Tudom, hogy a kapott bizalmat egy pillanat alatt el lehet játszani, és ha nem őrizném mások titkait, rövid időn belül új munka után nézhetnék.

A legtöbb vendégem már 10-12 éve jár hozzám, figyelemmel kísérem az életüket, tudok minden örömükről, bánatukról. Ha olykor tanácsot kérnek, elmondom a véleményem, nem kertelek, ám ettől az őszinteségtől sokan megijednek. Egyetlenegy dologra azonban soha nem voltam vevő, az pedig a pletyka, pedig bőven akad belőle egy kisvárosban. Ezekre nem szoktam reagálni, ebből a vendégek is érzékelik, nem vagyok benne partner. Ha új vendég érkezik hozzám, elég hamar kiderül, hogy összepasszolunk-e vagy sem, működik-e köztünk a kémia, nálam marad-e hosszú távon. Egyszer-kétszer fordult csak elő velem, hogy nehezemre esett valakinek megfogni a kezét, egyszerűen szédültem tőle. Valamit ők is érezhettek, mert lassan lemorzsolódtak, nem jöttek többet. Az évek során annyira kifinomultak az érzékeim, hogy amint hozzáérek valaki kezéhez, érzem, milyen passzban van, azt is, ha beteg.

Annak ellenére, hogy mindig mindenki történetét szívesen meghallgatom, és könnyen ráhangolódom másokra, olykor együtt is sírok vagy nevetek a vendéggel, az évek során telítődtem mások gondjával-bajával. A vírus aztán rátett még egy lapáttal, a vendégeim egy része hirtelen virológussá vált, és mást sem hallottam nap mint nap, csak a különböző összeesküvés-elméleteket, oltás pró és kontra érveket, ki hogyan vészelte át a betegséget, hány rokonát, ismerősét veszítette el. Egy ponton túl eljutottam oda, hogy kész vagyok, nem bírom tovább hallgatni, megvan a magam baja.

Én csak dolgozni szeretnék, szép körmöket készíteni, hogy elégedettek legyenek a vendégek, nem akarom mások terhét cipelni.

Ebben a lelkiállapotban tulajdonképp jól is jött nekem a teljes lezárás, jó volt kicsit megpihenni, de így is sokan kerestek, nem dolgozom-e otthonról, nem csinálnám-e meg csak az ő körmüket. „Itt van nekünk egy óriási világjárvány, emberek betegszenek és halnak meg, hatalmas bizonytalanságban élünk, és valakinek tényleg az a legnagyobb problémája, hogy szép-e a körme, ki van-e festve?” – tettem fel magamban sokszor a kérdést. Aztán mindig arra jutottam: „Lehet, hogy csak beszélgetni akarnak, megosztani valakivel az érzéseiket.”

Amikor lehetett, újra munkába álltam, de minden ugyanúgy folytatódott, és én lassan teljesen kiégtem. Annak ellenére, hogy szeretem a munkám, és minden vendégemmel jóban vagyok, nem volt kedvem dolgozni menni, beszélgetni se nagyon akartam velük. Azoknak, akik régebb óta ismernek, ez fel is tűnt, ugyanis nekem minden az arcomra van írva, nem tudtam palástolni a valós érzelmeimet, és hiába próbáltam bizonyos témákat kerülni, másra terelni a szót, két-három mondat után újra visszatértek ahhoz, ami őket foglalkoztatta. Mindennek tetejében a szervezetem is jelzett, egyre több egészségügyi problémám lett, a nyakam és a vállam már annyira fájt, hogy alig bírtam dolgozni. Sokáig nem foglalkoztam vele, de folyamatosan kaptam a jelzést, hogy „állj meg, állj meg!”.

Komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy abbahagyom a szakmám, de nem volt B tervem, és mindig arra jutottam, hogy én ezt szeretem csinálni.

Ám tisztában voltam azzal is, ha nem váltok, akkor is muszáj lesz valamin változtatnom, mert nemcsak magamat teszem tönkre, hanem a családomat is, akik idővel megtanulták, hogy amikor 10-12 vendég után hazaérek, egy ideig nem lehet hozzám szólni, meg kell várni, míg átkapcsolok otthoni üzemmódba.

Végül segítséget kértem, szerencsére többekhez is tudtam fordulni. Megtanultam, hogyan hallgassam meg a vendégeimet, hogyan kezeljem a történeteiket, és hagyjak mindent a szalonban. Elkezdtem meditálni, különböző légzőgyakorlatokat végezni, amelyek mindmáig nagy segítségemre vannak, 20 perc meditáció felér két óra alvással. Elfogadtam, hogy mások történeteinek a meghallgatása a munkám velejárója, és sokan nemcsak azért járnak hozzám, hogy megcsináltassák a körmüket, hanem azért is, hogy valakivel megoszthassák a dolgaikat, beszélgethessenek. Tulajdonképpen hálás is lehetek nekik, mert jóval nagyobb tudásra teszek szert a való életben, mint ha pszichológiai könyveket olvasnék. Ma már csak feleannyi vendéget vállalok egy nap, és kellő időt fordítok a saját feltöltődésemre is. Így újult erővel tudok a munkámra is koncentrálni, számos új tervem van: szeretnék továbbképzésekre menni, új anyagokat és eszközöket beszerezni.

Amikor fiatalon ezt a szakmát választottam, senki sem készített fel arra, hogy nemcsak csinos körmöket kell készítenem, hanem segítőnek is kell lennem.

Eszembe sem jutott, hogy lelkileg ennyire megerőltető lesz a munkám, arra pedig végképp nem gondoltam, hogy ebben a szakmában is ki lehet égni, de 18 év monoton munka után, amely ilyen erősen igénybe veszi a pszichét, azt hiszem, borítékolható volt. Javasolnám is, hogy a képzésben ne csak munkavédelmet, hanem pszichológiát is oktassanak.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti