Al Ghaoui Hesna: „A csatatéren kevesebb félelem volt bennem, mint a hétköznapokban”

– Több helyen nyilatkoztad már, hogy alapvetően szorongó ember vagy, gyerekként meg kifejezetten sokat tépelődtél. Ez meglepő, hiszen az is tudható rólad, hogy a szüleiddel nagyon jó a kapcsolatod, harmonikus családi háttérrel rendelkezel. Miből fakadt mégis a gyermekkori szorongásod?
– Több oka is lehetett. Egyrészt genetikai hajlam, de alapvetően a poroszos iskolarendszer volt az, ami nekem „betett”. Mindig is egy filozofikus alkat voltam, folyton elkalandoztak a gondolataim, a versek, életrajzok bemagolása csak nagyon kínkeservesen ment nekem. Emlékszem, amikor a János vitézt kellett volna bebiflázni, csak ültem a könyv fölött, és képtelen voltam haladni, cikáztak a gondolataim, és inkább elkezdtem egy saját elbeszélő költeményt írni. A kreatív feladatok sokkal jobban mentek volna nekem, de erre az akkori iskolarendszerben még annyi lehetőség sem volt, mint ma. Ráadásul egy kifejezetten versengő osztályba jártam, ahol már a kezdetektől külön jutalmazták az élbolyba tartozókat. És bár én is oda tartoztam, másokkal ellentétben engem ez nem ösztönzött, hanem összenyomott, befeszültem tőle. Az iskola első éveiben édesanyám amellett, hogy kikérdezte a leckét, önbizalmat is próbált önteni belém, hogy higgyek magamban. Anyukám azt vallotta, hogy mindent meg lehet tanulni, csak akarni kell. Ő elképesztő utat járt be, egy vidéki zenei iskolából az orvosi egyetemig. Fizikát, kémiát alig tanultak, alapvetően a saját szorgalmának köszönhette, hogy orvos lett belőle. Titokban beszerezte a könyveket, és önállóan készült a felvételire. Ez a történet gyerekként nekem is erőt adott, ugyanakkor elég magasra is tette a mércét, amit én is meg akartam ugrani.

– Sikerült is, hiszen a komfortzónádból kilépve, a lelkesedésed és a tehetséged révén, haditudósítóként országos ismertségre tettél szert. Hogy lett belőled újságíró?
– Középiskolásként ösztöndíjjal Amerikában tölthettem egy évet, ami nagy hatással volt rám. Önéletrajzok bemagolása helyett az ottani irodalomtanár azt kérte tőlünk, hogy a falon látható képek valamelyikéről írjunk egy novellát. Először furcsálltam, aztán annyira belejöttem, hogy hazaérkezve is folytattam az írást. Az egyik nagynéném akkoriban kórházba került, neki olvastam fel a novelláimból. Annyira tetszettek neki, hogy végül ő javasolta, hogy juttassak el belőlük valamelyik szerkesztőségbe.

Amikor látta rajtam a kishitűséget, csak annyit kérdezett: „Hesna, mi veszteni valód van?” Ezt a szüleimtől is sokat hallottam, amikor erőt akartak önteni belém.

Egy szép napon aztán összeszedtem a bátorságomat, és bebattyogtam a Népszabadság szerkesztőségébe a műveimmel, amelyek közül egyet aztán a kultúra rovat vezetője érdemesnek talált a publikálásra. Az egyetem alatt pedig lehetőségem nyílt bedolgozni magam a szerkesztőségbe. Miután lediplomáztam, a külpolitikai rovathoz kerültem, ahonnan később beajánlottak a tévéhez, így kerültem a Panoráma című műsorba.

– Emlékszel arra a tudósításodra, amelyikkel berobbantál a köztudatba?
– Persze. Talán két hónapja dolgozhattam a televíziónál, amikor a szüleimmel és a húgommal szíriai rokonoknál voltunk egy látogatáson, és meghalt Jasszer Arafat, ami óriási felbolydulást okozott az arab világban. Édesapám azt mondta, szerezzünk egy kamerát, hívjam fel a panorámás főnökömet, hogy tudósítani szeretnék. Kicsit hezitáltam, hisz még csak néhány hete voltam a tévénél, de akkor apukám szájából felcsendült a „de kislányom, mit veszíthetsz?” családi szlogen, és erőt vettem magamon. Ő egyébként szintén orvos, szülész-nőgyógyász, de akkor felcsapott stábtagnak, és három napon keresztül cipelte a vállán a 20 kilós statívot. Együtt róttuk Damaszkusz utcáit, és szuper riportokat forgattunk. Innentől aztán már nem volt megállás, végre azt csinálhattam, ami lelkesített, és a sikernek köszönhetően innentől már engedtek a szerkesztőségből mindenfelé tudósítani. Talán évek kellettek volna ahhoz, hogy idáig eljussak, ha nem adódik ez a lehetőség, és a szüleim nem ösztönöznek. Az újságnál ugye „csak” szerkesztettem a mások által küldött híreket, információkat, a televíziós tudósítással, riporterkedéssel pedig egy új világ tárult elém.

– Nem féltettek a szüleid?
– Inkább azt mondom, hogy soha nem fogtak vissza, bíztak bennem, és ezért hagyták, hogy azt csináljam, amit szeretnék, de úgy, hogy tudtam, mindig ott vannak mögöttem védőhálóként.

Egy gyerek érzi azt, ha bíznak benne a szülei, és ez ösztönző – míg a túlféltés visszaveti az embert abban, hogy a képességeihez mérten tudjon teljesíteni.

Nekem viszonylag korán elengedték a kezemet a szüleim: hogy kéttannyelvű suliba járhassak, tizennégy évesen az ország másik felébe mentem középiskolába tanulni, ahol albérletben laktam, és tizenévesen többször utaztam külföldre is egyedül. Tizenegy évesen a húgommal még arabul sem tudtunk, de már akkor együtt repültünk Szíriába a rokonokhoz több hétre. Amikor tizenhat évesen egy évet Amerikában éltem, csak havonta egyszer beszéltem a szüleimmel telefonon, és hagyományos módon leveleztünk, mert még nem volt internet. Ezek a komfortzóna-feszegetések bátorítottak, erősítettek meg szerintem. Mire felnőttem, teljesen természetes volt számomra, hogy utazom egyik kontinensről a másikra. Akit burokban nevelnek, túlféltenek a szülei, szerintem sok mindentől megfosztják.

Kép

Kép: Al Ghaoui Hesna

– Hadi tudósítóként többször kerültél rázós helyzetbe. Később könyvet is írtál a félelemről. Miért pont ezt a témát választottad?
– Amikor háborús övezetekben dolgoztam, természetesen volt bennem félelem, de a félelmemnél a kíváncsiságom nagyobb volt, ez hajtott előre. Az emberi viselkedés mozgatórugói mindig is nagyon érdekeltek. A Bábel című doku-riportműsorom forgatásain lehetőségem volt egy-egy olyan személyes történethez visszakanyarodni, amelyekkel még háborús tudósítóként találkoztam, de akkor nem jutott elég idő a kibontásukra. Amikor végiggondoltam, mi érdekelhette legjobban az embereket a háborús tudósítói munkámmal kapcsolatban, arra jutottam, hogy az: vajon mennyire féltem. Sokan gondolták azt, hogy én egyáltalán nem féltem, hisz különben biztos nem csináltam volna. Látszott az arcukon, hogy csalódottak, és meg vannak lepve, amikor elmondtam, hogy természetesen én is féltem nagyon sok helyzetben. Hatalmas felismerés volt magammal kapcsolatban, hogy míg a munkámmal összefüggő félelmeimről tudtam nyíltan beszélni, sokkal nehezebb volt megélnem a magánéleti szorongásokat, félelmeket. Azért kezdtem el ezzel a témával komolyabban foglalkozni, hogy rámutassak:

Egyáltalán nem szégyen, ha valaki fél, nem szabad elnyomni ezt az érzést, hanem energiaforrássá, katalizátorrá kell alakítani.

– A félelemtől pedig, gondolom, egyenes út vezetett a rezíliencia-kutatásig, amivel most foglalkozol. Velünk született tulajdonság vagy tanulható a lelki rugalmasság, alkalmazkodóképesség egy-egy nehéz helyzetben?
– Nagyon izgalmas kérdés, hogy egy traumatikus élethelyzet valakit miért küld a padlóra, mást pedig miért sarkall növekedésre. Vannak születetten szerencsés lelkialkatú emberek, akik könnyebben veszik a megpróbáltatásokat, mert mondjuk a transzgenerációs mintáik jók e tekintetben: olyan felmenőkkel rendelkeznek, akiktől láthattak helytállást nehéz helyzetekben, és ezt a saját életükben is alkalmazni tudják. De szerencsére felnőttként is fejleszthető ez a képességünk. Pont ebben a témában megyek majd Amerikába kutatómunkát végezni, ha a vírushelyzet már engedi, Szeptembertől költöztünk volna ki a családdal egy évre, de ez a tervünk dugába dőlt. A saját lelki rugalmasságomat ez jócskán próbára tette, de mostanra sikerült átértékelnem a helyzetet, és a kezdeti sokk után a tavaszi karantént is pozitívumként tudtam megélni.

– Hogyan tudtad átfordítani magadban?
– Jót tett nekünk a lelassulás, az, hogy a sok pörgés után együtt lehettünk. A félelemmel kapcsolatos kezelési módszereket, amiket az évek során összegyűjtögettem és könyvbe szedtem, most magamon is tesztelhettem, hiszen az én életem is a feje tetejére állt. A szüleimért, akik mindketten 65 év feletti orvosok, és folyamatosan dolgoztak, komolyan aggódtam. A mindfulness technikák nagyon sokat segítettek nekem a gondolataim kordában tartásában, abban, hogy a jelenre koncentráljak ahelyett, hogy a jövő sötét forgatókönyvein fantáziálnék. Ha nincs ez a járvány, nem tudtam volna bekapcsolódni abba a nemzetközi kutatásba, amely épp az emberek vírushelyzettel kapcsolatos érzelmi reakcióit vizsgálja.

A negatív történések pozitívvá formálása tanulható, és érdemes erre energiát fordítani.

Kép

Kép: Al Ghaoui Hesna

A következő hetekben én biztos azon fogok agyalni, hogy ha esetleg még januárban sem lesz lehetőségünk elutazni, akkor ezt a változást hogyan fogom tudni a családom és a magam számára is előnyössé tenni. A gyerekek a puszta létükkel is nagyon sokat segítenek. Ha rájuk nézek, elönt a hála, és a velük való törődés, játék a legnehezebb helyzeteken is átlendít.

– Mi a helyzet a képzőművészettel? A munka és a család mellet jut időd a festésre?
– Sajnos nem. A „Holli, a hős” című mesekönyvem illusztrálása ezért is volt hatalmas élmény, mert jó érzés volt végre hasznát venni annak, hogy sok éven át tanultam rajzolni. Nagyon ki is kapcsolt, az alkotásnak rengeteg szorongásgátló hatása van. Mivel a lányaim mellett az olajfestékeim előpakolása reménytelen vállalkozásnak tűnik, ezért most digitálisan szoktam rajzolni lopott óráimban vagy inkább perceimben.

– A húgod, Naima sem egyhelyben ülős típus. A Vöröskereszt munkatársaként korábban börtönöket látogatott, azt ellenőrizte, hogy a nemzetközi egyezményeknek megfelelően tartják-e fogva a rabokat. Ezt a nyughatatlan, világjáró, a veszéllyel dacoló attitűdöt kitől örököltétek?
– Alapvetően egyik szülőnk sem vonzódik a veszélyes helyzetekhez, bár az tény, hogy mindig sokat utaztak, és amint lehetett, vittek magukkal minket is. A szüleim mindketten segítő tevékenységet folytatnak, így a „világmegváltó” szemlélet hamar belénk ivódott. Anyukám is egy nagyon vagány nő, az ötvenes évei közepén például elment Madagaszkárra egy orvosi misszióval, segíteni az ott élőknek. Apukámban sem volt semmi félsz, amikor a családdal és egy régi Dáciával nekivágott Európa másik felének. Az ékszíjszakadástól kezdve volt ott minden, és ez csak egy példa arra, hogy ő is milyen könnyedén képes kilépni a komfortzónájából.

– A férjednek milyen a habitusa?
– Ő többnyire két lábbal áll a földön, én a „higgadt erőnek” szoktam titulálni a családunkban. Nagyon nehéz kizökkenteni a nyugalmából, és ezt annyira szeretem benne! Ő is a médiában dolgozik, és többször forgattunk már együtt. Az egyik afganisztáni forgatásunkon megsebesült, és azt is annyira jól viselte. Egy biztos bástya az életemben, aki bátorságot ad nekem ahhoz, hogy egy csomó dologba belevágjak a gyerekekkel, mert tudom, hogy jöhet bármi, ő megoldást fog rá találni. Tudat alatt persze biztos hogy szerepe volt a párválasztásomban annak, hogy ő is nyitott a bevállalós helyzetekre. Nagy ajándék a sorstól, hogy a világ egy részét vele fedezhettem fel.