„A Marcsi nagy ember…” – Jótékonysági disznóvágás Kislődön

„A Marcsi nagy ember…” – mondja egy férfi csak úgy, a Takaros vendéglő tornácán. Éppen hurkát töltenek néhány cimborával, nemrég húztak le egy kupica pálinkát – a mínusz négy fokos hidegben rájuk is fér a szíverősítés. Kislődön járunk, jótékonysági disznóvágástól hangos a takaros, Ajkához közeli sváb falu.

„Azt gondolom, hogy ez kislődi unikum, mert disznóölés ugyan sok helyen van, de jótékonyságiról én még nem hallottam!” – ezt már az esemény ötletgazdája mondja nekem a falu központjában. Kisné Lovasi Mária, a kislődi Katolikus Karitász csoport vezetője három éve szervezte meg az első közösségi disznóvágást a faluban: „Az volt az alapgondolatom, hogy kéne télen is egy olyan program, ami az egész faluközösséget megmozgatja. Így jött a disznóvágás, de egy kis csavart is vittünk a történetbe.”

A csavar a gondos szervezés, ennek pedig Marcsi – mindenki így hívja a faluban – a motorja. „Hétkor levágtuk a disznót, amit higiéniai okokból az étterem udvarán dolgozunk fel, a munkában főleg a karitászunk önkéntesei és a hozzájuk kötődő férfiak vesznek részt. A disznóvágáshoz kapcsolódóan gyerekprogramot is szervezünk, hogy a kisebbeknek is legyen dolguk. Miután jól körbenéztek nálunk, a gyerekek lemennek a művelődési házba, ahol kézműves foglalkozások vannak az óvónők irányításával, a nyugdíjasklubunk tagjai pedig teát készítenek, fánkot sütnek. Ezek kilenckor kezdődnek a kultúrházban, közben itt készül a véres hurka, kolbász, ezeket a Takaros vendéglő konyhája teljesen készre süti. Délután 1-2 között kidobozoljuk az adagokat, majd indulnak az autók egy előzetesen elkészített lista alapján, hogy felkeressenek durván 120 háztartást a faluban.”

Jó nagy disznó kell ennyi adaghoz – hümmögök magamban, de kiderül a sok adag mögött rejlő fortély. A disznót minden évben adományként kapják egy helyi gazdától vagy vállalkozótól, ezen kívül még vásárolnak is húst, valamint a helyi vadásztársaságtól kapnak egy szarvast, amelyet bedarálnak a kolbászba.

Így már értem, hogyan lakik jól az egész falu egy disznóból!

Ráadásul úgy, hogy csak az állat felét osztják szét a rászorulók között, másik része az este 8-kor kezdődő sváb bál főfogása lesz. „Hála a Jóistennek, Kislőd nem szegény falu, viszonylagos jólétben élünk itt. De nagyon fontosnak tartom, hogy különösen az egyedül élő időskorúakra odafigyeljünk, és ezt mi, a kislődi Karitász csoport meg is tesszük évente jó néhány alkalommal.”

Marcsi már lassan hat éve ment nyugdíjba, legalábbis a papírforma szerint. Sokat nem pihent utána: „2013 májusában összehívtam azokat az embereket, akikről úgy gondoltam, hogy társaim lesznek, és kimondtuk, hogy mi most megalakultunk. Bejegyeztettük magunkat, vagyis a kislődi Karitász csoportot nagyon gyorsan, karácsonykor már csomagot osztottunk, és azóta is pörgünk egyfolytában.”

Szervezetük évente több eseményt is szervez – a húsvéti adományozás célcsoportja a nagycsaládosok. Nyáron gyerekprogramokat szerveznek, Erzsébet napján kenyeret osztanak, iskolakezdéskor támogatást adnak a rászorulóknak – de Marcsi szerint a legfontosabb, hogy „mindig nyitott szemmel járunk, tehát észrevesszük, ha bajban lévő család van, leégett valakinek a háza, hogy megözvegyült-e valaki két kiskorú gyerekkel és még sorolhatnám. Ha ilyen van, akkor rögtön lépünk, szervezünk segélyakciót, és valamilyen módon próbálunk segíteni.”

A disznóvágás a nagy durranás, mert anyagilag ez alapozza meg a Karitász csoport jövő évi működését. „Itt a báli belépők árából és a tombolabevételből csinálunk annyi pénzt, ami a következő évi működésünk megkezdéséhez kell. A sváb bálon külön nem szoktunk pénzt kérni. Akkor gyűjtünk, ha esemény van, ezen kívül a Szent Erzsébet-napi templomi persely a miénk, valamint bármikor lehet adományozni a kihelyezett gyűjtőládánkba” – mondja Marcsi.

A disznótoros adagok végül délután háromra készülnek el bedobozolva, szállításra készen. Közben a konyha sarkából figyelem Marcsit. A srácokra rászól, hogy a következő pálinkát már az esti bálban igyák, a lányokat beosztja autókba, kiosztja, hogy melyik csoport hány adagot, milyen utcákba vigyen el, de a polgármester asszonynak is ő oszt feladatot most: minket fog elvinni a legidősebbekhez, azután meg a riportert (vagyis engem) az ajkai állomásra. Mindenki szó nélkül veszi az utasításokat, a gépezet beindul. Mi indulunk utoljára; a kis utcákon csak úgy jönnek autónk felé a visszajelzések a bevetésen lévő karitászosoktól: „mi mindjárt végzünk”.

Nagyon profin működik a rendszer, én csak úgy kapkodom a fejem.

Szerencsések a kislődiek, hiszen – talán nem túlzás ez – Marcsi az ország legtapasztaltabb szociális munkása. Negyven évig dolgozott segítőként, akkor kezdte, amikor ez a szakma jóformán ismeretlen volt még az egész országban.

A semmiből megszervezte Veszprém város szociális ellátórendszerét, alapított két idősek otthonát, közben tíz évig hajléktalanokkal és felnőttkorú értelmi fogyatékossággal élőkkel is foglalkozott, mindeközben végig szülőfalujából ingázott a megyeszékhelyre.

„Ezért nagy ember a Marcsi – hangzott el még hurkatöltés közben, a beszélgetésben. – Életműdíjat is kapott érte” – teszi még hozzá emberem a feles után.

Kisné Lovasi Máriát 2018-ban a Jószolgálat-díj Életműdíjával tüntették ki.

Ajkán búcsúzunk, a vasútállomáson ott vár Marcsi lánya és egy barátnője, reggel óta szerettem volna beszélgetni velük pár szót, de a munka miatt eddig nem tehettem. Marcsi lánya, Erika a balatonfüredi Szívkórházban dolgozik, barátnője, Barbara pedig egy fogyatékosokkal foglalkozó napközi otthonban szociális munkás, Veszprémben.

„Igazából én nem kapcsolódtam be a kislődi munkába, nekem ő az anyukám, és ha azt mondja, hogy valamit meg kell csinálni, akkor megcsinálom.” „Ahogy észrevettem, ő mindenkinek megmondja, hogy mit csináljon.” „Igen, ő ilyen fajta, így szoktuk meg. Én Veszprémben élek, ezért sokkal kevesebbet veszek benne részt, de amikor itthon vagyok, segítek mindenben.” – „Diplomás szociális munkás, úgyhogy szépen néznénk ki, ha nem szállna be – pattan hozzánk Marcsi, ahogy megneszeli a témát. – Egyébként azt gondolom, hogy az én hatásomra lettek szociális munkások ők is.”

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti