„Te jobbat is tudnál!” – mit tanulunk az ilyen mondatokból?

Fehér ingemen óriási izzadságfoltokkal, remegve várom a döntést. A biokémia vizsgán ülök, tanár szakon, az ország legnagyobb tudományegyetemén. A tanár rám néz, nagyot sóhajt, majd kihirdeti az ítéletet. „Andrea, én magától többet vártam. A hármas magának nem való, ezért most megbuktatom, jöjjön vissza és vizsgázzon ötösre!”

Gyerekkorom óta kísért ez a pedagógusi magatartás. Az évek során az általános iskolától kezdve a zeneiskolán és a gimnáziumon át az egyetemig az „Olyan okos vagy, miért nem tanultál?” „Kárba vész a tehetséged, mert nincs szorgalmad!” „Te jobbat is tudnál, ha gyakorolnál!” mondatok záporoztak körülöttem. És ha matekzseni, zongoraművész és történelmi évszámlexikon nem is vált belőlem, egyet megtanultam: rossz diák és lusta jellem vagyok.

Évtizedekkel később, cikkíróként, ismert és elismert pedagógusként, két iskolában tanítva és két tudományos rádióműsor szerkesztő-műsorvezetőjeként belül még mindig ugyanazt éreztem, amit anno megtanítottak: igazából én lusta, sőt semmirekellő ember vagyok. Ez a tévhit vezetett oda, hogy annyira túlhajszoltam magam, hogy két évvel ezelőtt kórházba kerültem súlyos endometriózissal.

A műtétem idején és után csak hosszas önismereti munkával jutottam el ennek az önhajszolásnak a forrásához: ahhoz a régi belső hanghoz, amely már a saját önostorozó hangommá vált. Pedig nem vagyok lusta. Sőt. Jó vagyok. Elég vagyok.

Ezek az élmények a tanári munkámra is hatással voltak. Először elkezdtem megvizsgálni, hogy milyen is szerintem az „ideális diák”. Természetesen az első válaszom az volt, hogy az, aki csendben ül az órámon, lehetőleg mozdulatlanul, folyamatosan figyel, és ha kérdezek, akkor decensen jelentkezik, nem bekiabál. Ennie, innia és mosdóba mennie nem kell, a házi feladatot mintaszerűen elkészíti, és a dolgozatai önmagukat javítják ötösre… Természetesen ez nem életszerű, nemcsak azért, mert én magam sem voltam soha ilyen diák, hanem a rendszer adottságaiból sem, lehetetlen így végigülni 6–8 órát egy nap. (Pár éve kipróbáltam egyébként: végigültem az egész tanítási napot az egyik osztállyal, ahol tanítok, és már az ötödik órában rémes fejfájás jött rám, a hatodiktól megfájdult a hátam, a hetedik órán pedig már tikkeltem is.)

Vajon mit várhatok el egy diáktól, hogyan segíthetem, hogy ne ártalmas, hanem inspiráló belső hangok kísérjék őket? Az első döntésem az volt, hogy a felelést és a házi feladatot eltöröltem.

A felelés helyett a kiselőadás és a videófelelet remekül működik, a házi feladat helyett pedig a fakultatív pontgyűjtés. A következő lépésben elengedtem a maximalista elvárásokat a diákok felé. Év elején megkérdeztem tőlük, hogy milyen jegyet szeretnének biológiából. Ehhez egy YearCompass-hoz hasonló önismereti munkalapot készítettem, amit félévkor és év végén elő tudnak venni. Ha valaki úgy döntött, hogy neki elég a hármas év végi jegy, akkor nem próbáltam meg­győzni őt arról, hogy ötösnek kéne lennie. A klasszikus értékelési rendszer helyett a játékosított pontgyűjtés (gamification) szintén kiváló alternatíva: a diákok egy csokornyi feladattípusból és témakörből választhatnak, és a megfelelő pontszámot összegyűjtve szerezhetik meg a megálmodott érdemjegyet.

A legfontosabb azonban, és erre szintén trenírozni kellett magamat: a pozitív megerősítés bevezetése. Azaz megtanulni dicsérni a diákot.

Ráadásul az sem mindegy, hogy hogyan! A kutatások szerint az „ügyes vagy”, „okos vagy”, „szorgalmas vagy” minősítések helyett a tevékenységüket kell kiemelni ahhoz, hogy hosszú távon motiváltak legyenek, és akár kiemelkedő eredményeket érjenek el. Azaz „ezért szépen megdolgoztál”, „elejétől a végéig megcsináltad”, „nagyon jó, hogy türelemmel dolgoztál”, „még amikor hibáztál, akkor is újrakezdted”, „ez komoly erőfeszítés volt” stb. mondatokat kezdtem el mondogatni. Az elismerés pszichológiájának hatalmas irodalma van, és rengeteg valós eredménye, amelyeket a diákokon is éreztem. De nem csak rajtuk. Egy idő után elkezdtem elhinni magamnak is, hogy joggal dicsérem magam. „Ezért szépen megdolgoztam.” „Amazt türelemmel végigcsináltam.” Ezek a mondatok az én saját önbecsülésemet is helyre teszik.

Ezt a cikket alapos munkával megírtam.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti