Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa: „A mi társadalmunkat körülröhögnék”

Vathy Zsuzsával és Lázár Ervinnel még 2004-ben beszélgettünk, ezzel az interjúval emlékezünk rájuk. 
Amikor Zsiga fiunk második osztályos volt, a tankönyvében volt egy kis novellám. A tanító néni felolvasta, és azt kérdezte: »Na, gyerekek, ki tudja, hogy ezt ki írta? Senki? És te, Lázár Zsiga?« Azt mondja: »Honnan tudnám?« »Hát apukád írta.« Hazajött, láttam rajta, hogy nagyon gondterhelt. Odaállt, és azt kérdezte: »Hol a könyved?« Kérdeztem: »Melyik?« »Miért, hát több is van?

Mindez azzal az íróval történt, aki olyan eredetien nyúlt a magyar nyelvhez, mint Karinthy vagy Weöres Sándor, aki eddig ismeretlen ég és föld közötti lényekkel népesítette be fantáziánkat, és néhány tollvonással szóra bírta az elfelejtett állatvilág bús-kedves lényeit. Olvasók generációinak szerez örömet írásaival.

Lázár Ervin és Vathy Zuzsa
Lázár Ervin és Vathy Zuzsa

Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa - Kép: Sánta Balázs

– Mi jut ebből vissza a szerzőhöz, mennyit érzékel az író ebből az örömből?
L.E.: Nem sokat. Az író nem olyan, mint a színész, hogy rögtön a produkció után kifütyülik, vagy megtapsolják. Az író nem tudja, hogy amit csinált, abból mi lesz. Nincsenek forró szeretet-megnyilvánulások. Ráadásul nem szívesen járok író-olvasó találkozókra, mert ott kétféle hatás érheti az embert. Érheti kudarc, ha látja, hogy nem ismerik és nem értik, de kiderülhet az is, hogy szeretik az emberek, amit írt.
Műveim megírásában a legtöbb segítséget a gyerekektől kaptam, főleg a saját gyerekeimtől. Valaki megkérdezte, hogy lehet, hogy az én gyerekeim ilyen jókat tudtak mondani? A gyerekek általában jókat tudnak mondani, csak figyelni kell rájuk.

– Lázár Ervinre figyeltek gyerekkorában?
LE.: Egy kis pusztán nőttem fel, ami különleges közösség. Ott mindenki mindenkire figyelt. Akkor azt hittem, hogy ami ott van, az a világban is természetes. Utána kellett megismernem a világ másságát. Amikor Fehérvárra jártam iskolába, elvitt bennünket a tanár kirándulni, körbemutatott a tájon, ami nagyjából ugyanolyan volt, mint ahol én felnőttem, és azt mondta: gyerekek nézzétek, milyen szép ez a táj. És én döbbenten néztem: mi ebben a szép? Hát én ebben nőttem fel, nekem ez a legtermészetesebb.

A családom, az egy csoda volt a maga nemében. Olyan volt, mint egy szeretet-gömb, ami körülvesz.

Néha felnőtt koromban azt gondoltam, hogy ez bizonyos szempontból hátrányomra is vált, mert így sokkal nagyobb erőfeszítésbe került a külvilág ridegségével összeszokni.

– Ennek ellenére ugyanazt a melegséget sikerült a saját családjukban is megvalósítani Vathy Zsuzsa íróval.
L. E.: Szerettük egymást is, meg a gyerekeket is, remélhetőleg olyan közösség volt ez, ahova jó volt tartozni. Bár a gyerekek néha kifogásokat emelnek az „író házaspár” ellen… Én úgy tartottam, hogy bizonyos dolgokra a gyereket rá kell kényszeríteni, van, amitől el kell tiltani. Nevelni kell, mert az ugyan kényelmes állapot, hogy csináljon a gyerek, amit akar, de nem helyes. Nagyon szelíden ment a nevelés, nem volt benne semmi erőszak, inkább rábeszélés, meggyőzés volt. Remélem, olyan nagy panasz nem lehet ránk mint szülőkre.

– A gyerekek tudták, hogy kik a szüleik, olvasták a könyveiket?
LE.: Nem kényszerítettük őket. Gyerekkorukban biztosan azt képzelték, hogy a társadalmi ranglétra legalsó fokán az írók vannak, és nagyon szerettek volna egy igazi, rendes foglalkozást a szüleiknek. Amikor megtudták, hogy nekem tanári diplomám van, majdnem könyörögtek, hogy menjek el tanítani.

– Az édesanyjuknak is volt egy „rendes” szakmája: vegyészmérnök volt. Hogyan került Vathy Zsuzsa az írói pályára?
V.ZS.: Öt évig dolgoztam az olajfinomítóban, míg rájöttem, hogy engem az emberek érdekelnek, nem az olajfinomítás. Akkor újságíró lettem, ami szintén igényli a valóság meglátását, de egy idő után úgy éreztem, hogy ez kevés. Akkor kezdtem el novellákat, prózát írni.

– A nők életművébe az anyaság is beletartozik. Volt úgy, hogy az írás került előtérbe?
V. ZS.: Amikor én a hetvenes években elindultam, egy kicsit eltúlozták a hivatás és az anyaság szembeállítását. Akkor voltak írónők – ma is a legismertebbek közé tartoznak –, akik tudatosan nem vállaltak gyereket azzal a meggondolással, hogy a kettő nem egyeztethető össze. Én biztosan tudom, hogy ez nem így van. Mindenki eldöntheti magában, hogy miként tudja ezt megoldani. Igaz, nekem mindig volt segítségem.

– Lázár Ervin milyen partner a gyerekek nevelésében?
V. Zs.: Amikor Zsiga fiunk olyan hároméves lehetett, egyszer meséltem az én édesapámról. Egy ideig hallgatott, aztán meghökkenve kérdezte: anyu, neked nem a papa az apukád? Legalább hároméves koráig abban a hitben volt a fiunk, hogy valamennyien Ervin gyermekei vagyunk.

L. E.:

Az egész világ apukája voltam.

V. Zs.: Vállalom, hogy nálunk kialakult egyfajta megosztás. Bizonyos dolgokban Ervin volt az „anya”, másban meg én.

– Harmincnégy éve élnek együtt, milyen volt ez az eltelt időszak?
V. Zs.: Az eleje nehéz, amíg megtanulja az ember, hogy mi is az együttélés módja, lényege.
L. E.: Zsuzsa olajfinomításról átváltott Lázár-finomításra, ez viszont nem mindig ment. Néha Lázár-durvítás lett belőle. De azért elérkeztünk egész idáig.
V. ZS.: A gyerekek megszületésével minden alárendelődik ennek, és húsz év úgy eltelt, hogy alig vettük észre. Most éppen véget ért egy korszak, most mentek el a gyerekeink hazulról, és most kell hozzászoknunk ahhoz, hogy legtöbbször ketten vagyunk. Furcsa, érzékenyen érint, hogy nincsenek itthon, pedig nem mentek messzire tőlünk, és gyakran hazajönnek.
L.E.: Én ezt teljesen természetesnek veszem, hiszen ahogy a gyerekek felnőnek, annyira kezdik a saját életüket élni, hogy az nem megy konfliktusok nélkül. A családi élet azért megmaradt. Kiterjedt és egymást szerető rokonság van körülöttünk, és amikor ez a nagy család összejön, és a megfelelő rituálé szerint mindenki előadja a maga megszokott, ezerszer hallott történetét, akkor mindenki boldog. Erre szükség van.

– A még nagyobb családban, a társadalomban ritkán vesznek részt látványos politikai megmozdulásokon. Miért?
L.E.: Persze, hogy van politikai meggyőződésünk, de megtanultuk, hogy a politika más logika szerint működik, mint ahogy egy író világrendje. Olyan pálfordulások, bakugrások, érthetetlen mozzanatok vannak benne, amelyek – lehet, hogy a politikai életben szükségesek, de – számunkra követhetetlenek. Az író maradjon a művei mellett.
V.Zs.: Évekig nem tudtunk eléggé örülni annak, hogy vége egy rossz rendszernek, amiről mindenki tudta, hogy nem működik, de eltarthatott volna még tovább is. A rendszerváltás eufórikus örömöt okozott. Én 1990-ben beléptem az MDF-be, és négy év kellett ahhoz, hogy rájöjjek: a politika többek között kompromisszum is. Pláne az ilyen gyenge demokráciákban. Az írónak nagyon nehéz, és többnyire hátrányos is, ha ezeket politikus módjára követi.

– A művészeket nem zavarja, hogy a politikusok lettek a „sztárok”?
L.E.: Amikor még nagyon sok függ attól, hogy ki kerül hatalomra, mit rendelkezik, mit lop el, mit ad el, mit állít fejre, akkor ez még lehetővé teszi, hogy a politikusok ott álljanak a figyelem fókuszában. Amikor az ország belerázódik egy olyan szabályos rendbe, ami a gazdag nyugati demokráciákban működik, már sokkal kevésbé húsbavágó, hogy mi történik a politikában. Akkor kit érdekel a politikus! 

Az lesz a jó világ, amikor majd az ország 75 százaléka nem tudja, hogy ki a miniszterelnök.

– Ha Lázár Ervint megbíznák, hogy alapítson egy társadalmat, milyen lenne az, és hol lenne benne a család helye?
L.E.: Amit én elképzelnék, az a körülröhögés tárgya lenne. De komolyan. A család nagyon fontos szerepet kapna az én társadalmamban. Úgy tartom, hogy bár nagyon törekszik az ember minden felé, amiről úgy gondolja, hogy neki boldogságot okoz, elfelejti, hogy akkor él harmóniában, ha a körülötte élő emberekkel jó viszonyban van. Ma arra képezik ki az embereket, hogy ne gondolkodjanak, csak vásároljanak. Anyagi és szellemi bóvlit. Egy darabig az emberek vevők, de azt gondolom, hogy egy idő után elkezdenek gondolkodni. Az emberiség mindig csak a katasztrófákból tanulja meg, hogy mi a helyes. Remélem, most katasztrófa nélkül is megtanuljuk.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti