„A megbocsátás nem stopperóra” – másoknak könnyebben megbocsátunk, mint magunknak?

Hogyan tanul egy gyerek bocsánatot kérni?

A megbocsátás egész életünkben, számtalan helyzetben, emberi kapcsolatainkban fontos szerepet játszik. Az erre való képességet már egészen kisgyerekkortól tanuljuk. Ahogy az élet minden területén, úgy itt is a gyerekek elsősorban a szülők viselkedését másolják. 

„Hogyan kezelik a konfliktusokat, bocsánatot kérnek-e egymástól egy veszekedés után, együttéreznek-e a másikkal? Ezt egy gyerek mind látja. Elsősorban a családi környezetben tanulja meg a viselkedési mintákat, teszi azokat magáévá, majd viszi tovább a saját életében” – magyarázza Schindler Zsófia pszichológus. 

A megbocsátás, a bocsánatkérés kérdésköre a pszichológia kevéssé kutatott területe. A kevesek egyike, aki foglalkozott a témával, Lawrence Kohlberg amerikai pszichológus. 

Kohlberg morális fejlődéselmélete szerint, amikor egy kisgyerek bocsánatot kér, nem azért teszi, mert van benne egy belső meggyőződés, hanem inkább a büntetést szeretné elkerülni. 

Ez az úgynevezett prekonvencionális szint. Például, ha a játszótéren rászólnak, hogy kérjen bocsánatot a társától, akit megütött a homokozólapáttal, akkor azért teszi meg, mert attól tart, ha nem kér bocsánatot, megbüntetik: leszidják, ki kell jönnie a homokozóból stb. 

Ezt követi a konvencionális szint. Utóbbi esetben azért kér valaki bocsánatot, mert az a helyes, de még ekkor sem alakul ki feltétlenül a belső meggyőződés. Végül a harmadik a posztkonvencionális szint: azért bocsátok meg, mert belül már valóban együttérzést tudok gyakorolni. El tudom engedni a sérelmeket a belső meggyőződésnek köszönhetően, és nem azért, mert tartanék a következményektől. 

A megbocsátásról – tudományos szemmel 

Közhely, de ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Azonban van néhány alap személyiségvonás, amik különböző mértékben ugyan, de mindannyiunkban megtalálhatók. Ezek befolyásolják, hogy valaki könnyebben vagy nehezebben bocsát meg másoknak és önmagának. 

A Big five személyiségpszichológiai modellt az 1950-es években Warren Norman amerikai pszichológus hozta be a köztudatba. Norman öt személyiségvonást különböztet meg: extraverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás és kultúra/intellektus. 

„Akire alacsony neuroticitás, vagyis érzelmi stabilitás jellemző, az általában kevésbé rágódik, nem erősíti fel a sérelmeit, míg a magas neuroticitással rendelkező személyiségvonás esetén pont az ellenkezője, a sérelmek újraélése, a rágódás a jellemző. Akire a magas barátságosság jellemző, az empatikusabb, kevésbé haragtartó, míg akire az alacsony, az általában inkább kritikus, és kevésbé empatikus hozzáállást tanúsít” – fejti ki Schindler Zsófia. Ezek a személyiségvonások minden emberben különböző intenzitással vannak jelen. 

Aki haragtartó, azzal fél őszintén beszélni a környezete?

Hogyan bocsátunk meg? Gyorsan, fokozatosan, soha? Keserűséget élhet meg az, aki nem vagy csak nagyon nehezen tud megbocsátani másoknak. De az emberek mennyire lesznek őszinték egy olyan társukkal, akiről tudják, hogy nem megbocsátó? Hiszen aki haragtartó, az lehet, hogy pont az őszinteséget fogja büntetni.

„Látok egy olyan jelenséget a munkám során, hogy a nehezen megbocsátó, haragtartó személyiségű emberrel fél őszintén beszélni a környezete, mert tudják, hogy a hibáikat nem fogja nagyvonalúan kezelni.” 

„Furcsán hangzik, de ez kicsit a hazugság irányába tolhatja egy ember környezetét; inkább megpróbálják palástolni, amit valóban gondolnak. Nem azért, mert hazudni szeretnének, hanem azért, mert tartanak attól, hogy az igazmondásnak az lenne a következménye, hogy tartósan megromlik vagy megszakad az a kapcsolat. Könnyebb igazat mondanom, ha tudom, hogy az őszinteségem miatt nem leszek büntetve” – fogalmaz a pszichológus.

„Akkor megbocsátani, amikor érzelmileg elértem oda”

Előfordul, hogy valaki tényleg gyorsan meg tud bocsátani, és mindenféle hátsó indok nélkül túl tud lépni a sérelmein. Ez önmagában jó dolog. Ugyanakkor, ha valaki túl könnyen megbocsát, a környezete rendszert csinálhat abból, hogy átlépi a határait, mert a másik úgyis megbocsát. 

„Mi húzódik meg a túl korai megbocsátás mögött? Nem az van-e mögötte, hogy valaki nem tud egészségesen haragudni, elviselni a saját haragját vagy a kapcsolatban bekövetkező feszültséget? Minél előbb szabadulni szeretne ettől az érzéstől. Inkább gyorsan megbocsát, csak menjünk tovább, álljon vissza egy harmónia a kapcsolatban” – veti fel a szakember. A pszichológus hangsúlyozza, nem az a feladat, hogy minél hamarabb kimondjam, hogy megbocsátok, miközben valójában még ellenszenvet táplálok, hanem hogy megtanuljam elviselni ennek a feszültségét, és akkor megbocsátani, amikor érzelmileg elértem oda. 

Motiváció vagy szorongás? – a hívő ember dilemmája

A megbocsátás, a bűnbocsánat a vallásos elköteleződésen belül is leginkább attól függ, hogy kit, mire hajlamosít a személyisége.

„Aki komolyan veszi a hitét és a Zsoltárok könyvében Dávid királytól elhangzó mondatot: »Egyedül ellened vétkeztem«, tudatában van annak, hogy mindegy, ki ellen vagy milyen hibát követ el, azzal Isten előtt kell elszámolnia. Ez eredményezhet nagyobb felelősségérzetet, de nagyobb szorongást is. Mert egy hívő embernek a megbocsátás nemcsak lehetőség – aminek vannak jó következményei is, de szabadon el is utasíthatja –, hanem bizonyos szempontból kötelesség is. Ahogy a Mi Atyánkban is elhangzik: »Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek«” – mondja Zsófia, akinek szakemberként a hit és a pszichológia kapcsolata az egyik fő érdeklődési területe.

Ha nem tudok megbocsátani, akkor én sem kapok megbocsátást az Istentől? „Ez a kettőség szorongást kelthet egy vallásos emberben, aminek forrása sokszor a hit téves értelmezése és az irreális elvárások. Másrészről azonban nagyobb motivációt is jelenthet, hogy a megbocsátó Istent követve mi is nagyobb irgalmassággal viszonyuljunk embertársainkhoz.” 

„A megbocsátás nem egy stopperóra, hogyha nem tudom rögtön megtenni, az nem azt jelenti, hogy az istenkapcsolatommal játszom, és kockáztatom az üdvösségemet” – vélekedik Schindler Zsófia.

Önkritikára nevelnek minket, hiányzik az önmagunkkal való együttérzés

Mindenki hibázik, ezt nem lehet kiküszöbölni, ezért fontos, hogy saját magunknak is meg tudjunk bocsátani. Ez csökkenti a tartós negatív érzelmeket, és gondoskodik arról, hogy ne a bűntudat és az önvád határozza meg a mindennapjainkat. Nagyobb rugalmasságot eredményez, gyorsabban fel tudunk állni hibáinkból, kudarcainkból. 

„Sokszor egybemossuk a személyünket és a cselekedeteinket, pedig különbséget kell tenni a kettő között. Ha valami rosszat tettünk, az nem jelenti azt, hogy rossz emberek is vagyunk. Aki hibázik, az nem rossz ember, csak ember. Aki nem tud megbocsátani saját magának, az pont az emberi mivoltát nem tudja elfogadni, és egy mindentudó, mindenható mércéhez méri magát, ami nem reális” – véli Schindler Zsófia.

Mint mondja, kulcsfontoságú az önmagunkkal való együttérzés képessége, de ez a legtöbb embernek nehezen megy, mert belénk nevelik, megtanuljuk, hogy kritikusak legyünk önmagunkkal, vizsgáljuk felül a döntéseinket. Ez alapvetően nem baj, csak eközben ritkán sajátítjuk el azt a képességet, hogy az önmagunkkal való együttérzést is gyakoroljuk.

„Akinek nagyon erős az önkritikája, annak az önmagának való megbocsátás is nehezebb lesz, hiszen a belső kritikus folyamatosan azt fogja erősíteni, hogy te nem vagy jó, nem csinálod elég jól a dolgokat. Ezek csak veled történnek, ez tipikusan te vagy. Ezzel afelé billentjük a mérleget, hogy nem érdemlünk megbocsátást, ami nyilvánvalóan nem igaz. Aki nem tapasztalta meg, hogy vele megbocsátóak, hogy ő megérdemli az együttérzést, a második esélyt, az magának se túl könnyen fogja ezt megadni” – részletezi.

Mit bocsátunk meg magunknak nehezebben?

Milyen módszerekkel csökkenthetjük az önhibáztatást, és az ebből fakadó szorongást? „Gondoljuk végig, hogy egy adott hibánk mennyiben volt egy pont, és mennyiben vessző. Amikor tragikusan éljük meg a hibánkat, sokszor azt gondoljuk, hogy nincs tovább. Nézzük meg, hogy a pontból lehet-e vesszőt faragni? Az életben nagyon kevés a ténylegesen végleges helyzet, ahonnan nincs tovább, az életet előrefelé kell élnünk” – tanácsolja a pszichológus.  

Sokszor a kognitív átkeretezés is működik. A torz, automatikusan berögzült gondolkodási mintákat, például, hogy „minden az én hibám”, „mindig elrontom”, át lehet keretezni. A bizonyítékgyűjtés is jó stratégia lehet. Milyen bizonyítékok támasztják alá, hogy ez tényleg így van, és mi az, ami ellene szól? Ez nehéz, mert az automatikus gondolatainkat ritkán vizsgáljuk felül. Készpénznek vesszük, és nem állunk meg átgondolni: tényleg mindig én vagyok a hibás, tényleg mindent elrontok?

Furcsa módon pont azt bocsátjuk meg magunknak a legnehezebben, amiről annak idején nem is tudhattuk, hogy hiba volt. 

„Találkoztam olyan helyzettel, amikor az illető felnőttként nehezen bocsátotta meg magának, hogy amikor a szülője nehéz életszakaszban volt, ő gyerekként nem viselkedett jól: hisztizett, dobálta a játékait, figyelmet követelt. Pedig egy gyereknek ez a dolga, ettől gyerek” – említ egy példát.

„A legmardosóbb bűntudat sokszor a régmúlt történeteihez kötődik; hogy gyerekként, tinédzserként hogyan viselkedtünk bizonyos helyzetekben, holott abban az időszakban már csak a koránál fogva, illetve információ- és tudáshiány miatt sem feltétlenül tudott volna jobb döntéseket hozni az ember. A felnőttként, már elég tudás birtokában meghozott döntéseinkért sokszor könnyebben megbocsátunk magunknak, ami érdekes ellentmondás” – zárja gondolatmenetét a pszichológus.