Üdv a saját karanténodban, Kati!

Az első hét után a körülöttem eluralkodó liszt-, kézfertőtlenítő- és maszkpánik ellenére hihetetlen nyugalom szállt meg. Rájöttem, hogy valójában én a szabadságom alatt sem vagyok ilyen relaxált állapotban, mert nemcsak a munkahelyemen és a háztartásban igyekszem belegyömöszölni az elvégzendőket egy-egy napba, hanem a nyaralásom tíz napjába is mindazt, amit tervezgettem egész évben. Ráadásul igazán kivételes helyzetben vagyok: van itthon végezhető munkám, ami ráadásul témában is kiválóan passzol az életemhez. A gyerekeim felnőttek, nekik már nem kell letöltenem a napi leckéket, gondoskodnom arról, hogy a kreatív energiáikat ne környezetük le-, hanem önmaguk felépítésére fordítsák. Anyukámékhoz is elég hetente egyszer elmenni a napi telefonbeszélgetések mellett.

Különös szabadság az otthonunkba zárva. Egy villanásnyira a múlt homályába vész a kapkodós készülődés, a rohanás, a lelkiismeretfurdalás, hogy nem ott kellene lennem, ahol vagyok, hiszen rajtam kívülálló okokból nem mehetek szinte sehova.

Nincs a csalódás árnyékával fenyegető szabadidő- és nyaralástervezés, a szabadság csak abban különbözik a többi naptól, hogy nem dolgozom. (Bár sokkal könnyebb így automatikusan megnézni az e-maileket, felvenni egy telefont.) Végre belesüppedhetek kicsit a jelenbe, abba az érzésbe, hogy vannak egyre hosszabbra nyúló pillanatok, amikor nem kell az elhagyott perceket és órákat fejben lejátszani, elemezni, és a rám várókat tervezni, ütemezni. Átélhettem, hogy az idő nem az én programjaim láncolata, nem reggeli edzések, interjúk, megbeszélések, hírek, találkozások sora, nem a villamos elérése, az indulás előtti teregetés kivárása, a küldés gomb megnyomása az ígért határidő előtt. Nem ezek tagolják és viszik előre, hanem az idő bizony vonul magától, s mivel engem mindig ugyanott talál, kénytelen vagyok ezt a lassú, barátságosan kíméletlen hömpölygést észrevenni. És nemcsak az elalvás előtti, napot átgondolós percekben.

Most leírhatnám, hogy azóta is békében élek, összhangban a természettel, önmagammal, egy „csillelős”, termékeny bölcs állapotban, az idő tenyerén. Csak azt nem értem, hogy ha két cikk között még ki is tudok teregetni, ha nem kell napi másfél órát utaznom, induláskor tárgyalóképesre öltöznöm, és kozmetikáznom magam, ha nincsenek napi „épphogyodaérős” esti bevásárlások, hogy lehet, hogy mégis úgy esek be az ágyba, hogy egy csomó mindent nem végeztem és intéztem el ma sem? Hogy nem raktam rendet a beépített szekrényekben, a padláson és a pincében. Hogy nem olvastam el a könyveket, amiket akartam, és nem is írtam meg, amit akartam. Hogy nem nézek filmet napok óta. Nem festettem ki a lépcsőházat, ahogy terveztem.

Azt hiszem, azzal kezdődött, hogy mindannyiunknak kicsit több munkát kellett vállalni, ami jól is esett, hiszen újfajta kihívásokat jelentett. (Hogy nálam mindez milyen ötletdömpinggel járt, az a munkatársaimnak is karanténproblémákat okozott, de azt majd megírják ők.) Aztán nagyon vágytam végre rendbe tenni a kertet, hogy az egyéves unokámnak legyen hol szaladgálni, most, hogy a játszótereket bezárták.

Hogy legyen élhető, inspiráló és az operatív törzs elvárásainak is megfelelő helyszíne a családegyesítő találkozásoknak a kertben, ha már a nyaralás lehetősége szertefoszlott.

Ástam, irtottam a gyomokat, az orgonát, a mérgező gyöngyvirágot, füvesítettem, betonlapokat raktunk le. De ott voltak még a kemény kubikosmunkával kitermelt szegélykövek, összedobtam hát kövirózsákból egy giccs határát súroló kis sakktáblakertecskét.

Kép

Kép: Szám Kati

Arra gondoltam, milyen jó lenne végre a saját paradicsomunkat, borsónkat szüretelni… hát vetettem, palántáztam. A kert flórája évek óta először kapott esélyt a nyári túlélésre, mert a reggeli és esti utazás helyett locsolhattam. A fiatal szomszéd anyukával egymást bátorítottuk, mindennap történt valami társasházunk kertjében. Azt is teljesen életszerűnek, sőt szükségesnek éreztem, hogy a szomszéd a lépcsőházban olyan szerszámos tárolót rittyentett, mint egy barkácsmagazin tetris challenge-je. Felakasztva függtek a metszőóllók, sövényvágók, lapátok és gereblyék, mértani rendben. Akárcsak az én kövirózsa sakktáblácskám.

Kép

Kép: Szám Kati

A családból hárman home office-ban dolgoztunk, végre eljött hát a lehetőség, hogy mindennap friss ételt főzzek, és ők se szendvicsen meg gyroson éljenek, és a két munkába járósnak is tudtam csomagolni.

Hihetetlen tökélyre fejlesztettem a nem dobunk ki semmit elvét.
Amióta a kijárási korlátozás első hetében megkóstoltam nagylányom kovászos kenyerét, beléptem a kovásznevelők klánjába, el is kapott a hevület, kenyeret, kakaós csigát, kalácsot, zsömlét, ciabattát sütöttem, először egyszerre csak egyet, aztán kettőt, majd olykor négyet, anyuéknak, a barátnőmnek… Hisz épp kapóra jött az új munkarend, webmeeting közben simán kimehetek a konyhába egy kétperces tésztahajtogatásra.

Kép

Kép: Szám Kati

És persze, szorgosan szereztem be a fűszernövényeket az erkélyre, körülbelül háromszor annyit, mint rendesen, mert most meg is írtam a kepmas.hu-ra, hogy csináljunk zöld erkélyt, nem lehet, hogy ne ültessek mindből, amit ajánlgatok. És persze, akkor már vettem a friss házas kisebbik lányomnak is az új lakás teraszára...

Amikor tegnap este, a közös edzésre készülődve még lerohantam locsolni, lányom a fejét csóválta, hogy várni kell rám, aztán amikor két kör között kivettem a sütőből a pizzát és beraktam a következőt, majd az edzés végi nyújtás közben megnéztem egy üzenetet, amely a munkahelyi csoportba érkezett, csak ennyit mondott: „az edzőteremben sosem foglalkoztál mással”. A másnapi címlapfotózásra készülve összeírtam pár kérdést, miközben megpróbáltam kimanikűrözni a kerti munka nyomait. Éjfélkor ágyba is kerültem, majd pár óra múlva arra riadtam fel, hogy „Jaj, elfelejtettem megetetni a kovászt! De nem csak este, már reggel is!”

És akkor azt mondtam a fodrozódó fűszernövényeimen is átsütő hold megvilágosító sugaránál (a járványhelyzet ezt is elhozta, hogy néha magamban beszélek): „Üdv a saját karanténodban, Kati!”

A kovász egyébként túlélte. Sütök is két kenyeret meg egy kis focacciát, ha jönnek a gyerekek. És megveszem a festéket munka előtt. Locsolás után. Ha apuéknak elvittem a macskakaját… Hú, ez megint nem fog beleférni…