„Olyasmit értettem meg az eredeti családommal kapcsolatosan, ami az egész életemet megváltoztatta”

Kezdjük magával a genodráma kifejezéssel. Mit értsünk alatta?

A szót valódi értelmében nemzedékek drámájának fordítanám le. A genezis görög szó, jelentése kezdet, eredet. Ebből származik a gén, a generáció szavunk is. A geno­dráma elindulásához családterapeutaként első lépésben a genogram (bővített családfa, amely részletes információkat is tartalmaz a családtagokról – szerk.), felvételén keresztül jutottam el. A családfában rejlő törvényszerűségek és titkok vezettek el a genodramatikus munkához. Tulajdonképpen a családterápia és a pszichodráma eszköztárának ötvözéséből jött létre. 

Olyan csoportos együttműködés ez, amely által a rejtett családi mintázatok és törvényszerűségek napvilágot láthatnak. Nemcsak arra biztosít lehetőséget, hogy a transzgenerációs traumákat feltárjuk, hanem hogy ezeket a traumákat át is munkáljuk. A csoporttagok a pszichodramatikus munka révén élményszinten kaphatnak személyesen megtapasztalt tudást az őseikről, az addig feledésbe merült vagy elhallgatott titkokról. Sok esetben nyomon követhetővé válhat a nemzedékeken átívelő tudattalan párválasztás ismétlődése is.

Ezt a módszert ön dolgozta ki? 

Ezt így nem mondanám, hiszen voltak elődeim és mestereim, akiktől tanultam, én a módszereket kapcsoltam össze. Két személyes élmény és elhívás indított el ezen az úton. Az egyik, amikor családterapeutaként részt vettem egy workshopon, amelyet egy lengyel professzor, Irena Namysłowska tartott A genogram mint királyi út a családi tudattalanba címmel. Már ez a cím is két nagy elődre, Sigmund Freudra és Szondi Lipótra utal. 

Ekkor a saját genogramom alapján olyasmit tapasztaltam és értettem meg az eredeti családommal kapcsolatosan, ami akkor az egész életemet megváltoztatta. 

A pszichodráma elsajátításában is sokat köszönhetek hazai és külföldi kollégáknak. Két nagy elementáris élményemet köszönhetem a pszichodráma nagy mestereinek, a jungiánus Chantal Nève-Hanquet-nek és Marcia Karpnak, akiknek a vezetése alatt sikerült a családi gyökereim mélyéig eljutni. Ekkor tapasztalhattam meg személyesen a pszichodráma módszer erejét. Adta magát az ötlet, hogy a rendszerszemléletű gondolkodásmódot a pszichodrámával ötvözzem. Magával a témával több mint húsz éve foglalkozom, 2006-ban, majd 2017-ben jelent meg a Sorsunk rejtett mintázata – A genogramtól a genodrámáig című könyvem.

Mit ért a sorsunk, illetve a családunk rejtett mintázata alatt? S mit jelent a már említett családi tudattalan?

Amint utaltam is rá, ha a családi tudattalanról beszélünk, nem hallgathatjuk el Szondi Lipót nevét, aki az 1940-es évek elején rendkívül nehéz körülmények között a koncentrációs táborban dolgozta ki ezt a fogalmat. Eszerint a családi tudattalan a személy választásaiban fejeződik ki. Szondi személyes példája és élménye nyomán mutatott rá a kényszersors helyett a választott sors esélyére.

A genodráma folyamata megfelelő időt, keretet és esélyt nyújt, hogy a résztvevők ráláthassanak életük forgatókönyvére. A rejtett szálak már a családfa (genogram) elemzésénél felfejtődhetnek. A narratívák (családi történetek) ismertetése során sok esetben egy ahaélményben tudatosulhat, hogy a ki nem mondott minták nemzedékről nemzedékre hagyományozódhattak például a pár-, a vallás- vagy a hivatásválasztás területén.

Amikor a rejtett családi mintázatról beszélünk, ki kell térnünk a családi lojalitás jelenségére is. Ez egy elementáris belső erő, amely akár meg is köthet bennünket, akár pozitív, akár negatív (destruktív lojalitás) irányban. A magyar származású transzgenerációs szemléletű családterapeuta, Böszörményi-Nagy Iván írta le ezt a családokra jellemző törvényszerűséget. 

Példaként említem meg, hogy a harmincas-negyvenes éveikben járó, terhelt párkapcsolatban élő női csoporttagok vagy páciensek gyakran panaszkodnak arról, hogy mintha nem a saját életüket élnék. 

Ilyenkor szinte szóról szóra ugyanazt mondják a párjuknak, mint amit korábban hallottak, vagyis amit az anyjuk mondott az apjuknak. Ezekben az esetekben a ráismerés és belátás óriási fordulatot hozhat a kapcsolat rendezéséhez.

Csak azok jelentkezhetnek genodrámára, akik érzékelnek valamiféle családi elakadást? 

Amikor több mint tíz éve a Magyar Pszichológiai Társaság meghirdette az általam vezetett, első genodráma­csoportot, olyan jelentkezőket vártam, s várok ma is, akik elsősorban az önismeret útján szeretnének előrelépni. Ugyanakkor emellett érezhetik azt, hogy a családjukban vagy a jelenlegi életükben van valamilyen elakadásuk, megoldatlan konfliktusuk.

Ennek feltárására miért van szükség csoportra és dramatikus módszerre? Nem elegendő az egyéni terápia?

Az a tapasztalatom, hogy a családi mintázatok a csoportban megélt folyamatokban, a transzgenerációs szemléletű csoportdinamikában és a dramatikus módszer alkalmazásával tudnak jól megmutatkozni. Így válik mintegy kézzelfoghatóvá az a feszítő erővel bíró ismétlődés, amely generációkon keresztül „sakkban tart” egy családot és benne a személyeket. Egy ilyen mintázat általában régóta jelen van, de a megléte, a jelentése nem tudatosul a családtagokban. 

Kép

Tóth Borbála pszichológus – Fotó: Éder Vera

Csoportban tör felszínre, és a dramatikus módszer révén, a személyes átélés által képes veszíteni az intenzitásából. Az adott személy a játékban a felmenőivel történő szerepcsere során zsigeri élményként él meg helyzeteket, és azt követően megváltoznak a viszonyulásai, módosulnak a diszfunkcionális működésmódjai. De ez nem varázslat, nem ráolvasás, nem valamiféle belemagyarázás, hanem egy kollektíven szentesített és együttesen átélt érzés. 

Konkrétabban mi történik egy csoportban?

A csoportban zajló folyamat százötven órás, és egy alkalom tíz óra. Az első két-három alkalmat nagyon finom felvezetés jellemzi. Ez a szakasz a tagok ismerkedésének és egymásra hangoldásának az ideje. Csak a harmadik alkalom után kezdjük el felvenni az úgynevezett genogramokat. A családfákkal részben ott, az alkalmakon is dolgozunk, de mindenkinek lehetősége nyílik egy teljes napon át csak a saját családfájával dolgoznia. 

Úgy tudom, annak, aki jelentkezik, három nemzedéket kell feltérképeznie, tehát a szülők, nagyszülők, dédszülők múltjába kell beleásnia magát.

Így van, a családterápiában általában három generációra visszamenőleg szoktuk felvenni a családfákat. Nagy elismeréssel, olykor megrendüléssel adózom mindig a csoporttagoknak, akik belevetik magukat családjaik történetébe. Nem egyszer előfordult már, hogy a folyamat elején valaki azt mondta, ő semmit sem tud, náluk nem volt szokás beszélni a múltról. S aztán néhány hónap múlva, amikor úgymond „rákerül a sor”, már birtokában van történeteknek, adatoknak, amelyekről azelőtt sosem hallott. 

A tagok olykor óriási munkát végeznek, megesik, hogy az ország egyik végéből utaznak a másikba, hogy anyakönyveket tanulmányozzanak vagy felkeressenek egy idős rokont, akivel beszélhetnek.

Tulajdonképpen ebben a módszerben a családfakutatás találkozik a pszichológiával?

Pontosan. 

Ma nagyon népszerű a Hellinger-féle családállítás, de az ön módszere sok mindenben eltér ettől. Például abban is, hogy a csoporttagoknak adatokat kell gyűjteniük. 

Ismerem a Hellinger-féle módszert. Más a két módszer filozófiája. A genodrámában a családterápia és a pszichodráma tudományosan feltárt pszichológiai törvényszerűségeire támaszkodom. Egyébként a genodráma során a csoporttagoknak nem „kell” adatokat gyűjteniük. A kutatás igénye belső szükségletükből születik. A két módszer közti lényeges különbséget én inkább abban látom, hogy amíg a családállításban az indexpáciens választ ki valakit a családja vagy felmenői szereplőinek, akik majd megélnek különféle helyzeteket, érzéseket, addig a genodrámában az indexpáciens a szerepcsere adta lehetőségével mindent maga él át. Nem kívülről szemléli a saját élete történetét, hanem belülről személyesen. Ha fogalmazhatok így, a zsigereiben képes megélni a felmenők üzenetét. 

Tudna példákat mondani?

Egyik csoporttagunk azzal jelentkezett a csoportba, hogy rendkívüli szorongást, feszültséget él át, ha a háború témaköre előkerül. Ugyanakkor a családjukban ez volt az a téma, amelyet a nagymamája mindig egy kézmozdulattal intézett el, s hozzátette: „Erről nem beszélünk.” A csoporttagunk utánament a családi történeteknek, s rádöbbent, hogy a rokonai közül két személy, a nagyapja és a nagybátyja is részt vettek a II. világháborúban. Az egyik a Don-kanyarban, a másik a Vajdaságban. A genodráma során pedig elementáris erővel élte meg az érzéseiket. 

Egy különleges azonosulási folyamatban volt része, amelynek köszönhetően megértett valamit abból a rettenetből, amelyről otthon nem volt szabad beszélni. 

A traumának óriási szakirodalma van, folyamatosan olvasunk, beszélünk róla. S akkor ez a (pszichológus) hölgy azt mondta, ha valaki tudná, hogy mire kérdez rá, amikor egy traumatikus élményre kérdez, akkor nem tenné, mert ezekre az élményekre nincsenek szavak. Megértette, hogy a háborúból hazatért nagyapja miért hagyta el a családját, a nagybátyja pedig miért vált a „falu bolondjává”. Egyikük sem tudta ott folytatni az életét, ahol a háború előtt abbahagyta.

Másik példaként említhetem azt a fiatalembert, aki párkapcsolati nehézségekkel érkezett a csoportba, és akinek az édesapja és a nagyapja is tragikus módon hunyt el. 

Idézem őt: „Leírhatatlanul fájdalmas az a felismerés, hogy az én családomban egyesek több generáción keresztül gyökértelennek érezték magukat, másokat nem vártak a szüleik, és olyanok is akadtak, akik egyszerűen nem tudtak megbirkózni egy-egy fájdalmas helyzettel. Ma már értem és átérzem nagyapám és apám fájdalmát és tehetetlenségét.” Férfi felemenőitől nem láthatta és nem tanulhatta meg, hogy miként lehet illeszkedni egy kapcsolatban. Nem volt erre mintája. A genodráma során értette meg az apját, a nagyapját és önmagát is. 

Ha valaki szembesül és azonosul felmenői sorsával, akkor a megértéssel együtt egyfajta megbocsájtásról, kiengesztelődésről is beszélhetünk? 

Kulcsélménynek tartom a belátást, azt, ha valaki valamit megért. Gyakran előfordul, hogy egy családtagunkról állítunk valamit. Például, hogy a nagymama gonosz asszony volt, akitől féltek a gyerekek. S amikor valaki a dramatikus játék során „beleáll” egy ilyen nagymama szerepébe, akkor megtapasztalja, hogy milyen kemény élete volt, és mennyi megaláztatásban volt része. Ráébred, hogy mitől válhatott olyan szigorúvá, a külső szemlélő szemében „gonosszá”, és megérti, hogy tulajdonképpen nem akart senkinek rosszat, csak így bírta ki vagy így tudta elviselni az életet. 

És ezek a nagyanyák, akikről a szomszédok, rokonok vagy akár a saját lányuk negatív véleménnyel van, rendkívüli, felemelő üzeneteket tudnak átadni az utódoknak, az unokáiknak. 

Megerősítenek olyan asszonysorsokat, amelyekben érdemes hűnek maradni, kitartani, megerősítik az utódot abban, hogy van értelme a családnak. A család mint „szentesített” egység ölt testet. S a megbocsátási folyamatra úgy tekintek, mint a „rejtett hetedik” érzelemre. Ez nem tudatosan zajlik, hanem egy pillanat alatt árad szét a lélekben. S a mai világból érkező másfajta üzenetek a valósítsd meg önmagad, a jogod van hozzá, a megérdemled más fénytörést kapnak. Nyilván adott esetben ez utóbbi mondatoknak is megvan a helyük, de azt tapasztalatom, hogy azoknak, akik ily módon találkoznak a felmenőikkel, megváltozik az életük. Szabadabbá, derűsebbé, elfogadóbbá, nyugodtabbá válnak. 

Szóba kerültek a történelmi traumák. Sok család őriz fájó titkokat. Érdemes mindannyiunknak szembesülni, azonosulni az elődök sorsával? Vagy van, akinek jobb, ha nem pillant bele a múlt „mélységes mély kútjába”?

A XX. század történelmi eseményei, mint a világháborúk, hadifogság, holokauszt, kitelepítések, málenkij robot, az 1956-os forradalom véráldozatai és az egyéb belső családi traumák szinte minden magyar családot érintettek, azonban nem lennék híve semmilyen össznépi traumafeltárásnak. Mindezekre emlékeznünk kell és el kell ismernünk őseink szenvedéseit. Számosan vannak, akik képesek harmonikusan élni úgy, hogy nem tárják fel elődeik életét, nem szembesülnek a terheikkel, nem kapcsolódnak a traumáikhoz. Ugyanakkor az, aki személyesen szükségét érzi vagy hívást érez, hogy elinduljon ezen az úton, annak mindenképpen érdemes. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2026. január–februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.