„Ünnepeljük meg, ha van mit” – Andalúzia, ahol az este tényleg a nap második fele

A poros utakon együtt vándorol a hit és az öröm

Van egy falu Dél-Spanyolországban, ahol a hófehér házak között minden utcát homok borít, első benyomásra mintha megállt volna az idő. Nincs aszfalt, se nagyvárosi sürgés-forgás. Amikor leszálltam ott a Sevillából érkező helyközi buszjáratról, az első, akit megláttam, egy vendéglő teraszán hatalmas sült malacot lakmározó, ráérős férfi volt. Tűzött a nap, ha mégis feltámadt a szél, szállt a por, mint a westernfilmekben. 

Ebben a faluban május végén egyszer csak megmozdul minden.

Énekszó tölti be a tereket, lovak patája veri fel a homokot, díszes szekerek érkeznek – tízezrek kelnek útra Andalúzia más szegleteiből is ide: El Rocíóba.

Azt mondják, a Romería del Rocío egyszerre zarándoklat, népünnepély, családi találkozás és vallási esemény.

A helyben csak testvériségeknek nevezett közösségek – vallási társulatok, rokoni, baráti körök – napokkal korábban elindulnak lakóhelyükről gyalog, lóháton, szekereken. Egyes csoportok átvágnak a Doñana Nemzeti Park mocsaras tájain, ahol a vad ösvények és a nyitott horizont szinte bibliai képekre emlékeztetnek. A zarándoklat lassú ráhangolódás az El Rocíó-i Szűzanya ünnepére.

Andalúziában a Mária-tisztelet eleven és személyes, szinte családi közelséget kap az anya, akihez örömmel és hálával fordulnak. Amikor a kegyszobrát a templomból kiviszik, a tömeg reakcióiból – könnyeiből, kiáltásaiból – érezhető, hogy a spanyol vallásosság milyen szenvedélyes, de ez nem megy az áhítat rovására.

Északabbra a vallási események légkörét komolyabbnak, kissé merevebbnek szoktuk meg, de itt jól megfér a hit mellett a nevetés, a vendéglátás, a baráti és a gyerekzsivaj. Nem választják külön a szentet és az emberit, a méltóságos emlékezés mellett kifejezik a felszabadultságukat is. El Rocíóban mindenki vendég és házigazda egyszerre, az pedig talán jelképes, hogy az ilyen helyekre autópálya helyett poros földút visz…

Májusi csoda: megnyílnak a rejtett udvarok

Córdoba szégyellős város, nem mutat meg mindent magából első pillantásra. Lassan engedi közel azt az embert, aki megadja neki az időt. Utcái, terei hangulatosak, a múltja is lenyűgöző, de az igazi arcát zárt kapuk mögött őrzi.

Májusig, amikor a Fiesta de los Patios de Córdoba idején ezek a kapuk – a helyi magánházak belső udvaraié, melyeket az év nagy részében csak a helyi közösség ismer – kitárulnak.

Aki először jár itt, meglepődhet, hogy a szűk utcákban a fehér homlokzatok mögött milyen apró paradicsomok rejtőznek. Kovácsoltvas rácsok, díszes csempék, csobogó kutak, citromfák, muskátlik, jázminok, leander…. A patiók, ahogy ezeket a belső kerteket hívják, találkozóhelyekké válnak. Úgy tűnik, a forró dél-spanyol klíma – ottjártamkor szinte Mexikóban éreztem magam – megtanította az embereket arra, hogy a ház szíve nem az utcafronton dobog, hanem bent az árnyékban, a víz és a növények között.

A fesztivál nem egy mesterségesen létrehozott látványosság, hiszen valódi otthonok részeibe enged betekintést. Sok helyet generációk óta ugyanazok a családok gondoznak rengeteg munkával: viráglocsolás hajnalban, metszés, ültetés, javítás. Az udvarokban a hétköznapi szeretet látható – hasonlóan a magyarországi Budapest100 rendezvényhez.

A patiókba lépve, ahol alapvetően szomszédok hűsölnek, beszélgetnek, és a gyerekeik játszanak, májusban az idegenek is beleláthatnak abba, amire a lakosok egész évben vigyáznak. Córdoba a „legkegyesebb hónapban” az időjárást is ünnepli: a nyári hőség ekkor még nem nehezedik rá a városra, az esték hosszúak, a virágok teljes pompájukban ragyognak.

A Fiesta de los Patios de Córdoba, a természet (növények) és az építészet (házfalak) „szövetsége” nem harsány, azaz nem szerveznek felvonulást, se látványos tűzijátékot. Jól ellenpontozza a modern világ zaját az a halk várakozás, amellyel a helyiek egész évben csendesen készülnek arra, hogy májusban másoknak is örömet szerezzenek.

Keresztek nemcsak a templomtornyokon, a város szívében is

Granada a hegyek fölé emelkedő Alhambra által vigyázva egyszerre komoly és játékos hely: a könnyed délies derű mellett van egy történelmi súlya.

Május elején ez a kettősség különös formát ölt, hiszen a tereken, utcasarkokon keresztek jelennek meg – virágokkal, kendőkkel, rézedényekkel, színes textilekkel díszítve.

Ez a Día de la Cruz en Granada, a Kereszt napja, ünnepe.

Sok más országban a hit mára visszahúzódott a templomfalak közé, Granadában viszont – legalább erre a néhány napra – újra kilép szabadtérre. Az emberek a keresztek köré gyűlnek, oda rendezik a virágokat, köréjük szervezik a közösségi életet. A város különböző negyedei saját kereszteket készítenek: van, ahol elegáns, kifinomult kompozíció születik, másutt játékosabb, népiesebb, szinte színházi hangulatú. A versengés barátságos, de azért mindenki szeretné, ha az övé lenne a legszebb.

Nem véletlen, hogy a kompozíciókba virágok ezreit, hímzett terítőket, régi tárgyakat, kerámiákat, mécseseket, szalagokat is elhelyeznek. A város egyfajta keresztény bölcsességgel azt üzeni, hogy ami szent, azt érdemes széppé is tenni. Az utcák megtelnek zenével, beszélgetéssel, tapasillattal, gyermeki hangosodással, az éttermek teraszai vibrálnak. A sétáló emberek megállnak a kereszteknél, fényképeznek, sztoriznak, ismerősökkel találkoznak, majd továbbindulnak a következő tér felé.

A granadaiak nem érzik szükségét annak, hogy a vallásos jelképeket leválasszák a hétköznapi örömről. A keresztnél szeretnek együtt lenni, akár táncolni – mert flemencót is járnak. Ez mind természetes része az életüknek, a hitet és a táncot is tisztelik.

Andalúzia egyik legszebb nyelve a mozdulat: aki nem beszél spanyolul, itt akkor is sok mindent megért a flamenco kézmozdulataiból, a tánclépésekből, a gesztusokból.

Áradozhatnék még a narancsfák illatáról, a Sierra Nevada havas csúcsairól a távolban vagy a „pont jó” estékről, amiket a nyár forrósága még nem hevít túl. Ám inkább a helyi fiatalok modern, mégis tradicionális ünneplésén örömködöm egy sort. Köztük mozogva ezen a napon önfeledtséget láttam rajtuk. Úgy éreztem, korunk minden mesterséges trendje ellenére pontosan tudják: a hagyományokat nem lehet online letölteni, azok közösségben élhetők meg igazán.