„Templomot emelni Nagy Istvánnak”

– Úgy fogalmazott: a kiállítással és a vaskos albummal templomot akar emelni Nagy Istvánnak. Erős mondás, ami mögött személyes indíttatás feltételezhető.
– Nagy István kompromisszum nélküli művészete, alkotói és emberi etikája valóban nagyon közel áll hozzám. Pedig nem egy könnyen befogadható, elsőre magával ragadó művészet ez, ahogy az emberi karaktere is inkább karcos, szigorú, nehezen megnyíló lehetett. Nem volt könnyű élete. A külső nehézségek mellett – első világháború, Trianon – az is akadályozta az érvényesülését, hogy utált mindent, amit manapság önmenedzselésnek hívunk. Hatalmas intenzitással dolgozott, minden energiáját a művészetébe csatornázta, viszont ha a képei eladására került sor, szó szerint menekült a potenciális vevők elől. Az örökös vándorlás, a fővárostól való távolság sem segített abban, hogy már életében nagyobb hírnevet szerezen. Igazán otthon talán csak a szülőhelyén, Erdélyben érezte magát, és bár gyalogszerrel bejárta szinte az egész országot, mindvégig szülőföldje sajátos, különleges világát vitte tovább a lelkében és a képein mindenhová. Ma már jól látjuk, hogy a paraszti világban gyökerező életművéből világszínvonalú festészet nőtt ki. Olyan világot teremtett, ami sajátosan magyar, és közben a nemzetközi modernizmus mércéjével is kiemelkedő érték. Ráadásul alkalmas arra, hogy a tisztán művészi értékeken túl a történelmünkről, az identitásunkról is szóljon.

– Ön húsz éve kutatja ezt az életművet, bár nyilván nem csak ezzel telt az elmúlt két évtized…
– Negyven kötet készült ezalatt, meg persze lezajlott jó néhány aukció és a kiállítás, de Nagy István nem eresztett el: mint egy régi, becsületbeli tartozás –­ mindvégig tudtam, hogy végül rendeznem kell. Ez az ország fantasztikusan gazdag műalkotásokban, de néhány kivételtől eltekintve nincsenek földolgozva az életművek. Elhatároztam, hogy ezen változtatok.

Életprogramom lett, hogy a magyar festészetet rangjára emelem. Ezen az úton haladok, egy olyan stratégia mentén, amelyet sok évvel ezelőtt alaposan, a részletekig lebontva kigondoltam.

Azért készítek albumokat, hogy felhívjam a figyelmet a magyar festészet értékeire és a magyar történelem különleges, drámai pillanataira, olyan nézőpontból és attitűddel mutatva be a múltunkat, hogy az egy külföldi számára is érdekes legyen. A Nagy István-kötet is ebbe a sorozatba illeszkedik.

Nagy István: Téli táj (Palánkok), 1927 körül

– De pont ez az életmű nem kapcsolódik egyik nemzetközi irányzathoz sem. Mondhatnánk, hogy „Magyarországon világhírű”?
– Volt, aki egyenesen provinciálisnak minősítette, ahogy egyébként sokak szerint a magyar festészet egésze is az. Ezzel a könyvvel pont ebből a lekezelő pozícióból akartam kiléptetni, ahogy az általam kiadott valamennyi könyv is végső soron erről szól: a festészetünk szebb, értékesebb, izgalmasabb annál, mint amit a korábbi szemlélet sugallt. Persze ahhoz, hogy ez nyilvánvalóvá váljon, nem elég csupán a lelkesedés. Fel kell kutatnunk, meg kell ismernünk, át kell értékelnünk és újra kell pozícionálnunk azt a műtárgyanyagot, ami a rendelkezésünkre áll. Ehhez kell sok kutatás, és kellenek a könyvek. Történt persze sok minden a semmihez képest ezen a téren, ami abból is látszik, hogy a közelmúltban Maurer Dórának kiállítása nyílt a londoni Tate-ben.

Nagy István ebben a változásban szerintem stratégiai pont lehet, mert azt tudjuk rajta keresztül modellezi, hogy egy minden ízében magyar, vagy, ha úgy tetszik: lokális karakterű művészet is képes megfelelni a nemzetközi, modernista ízlés elvárásainak.

– Azt mondja: Bécsben, az Albertina grafikai gyűjteményében lenne a helye.
– Az lenne az ideális közege. Persze a grafikák között, azoknak a műalkotásoknak a sorában szerepelhetne, amelyek papírra készültek, de a vizuális hatóerejük versenyez az olajjal, vászonra festett képekével.

– Mit tehet egy magyar magángaléria-tulajdonos azért, hogy oda is kerüljön? Nem az állam feladata lenne a közvetítés?
– Ha nem is az állam, de az állami múzeumi szféra az, ahol egy ilyen döntés megszülethet. Persze, a dolog nem ilyen egyszerű: hiába kopogtatnának egy mappányi remekművel a világ bármely nagy múzeumában, ennél sokkal több kell. Akkor lesz a magyar festészet, például Nagy István igazán érdekes a nemzetközi porondon, ha maga Magyarország izgalmasabb, érdekesebb, gazdagabb lesz, ha nagyobb erővel áll majd a művészete „mögött”. Az én vállalásom ebben a történetben az, hogy felmutatom az értékeket, a közösség pedig remélem felismeri és viszi tovább, amit elkezdtem. Ez érvényes Nagy Istvánra is. Húsz éven át foglalkoztam vele, ráköltöttem egy budai nagypolgári lakás árát, de most már más kerül a fókuszba. Újabb könyvtervek, nagy összefoglaló kötetek foglalkoztatnak. Persze, szokás szerint mindenben segítem azt, aki tovább akarja lendíteni az ügyet: az adatbázis, a reprodukciók, a kutatók rendelkezésére állnak a jövőben is.

– Tehát az Albertinába nem ön kopogtat be a katalógussal?
– Semmiképpen. Megtettem ezzel kapcsolatban mindent, amit csak tudtam. Odaállítottam az ügy mellé, akiket csak lehetett: így, ha valaki a visszhangokból akarja bemérni, ki Nagy István, most be tudja. Egy adósságom még van: a hatszáz oldalas kötet angol nyelvű változatát még meg akarom csinálni, és utána lezárul számomra ez a két évtizedes történet.

Nagy István: Önarckép

– Azt mondja, Ön látja, mire van éhség. Nagy István művészetére mekkora az éhség? Mennyire pörögnek a képei a műtárgypiacon?
– Finomíthatnám, de inkább sarkítok: totál nem. Tisztán üzleti szempontból Nagy Istvánról nem szabad könyvet csinálni, nem szabad kiállítást szervezni – egyáltalán nem szabad vele foglalkozni, mert köznapi értelemben kódolt a kudarc. Több mint három évtizede figyelem a magyar és a nemzetközi műtárgypiacot, pontosan tudom, mit lehet könnyen sikerre vinni. A galériámban csináltunk már olyan kiállításokat, amelyekre özönlött a közönség és tele volt vele a média. A tavalyi, a divat és a festészet kapcsolatát bemutató tárlatot három hét alatt több mint 18 ezren látták, a katalógus két hét alatt elfogyott. Ugyanakkor vannak stratégiai jelentőségű témák és alkotók – Nagy István is ilyen szerintem –, akiket időről időre elő kell vennünk, függetlenül a nagyközönség várható reakciójától. Rajta keresztül lehet beszélni mindenről, ami a huszadik században történt: az első világháborúról, Trianonról vagy éppen arról, hogy a polgárság miért nem tudta fenntartani a művészeit.

Ez az életmű a kulturális és történelmi háttere elmondásával együtt érdekes, és ha jól el tudjuk mesélni, akkor nemcsak esztétikai élményt ad, hanem a közösség számára egyfajta szellemi, lelki erőforrás is lehet.

Az, hogy mi a magyar, mindenkit foglalkoztat, aki itt él és érdekli, hogy mi történik körülötte – márpedig Nagy István művészete és életművének sorsa fontos válaszokat kínál erre a kérdésre is. Életútja és művészete abból a paraszti, népi kultúrából indul, amit sokan a legnagyobbak közül a legtisztább forrásnak tekintettek, mint például Bartók Béla, de mondhatnám akár Vajda Lajost is. Különleges világa nemcsak idehaza lehet érdekes, hanem az országhatáron kívül is, csak jó szemmel kell válogatni, okosan kell elmesélni és bemutatni.

Száz, száztíz évvel ezelőtt Fényes Adolf vagy Perlmutter Izsák paraszti témájú képei szenzációs sikereket értek el Nyugat-Európában és a legkifinomultabb ízlésű magyar, nagypolgári gyűjtők körében is – ma meg itthon szinte divat leszólni mindent, ami ezt a témát dolgozza fel. Ezen a téren is lenne hová fejlődni.

– Csakhogy épp Ön mondja: nem tudjuk a történeteinket jól elmesélni. A műtárgypiac akkor minek a mércéje?
– A legnagyobb, legjobb ízlésű gyűjtők mindig vásárolták Nagy István képeit, de közben az is igaz, hogy műtárgypiaci szempontból sosem volt igazán kurrens és érdekes. Ügyetlen húzás lenne, ha ebben a galériában tisztán műtárgypiaci dimenzióban gondolkodnék róla.

Nagy István: Falusi ház fák mögött, 1911.

Én nemcsak műkereskedő vagyok, hanem gyűjtő és művészettörténész is, aki a várható haszontól függetlenül tekint a magyar festészet történetére, arra, hogy mit kell bemutatni és a rangjára emelni.

A galériámban sosem csinálunk kiállítást és könyvet pusztán az anyagi siker kedvéért. Ha ez bónuszként megtörténik – mint ahogy általában megszokott –, az nagy öröm. Nagy István esetében a pozitív visszacsatolás az életmű karakteréből fakadóan sokkal lassabb lesz. Másképp lenne ez Londonban, egy hasonló kaliberű angol festővel, aki mellett ott állna az elit, és az ország úgy gondolná, hogy köze van hozzá. Egy ilyen értő és évszázados tradícióra támaszkodó közegben a hatás sokkal gyorsabb. De ez tényleg sokadlagos szempont. Engem elsősorban a bemutatás, a felemelés motivál. Én ezt a kiállítást és ezt a könyvet jószándékkal ajánlom fel a köznek, hogy figyeljék ezt az életművet és gondolkozzanak róla. A templomos hasonlat erre is utal: hiszen a nagy nemzetek megbecsülik a festészetüket, az igazi értéket méltó keretbe foglalják. Mint egy gyémántot: először ideális formát adnak neki a csiszolással, aztán nemes anyagba foglalják a követ, úgy, hogy a ragyogása tökéletes legyen. A kiállítás és a könyv ambíciója az volt, hogy Nagy István művészetének rangja leolvasható legyen azok számára is, akiknek a szeme kevésbé iskolázott.

– Nálunk az állam a legnagyobb vásárló a műtárgypiacon. Miért nem egy állami múzeum rendezte meg ezt a kiállítást?
– Bárki megtehette volna, de nem tette. A múzeumok is érdekeltek abban ma már, hogy sikeres kiállítást rendezzenek, és ebben ügyesnek kell lenni. A sikeres kiállítások receptje viszonylag könnyen kikeverhető, kellő tájékozottsággal és jó szimattal nem olyan nehéz becsalogatni a közönséget. A siker persze fontos, de ezt nem csak a magas nézőszámmal kellene mérni. Abban bízom, hogy ez a kötet és ez a tárlat hosszú távon fogja kifejteni a hatását, ahogy Nagy István művészete is lassan, de annál mélyebben hódítja meg a közönséget.

– A múzeumi gyűjtemények mennyire adtak átfogó képet róla?
– A Nemzeti Galériában sokáig lógott képe, az állandó kiállításon három-négy-öt is, mikor mennyi. A pécsi Janus Pannonius Múzeum állandó kiállításán is volt egy, és a bajai emlékmúzeum gyűjteménye, ahová az özvegye ajándékozott képeket, szintén tisztességes. De mindez nem volt alkalmas az életmű újrapozícionálására. Ezek jó képek, de nem az az öt-tíz, amely egy csapásra megragadja a nézőt. A tálalás sem volt alkalmas arra, hogy az ember beavatódjék. Nagy István ebből a szempontból is különleges „elbánást” igényel: az ő képei csak a rá szabott miliőben érvényesülnek igazán, ideális, rá komponált térben, fényben és keretezéssel. Ráadásul nála nem elég pár kép ahhoz, hogy kiderüljön a jelentősége: szükség van a műveiből összeálló „szövet” megismerésére ahhoz, hogy egyáltalán megértsük az alkotói módszerét.

Azért is készült ekkora album, hogy annak, aki átlapozza, megnyílhasson ez a különleges világ, amelyben a variációknak, a témák szinte monoton ismétlésének, a látott valóság folyamatos letisztulásának is fontos szerepe van. Nádas Péter úgy fogalmaz, hogy ez a művészet olyan közel van hozzánk, mint az anyanyelv, aminek a szépségeire ritkán csodálkozunk rá. A most készült könyv erre ad esélyt, persze nem pótolhatja a személyes találkozást a művekkel.

Nagy István: Tejivó parasztlány, 1930 körül.

– Megint csak az állam lehetne erre a válasz. Ugyanis Magyarországon nemigen vannak magánmúzeumok.

– Másmilyen a történelmünk. Külföldön többszáz éve halmozódó vagyonokból adnak vissza a közösségnek. A szocializmus sebei nem könnyen gyógyíthatók be.

Nem is várható el, hiszen itthon nem akkorák a vagyonok…

– Azért itthon is vannak már vagyonos emberek! Lázár János két évvel ezelőtt kancelláriaminiszterként épp az ön könyvbemutatóján beszélt arról, hogy nem a pénznek van híja az országban, hanem a szellemi igényességnek. Jelentkezik már a vagyonosodó réteg művészetpártolóként?
– Nem várhatom el, hogy másnak is olyan fontos legyen a magyar művészet, mint nekem, aki ebben vagyok otthonos. Nagyon örülnék, persze, ha a piac, a mecenatúra pezsgőbb lenne. De vélhetően ez a dolgok normális ritmusa, és idővel el fogunk jutni oda, hogy ez a terület is nagyobb figyelmet kap. Ha valaki időt szán erre, élményeket találhat, nem csak kötelezettséget vállal, nem csak tárgyak birtokába jut.

A művészetpártolás több, mint egyéni passzió vagy társadalmi szerepvállalás: élményforrás.

Nem véletlen, hogy a magyar történelem egyik aranykorában, a kiegyezést követő évtizedekben annyira fellendült a műgyűjtés. A művészek pártolása és a jó műtárgyakkal felékesített otthon jelezte a gazdasági és kulturális státuszt, ideális terepet teremtett a rendszeres találkozásoknak és közös társalgási témát adott a különböző helyekről, különböző viszonyok közül a mindenkori elitbe megérkező embereknek. Az általam kiadott könyvek arra is jók, hogy a műgyűjtés, a mecenatúra tradícióját bemutassák és serkentsék. A Radnai Béláról és Bedő Rudolfról szóló monográfiák, vagy éppen az „Elveszett örökség” című kötet a magyar műgyűjtés legnagyobb alakjainak állít emléket, de talán kedvet is csinál ahhoz, hogy a mai elit kövesse a száz évvel ezelőtti elődök példáját, felismerje, hogy mi mindenre jó a műtárgyak gyűjtése, a művészet pártolása. Lázár János, azt hiszem, leginkább ezt a pozitív erőt ismerte fel a műgyűjtésben, ezért segített annak idején az említett kötet kiadásában.A magyar történelem, elsősorban a dualizmus korszaka iránti szenvedélyes érdeklődése miatt jól tudta, hogy az efféle összekovácsoló, identitás- és közösségteremtő passziók milyen fontosak lehetnek egy ország fejlődésében, hogy a különböző irányba húzó erők ne gyengítsék, hanem erősítsék egymást.

– Mindössze egy hónapig látogatható az ingyenes kiállítás. Elég rövid idő az előkészületekhez képest, nem?
– Szerintem egy hónap éppen elég ahhoz, hogy aki meg akar ismerkedni egy művésszel, az eljöjjön és megnézze a tárlatot.

Nagy István: Székely hazámból, 1927.

Fontos tudni, hogy ez nem egy eladásos kiállítás. Sokba kerül, de pénzt nem hoz, még belépőjegyet sem kérünk. A büszkeségem nem is engedné, hogy ha lenne egy eladó Nagy István-kép, azt most meghirdessem. Annyi energia és annyi pénz van ebben az egészben, hogy nem akarom „bepiszkolni” ezt az ügyet egy ilyen gesztussal.

Ez a kiállítás nem a pénzről szól, hanem az életprogramom, a személyes vállalásom része.

Ezután viszont aukciós kiállítások jönnek, ha tetszik: meg kell keresni a következő könyvek költségeit is.

– Átírhatja a művészettörténeti kánont egy galériatulajdonos?
–  Régen rossz, ha valaki úgy kel fel: na, ma átírom a kánont. Ez nem így működik. Rengeteg szereplő munkája, művészek, múzeumi vezetők, kurátorok, politikusok, kritikusok spontán és tudatos cselekvése az, amit kánonnak, egy korszak értékítéletének nevezünk.Az persze kétségtelen, hogy műkereskedőként, gyűjtőként és művészettörténészként egyaránt hatást gyakorolhatok erre a folyamatra, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek nem vagyok a tudatában.

Annyit teszek, hogy a példámmal és a kiállásommal, a saját gyűjteményemmel, az általam kiadott könyvekkel, a kiállításokkal, az árverésekre válogatott képekkel és az aukciós katalógusokban közölt tanulmányokkal felmutatok értékeket, és várom, hogy a közösség miként reagál erre az „ajánlatra”. És persze drukkolok, hogy akadjon meg a szeme ezen azoknak is, akik tudnak tenni a magyar művek magasabb pozícióba kerüléséért. A közelmúltban a szürrealizmusról megjelent egy angol nyelvű könyv a Thames and Hudsonnál, amelyben két magyar mű is szerepel: egy Vajda Lajos és egy Korniss Dezső. Feltételezem, hogy ezeket a képeket is a „Modern magyar festészet” című kétkötetes összefoglaló munka miatt ismerték meg a külföldi szerkesztők. A magyar mellett angolul és németül is kiadtam ezeket a könyveket, majd elküldtem a világba mindenfelé, ahol értő kezekbe kerülhet: múzeumoknak, galériáknak, kiadóknak, művészettörténészeknek. Leginkább pont azért, hogy a magyar festészetet végre megismerje a világ. Ez az, ami igazán motivál.

Tisztaság, Tömörség, Transzcendencia – Nagy István. A kiállítás szeptember 13-ig látogatható a Kieselbach Galériában (Budapest, V. ker. Szent István körút 5.)

Nagy István (Csíkmindszent, 1873– Baja, 1937)