Támadás a gyerekversek ellen?

Tavaly hatalmas indulathullámokat keltett a digitális térben Varró Dániel „Hat jó játék kisbabáknak” című verse, amelyben a megszólaló óvodás hang azon gondolkodik, beledugja-e a tollat a konnektorba. Az olvasók egy része attól féltette a gyerekeket, hogy a verset hallgatva tömegesen szenvednek majd áramütést. Mások úgy vélték, a költő szülői hitvallásnak szánta művét, és ezzel buzdítja rosszaságra a babákat. Végül Varró Dániel feleségének kellett bizonygatni, hogy férje jó apa, csak éppen bátor költő. Arról pedig már igazán nem tehet, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a versekkel. Hiszen akik olvassák és elemzik a konnektoros botránykölteményt (iskolások, szülők), már rég kinőttek abból a korból, amelyről az elképzelt kisbabahang beszél (és nem a költő!). Nekik inkább abban segít a vers, hogy megértsék a még kúszó-mászó egy-kétévesek világát.

De úgy látszik, iskolakezdéskor mindig szükség van egy kis irodalmi botrányra. Ilyenkor a szülők megkapják a tankönyveket, végiglapozzák, és ha találnak olyan részt, amiről szerintük nem kellene beszélni, akkor mobillal befotózzák, és fellövik az netre.

Ez lassan néphagyomány lesz Magyarországon. Így járt a másodikosoknak szánt olvasókönyv és az ahhoz tartozó munkafüzet néhány feladata is.

A könyvben szerepel Vesztergom Andrea „Saroklakó” című verse, amelyben egy „égedelem” kisgyerek beszél arról, hogy őt szinte minden hibájáért a sarokba állítják. Pedig ha jobban megnézzük, egy olyan gyerekről van szó, aki kiönti a csokis tejet, kirúgja labdával az ablakot, a falhoz dobja az ételt. Lehet ő egy átlagos vagy egy hiperaktív srác is (szakszóval: ADHD-s, ami figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart jelent), aki úgy zárja mondandóját: „Azt szeretné sok-sok gyerek, minden szoba legyen kerek. / De ha addig megjavulok, / üres lesz az összes sarok.” A vers kiváló lehetőséget teremt arra, hogy beszéljünk az ilyen helyzetekről, a büntetésről és arról, kinek mi a véleménye a szituációban résztvevő családról. Kívülről nézhetünk rá egy olyan fegyelmezési módra, amely már idejétmúlt, és nevelési haszna nincs.

A vers arról is beszél, hogy a saroklakó kisgyerek együttérez a többiekkel, és legszívesebben átalakítaná a világot maga körül (kerek szobákról álmodozik, amelyekben nincs sarok), minthogy elszenvedje a büntetést. De azon is elgondolkodik, hogy esetleg neki kell-e valamin változtatnia, hogy a dolgok megváltozzanak. (A vers teljes terjedelmében és a tankönyvi feladatokkal együtt itt érhető el a 35-38. oldal között.

A vers lehetőséget teremt arra, hogy a problémamegoldásról beszéljünk második osztályban. A „Saroklakó” számomra – és a feladatok alapján – nem azt sugallja, hogy a gyerek a hibás, hanem azt, hogy ő is részt tud venni a konfliktusok elsimításában, az általa okozott bajok helyrehozásában (például ha kiömlött a kakaó vagy kitört az ablak). Arra ad lehetőséget, hogy közelebbről és mélyebben megvizsgáljuk, elemezzük az adott problémát egy szakavatott pedagógus segítségével. Az egyik feladat például arra kéri a másodikost, hogy a hat felsorolt válasz közül a számára legjobb döntést válassza ki, és indokolja meg, miért éppen azt érezte célravezetőnek. Tehát a gyerek alakíthatja ki a viszonyát a versben megjelenített problémához.

Miért gond az, ha a gyerekkel beszélünk a fegyelmezésről, ami a szocializáció elengedhetetlen része? Mert azzal még a legliberálisabb gyermektelen olvasó is egyetérthet, hogy az óvodásoknak és az iskolásoknak is meg kell tanulniuk a világ szabályait.

Ennek egyik abszurd és értelmetlen módja a sarokba állítás. De akkor mi lenne a jó megoldás? Gondolkodjunk! Erre hív a vers tanárt, diákot és szülőt. Igen, a szülőt is. Hiszen éppen a szülő háborodik fel azon, hogy a gyereke a sarokba állításról tanul az iskolában. Azzal pedig, hogy dühbe gurul, ő is érintetté válik, és felülvizsgálhatja a nevelési módszereit, párbeszédet kezdeményezhet erről a magyartanárral és az internet népével.

Mert ahogy a Hupikék törpikékben is elhangzik: az élet nem csak játék és mese. Ezt tudták a legnagyobb magyar gyermekversírók, például Weöres Sándor is, aki A Tündérben arról is mesélt, milyen az, ha a kis Bóbitát befogadják az angyalok (azaz meghal). Más olvasat szerint nem erről van szó, és ezzel sincs semmi gond, mert ahány olvasó, annyi értelmezés. Weöres versében pedig éppen az a szép, mint Vesztergom Andreáéban is: sokféleképpen megközelíthető. Lehet jóhiszeműen vagy támadóan, azzal az attitűddel, ahogy maga Weöres is írja: „KARESZ HÜJE / GYÖNGYI HÜJE / csak én vagyok okos / énnekem a segembe is felyem van.”

Kedves Szülők! Tessék reklamálni Weöres miatt is, mert csúnyán beszél és nem ír helyesen, valamint arra tanítja a diákokat, hogy mindenkit hülyézzenek le!

Akkor már támadjunk minden gyerekverset, ami nem arról szól, hogy kék az ég, zöld a fű és az élet felhőtlen gyerekmese!