Schäffer Erzsébet: Ő lehet a halőr...

A motorzajra vékony, magas férfi bukkant elő.

– Jó napot!

Nem jött közelebb, megállt a tó és az alacsony gát között, ami a parkolót a víztől elválasztotta. Várt. Nem sürgetően, nem kíváncsian, de nem mozdult. Magas ember volt, negyven körüli, hosszú nyakán szabályos kerek fej ült, a fején viharvert szalmakalap, jobb arcán messziről is látható mély forradások. Zsebre dugott kézzel figyelte, mi történik. Nem volt az a mutatós férfi, zárkózottnak tűnt, s a zárkózott ember nem kelt bizalmat. A szalmakalapos körül mégis, valami megnyugtató, csöndes biztonság ült. Ő lehetett itt a gazda.

Az asszony a kocsi ajtajának támaszkodva figyelte. Aztán körbenézett, hova hozta a véletlen. Emitt egy nádasról nyílt bejárat egy kisebb tóra, ladik ringott a vízen, láncát a nádra tekerték. A gát mögött csillogott a nagyobb víz, a horgásztó. Botjukat őrizve, itt is, ott is pecások ültek a partján. Megállapította magában, pihenésre jobb helyet nem is találhatott volna. A szalmakalapos felé fordult.

– Jó napot. Pihenhetek itt egy kicsit?

– Nyugodtan.

– Bárhol?

– Bárhol.

Ahogy látta, hogy a férfi nem mozdul, még hozzátette:

– Elfáradtam, hajnal óta tekerek.

A férfi megvakarta a fejét, bólintott.

– Ismerem. Kamionoztam. Húsz évig. Azt hittem, horgászni jött. De a nők egyedül ritkán horgásznak. Hacsak nem férfiakat…

Elnevette magát. Aztán intett.

– Hát csak pihenjen.

Komótosan megfordult, elment a tó felé.

Ő lehet a halőr, nézett utána az asszony. De halőrnek valahogy fiatal. Nem tudta miért, de azt gondolta, a halőrök öreg emberek.

Volt egy pokróc a kocsiban, leteríti, gondolta, de aztán csak kiszedte az apró, szétnyitható széket. Egy ideje, ha hosszabb útra indul, magával viszi. Kényelmesebb. A nap már erősen sütött. Gondolt egyet, a blúza alatt átvette a fürdőruha felsőt, vizet vett magához, bezárta a kocsit. A nádashoz közel, a gát tövébe telepedett le.

Béke volt körülötte és nyugalom, erre vágyott. Mielőtt még hátradőlt és becsukta a szemét a szalmakalapos halőrre gondolt és arra, milyen jó, hogy a horgászok csöndes emberek. Aztán megszűnt a külvilág. Nem csak a bőre, a tudata is kéjes örömmel fogadta a nap tűző sugarait, odaadta magát a meleg fénynek, a ladik loccsanását még hallotta, aztán elaludt.

Fojtott férfihangokra ébredt. Két ember beszélgetett a nádban. Az egyik vastag, a másik vékonyabb hangon. A ladik nem volt a helyén, azzal mehettek a vízre.

– Rendes ember, de itt a faluban senki nem ismeri. Nem idevalósi. Amióta ő van itt, több lett a horgász. Ügyes ember. Padokat rakott, megcsinálta azt a féltetőt. A vécé is tiszta…

– Övé a horgásztó?

– A fenét. Valami nagymenőé. Azt mondják, nógrádi ember. Ő hozta a halőrt.

– Jól járt vele.

A kerekfejűről beszélnek, gondolta az asszony lustán. Elfordult, hogy az oldalát is érje a nap és fülelt, mit tud még meg róla. De a két horgász most feszült, várakozó csöndben volt. Aztán hirtelen…

– Rántsd föl! Rántsd már föl…!

– Fölborul a ladik…!

– Borul a szart, térdig se ér a víz! Na, megvan, látod, megvan… Törpeharcsa ez is, szép példány. Várj, alátartok. Emeld be, emeld csak… Jól van, ez már a miénk… A halőr biztat, csak fogjuk ki őket, elszaporodtak, pusztítják a többit. Gyere, te rabló…

A nádban lassan elül az izgalom. Bedobták megint, gondolja kint az asszony és maga sem tudja miért várja, hogy a férfihangok megszólaljanak. Nem kell soká várakoznia… A vastagabb hangút hallja először.

– Láttad a kezét?

– Nem figyeltem.

– Mindig zsebre dugja. Csak a bal keze ép. A jobb, csuklóból hiányzik.

– Baleset?

– Nem tudni. Mondom, semmit sem tudni róla.

Az asszony kint a parton arra gondol, lám, van a szalmakalaposban valami titokzatos. Érezte azonnal… Meg arra, hogy tessék, a férfiak is pletykálnak. De legalábbis ugyanúgy megtárgyalnak mindent és mindenkit, mint a nők. A nádban nem volt kapás, a két horgász tovább beszélt. A vékony hangú kérdezte:

– Van valakije?

– Egyedül lakik a faházban. De könnyen lehet, hogy nem sokáig. A locsolóbálba, még húsvétkor valaki meghívta a halőrt. Ott láttam, beszélgetett a kis tanárnővel. Csak vele. Az is nemrég került a faluba. Egész helyes kis nő, angolt is tanít. A bál óta többször is láttam itt kint a tónál.

– Rendes nő?

– Vörös haja van, amúgy rendes. Tornáztatja az asszonyokat. Az enyém is jár.

– Úgy látszik, nem fárad el melletted… 

– Nem egy elfáradós…

Nevetnek.

Egy ideig csönd van a nádban. Aztán megint megszólal, megint a vékonyabb hang. Mintha folytatna egy elakadt gondolatot.

– Az a kis tanárnő kétlem, hogy a halak miatt jönne.

– Én is, merthogy sose hoz horgászbotot.

Megint nevetnek. Férfias, dörmögő nevetéssel.

Az asszony lassan, elégedetten föláll, összepakol, beteszi a széket a kocsiba. Míg pakol, arra gondol, jó lenne elköszönni a szalmakalapostól. Mire végez, látja, a halőr jön feléje. Lassan sétál lefelé az alacsony a gátról. Zsebre dugva a két keze, derűsen ránéz.

– Kipihente magát?

– Köszönöm, jólesett!

Beszáll a kocsiba, a kis vörös hajú tanítónőre gondol, és kidugja a fejét az ablakon.

– Sok szerencsét!

A halőr baljával megemeli az elnyűtt szalmakalapot. Int vele, mosolyog. Az asszony már messze jár, de még mindig őrzi a mozdulatot, mint egy röpke pillanat végét, s egy ismeretlen történés kezdetét. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>