Ilyenek voltunk – Rudolf Péter: „Nem tárgyakat, hanem élményeket szeretnék gyűjteni és ajándékozni”

Idézzük fel az olvasóknak az egyik meghatározó gyerekkori emlékét: egy korábbi interjúban mesélte, hogy tízéves fiúként megsejtette, látta a lelki szemeivel, hogy filmezni fog, fut egy kamera előtt, és tudta, hogy valamiféle drámai jelenet felvétele készül. Emellett azt is megérezte, hogy kérdezni fogják önt a munkájáról, az életéről, és sokan fognak figyelni arra, amit mond. Mit gondol, honnan jöttek ezek a sugallatok?

Ezt valóban láttam. Mondhatnánk, kicsit ijesztő is, hogy ilyen képek villannak be az embernek, de nem szeretném túlmisztifikálni. A tudomány sok lehetőséget ad arra, hogy magyarázatot találjunk a jelenségre. Többek között Hawkingtól Az idő rövid történetét vagy Harari könyveit olvasva is rádöbbenhetünk, párhuzamos világok igenis létezhetnek. Milyen álmokat látunk? Milyen energiák kötnek össze emberekkel, akikkel ismert módon egyelőre nem kapcsolódhatunk össze? Mi a viszonyunk az időhöz?

Hirtelen ez az egyszerű kérdés – hogy én gyerekként „láttam” magam filmezni, és azt, ahogy egy riportban beszélek a munkámról – az élet értelmét boncolgató kérdéssé változott bennem.

Az ember a terveit érzékenyen, félálmodó pozícióban talán úgy tudja csoportosítani magában, hogy kirajzolja a jövőt, és elkezd dolgozni ezen a jövőn. Így válhat egy sugallat beteljesedő valósággá. Valószínűleg jót és rosszat is le tudunk hívni – hogy honnan, azt nem tudom megválaszolni.

Mennyire jellemző önre a nosztalgiázás? Van olyan meghatározó, pozitív gyerekkori emléke, amelyhez időről időre visszatér, hogy töltekezzen belőle?

Zavaróan erős bennem a nosztalgiára való hajlam. Ha naplót írnék, beleírnám: „Kedves Naplóm írója! (Ez lennék én.) Élj a mának!” Az emlék, amelyhez vissza-visszatérek, a ráckevei Kis Duna-ághoz kötődik. A HÉV megérkezése az állomásra, ahol a lehúzott ablakon keresztül megcsap a Duna vízének szaga. Ahogy a szigetre jutok: a nagyapám egyik barátja elénk jön egy motorcsónakkal, helyes kis oldalmotoros, két evezővel ellátott ladikkal. Ezzel az ember szép lassan tud közeledni a szigetoromhoz. Emlékszem a fák formájára, a békanyálra, de leginkább nagyapámékra! Ha más se lenne, mint ez a gyerekkori emlék, már jól lennék. A másik a váci Rádi úti lakótelepen a foci reggeltől estig. Nem pályán, hanem babakocsit toló nők, lendülő hinták és a homokozó között. A körülmények speciális technikai tudással vértezték fel az ott futballozókat.

Soha senkit nem eltalálni több éven át az ottani labdarúgás bravúrja volt, és talán csak a Copacabanán nőhetnek fel olyan focisták, mint a Rádi úti lakótelepen.

Kisfiúként milyen elképzelései voltak a felnőttek életéről? Ehhez képest van olyan dolog, amely pontosan ellenkezőleg működik ma, mint ahogy az ábrándozó gyermekkori énje elképzelte?

A szüleim életében egy férfi és egy nő volt. Ők, egymásnak. Kiskamaszként romantikusan én is azt gondoltam, az első megtalált lány az utolsó is lesz. Ennél aztán kalandosabb életet éltem, de hogy családra vágyom, hogy apa akarok lenni, abban biztos voltam. És szerencsém van, volt, mert megadatott. Változtak némileg a tervek – most már nagyapa szeretnék lenni.

Van olyan apai minta, vélekedés vagy szemlélet, amelyet ön is a magáévá tett, és értékként mindenképpen szeretne továbbadni a gyermekeinek?

A válasz egyszerű: van. Sőt! Édesapám tartása, morálja, a humorral való operációja a nehéz helyzetekben, és az az otthoni kommunikáció – persze édesanyám pörgésével fűszerezve –, hogy mindent ki lehet, és ki is kell beszélni. Ugyanakkor meg kellett tanulnom egy nagyon egyszerű dolgot: hogy ne várjam el ezt a fajta attitűdöt mindig, minden körülmények között a környezetemtől. Ez is átadandó tudás, hogy sokfélék vagyunk. Meg kell tanulni, hogy aki nem ebből a közegből jött, zavarba jöhet ettől a nyitottságtól. Ráadásul ez sebezhetővé is tehet.

Azt kellett megtanulni, hogy sokféle út van. Akármennyire tisztelem is a szüleim útját, nem árt, ha néha letérek róla, mert akkor van értéke a visszakanyarodásnak.

Be kell járni a világot – elvont és valódi értelemben is.

A gyermekpszichológia szerint teljesen magától értetődő, hogy a szülőktől testi-lelki függésben élő kisgyermek valóságos istenként tekint a nevelőire, feltétel nélkül mindent elfogad igaznak, amit tőlük hall. Ön emlékszik a kamaszkorából olyan vitás helyzetre, amelyben már tetten érhető volt – tiszeletteljes - elkülönülés és véleménykülönbség?

A megfelelni akarás komoly béklyó. Az embernek meg kell találnia önmagát. Mint ahogy a tanítvány is leválasztódik a tanítójáról, bármennyire hálás is neki, hogy tőle kapta az első koordinátarendszert, amelyben gondolkodik. Nem egészséges egy életen át belesimulni valakinek a világába. Bármennyire szerethető is az ismerős világ, vitázni jó. A másik ember fejével is kell gondolkodnod egy minőségi összecsapásnál. Sokszor volt, hogy édesapámmal óriási vitába keveredtem az ebédlőasztalnál, aztán két nap múlva egy kocsmában azon kaptam magam, hogy az ő álláspontját képviselem egy parázs veszekedésben. Abban az időszakban – és ez nem baj, így van rendjén – önmagában az ellenállást kellett megtanulni ahhoz, hogy tisztelve szeressem az álláspontját, de maradjon hely az enyémnek is.

Kép

Rudolf Péter gyerekként édesapjával és nagypapájával – Forrás: Rudolf Péter

Azt pedig kb. két éve egy költözésnél tapasztaltam meg, amikor a tárgyaink nagy része – gyakorlatilag a ruhák, tányérok, bútorok kilencven százaléka – egy raktárban tartózkodott, hogy milyen jól megvoltunk a tíz százalékkal is. Akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy innentől nem tárgyakat, hanem élményeket szeretnék gyűjteni és ajándékozni.

Hatalmas társadalmi tabu a pénz és az anyagi javakról való gondolkodás, mégis szükségszerű a boldogulásunkhoz. Közben sok ember megélhetését befolyásolják olyan téves berögződések, miszerint tisztességes úton nem lehet sok (vagy éppen elég) pénzhez jutni, vagy hogy a tehetős embereknek mindig a pénz az első, és elhanyagolják a családjukat. Kíváncsi vagyok, lehet-e ebben egészséges középutat találni, és ha igen, ön szerint miképp?

Egy jól működő társadalomban van esély arra, hogy ha az ember tehetséggel és tisztességgel teszi a dolgát, abból el is tudja tartani a családját, és marad ereje, energiája egy következő lépcsőfokra lépni. Szóval van jövőképe. Ennél viszont jóval zavarosabb időket élünk. A meggazdagodási történetek inkább gyanúsak, mint tiszteletet parancsolók. Kérdés persze, mit értünk boldoguláson, avagy mi kell a boldogságunkhoz? Szerencsés esetben jól illeszkednek a vágyaink a lehetőségeinkhez. A biztonságos egzisztencia lehetőséget teremt a mérlegelésre, ezt az esélyt kell kiindulópontnak tekinteni.

Egy túra a barátokkal az erdőben nem pénzkérdés, de szerencsés esetben az ember saját döntése, és nem a pénztárcájáé a minőségi időtöltés, egyáltalán, hogy ezen gondolkodhat, és nem a mindennapi betevőért küzd.

Egyszerű polgári létről beszélünk, valami rendről, igazságosságról. Ez jelenleg nem magától értetődő, szabálykövető, szorgos kisemberként semmiképp. Nekem szerencsém volt, van. A pályámmal és azzal az időszakkal is, amikor elkezdhettem dolgozni. Egy barátom egy éven át azért dolgozott, hogy aztán három héten keresztül valami egzotikus helyen bóklászhasson a világban. Ez volt az ő prioritása. Jó szakember volt, tette a dolgát, de nem normális az ár, amibe ez a pár hét került, semmilyen értelemben. Az anyagi javak megszerzésére épül szinte az egész világ: vedd meg, mert jobb, mint az előző, de már aznap rosszabb, mint a holnapi – ezért azt is vedd majd meg. Ez borzalmas üzenet, közben ez mozgatja a világot, ettől van embereknek munkahelye. A fogyasztói társadalmat nem lehet egyszer csak lekapcsolni. A családokon és az oktatáson múlik minden, segíteni kell megtalálni az értékeket. És azt, hogy az értékeken belül hol a helye egy lecserélt autónak, vagy annak, hogy egy másik családnak is legyen kenyér az asztalán. Az ember naivan azt gondolta volna, a 21. században már lesz olyan emberi testület, amely képes megoldani, hogy a föld javai arányosabban legyenek elosztva. Ilyen szervezet azonban nem tud, nem akar létrejönni. Mintha az ember evolúciós győzelmének része – ijesztő kimondani, de talán a legfontosabb része – lenne az önzés... Sokszor nem is értem, mi a cél, hányadik millió, milliárd. Értelmetlen, öncélú függőség a gyarapodásnak ez a szintje.

Sok gyermeknek vannak képzeletbeli barátai. A Vígszínházban jelenleg műsoron lévő Barátom, Harvey című darabban ön egy olyan férfit alakít, aki felnőttkorában mély barátságot ápol egy nagy, fehér nyúllal, akinek kiforrott személyisége van. Természetesen Harvey sok galibát okoz a darabban, mégis felvetődik a kérdés, mennyire létfontosságú, hogy meg tudjunk maradni a realitás talaján? Vagy mennyit ad hozzá az életünkhöz, ha engedjük működni a „gyermeteg énünket”?

Harvey és Elwood barátsága épp azt mutatja meg, hogyan kellene élnünk. Ha ez infantilis, hát legyen! A gyermeki változatunk szerethetőbb. Mert mi minden mellett megyünk el felfokozott ritmusú életünkben! Ha Harvey, illetve Elwood P. Dowd mentalitása „fertőző” lenne, s elterjedne ennek az előadásnak a révén, akkor nyugodtabb ország lennénk. Több közünk lenne egymáshoz, és több látszólag felesleges dolgot tennénk. Nézhetnénk magunk elé, mint a görög filozófusok, és azon gondolkodhatnánk, mindez miért van... Hogy itt ülünk, és gondolkodunk azon, hogy itt ülünk.

Abban a ritmusban, ahogy ma élünk, az emberi kapcsolatok a legjobb szándék mellett is felületessé válnak. A prioritások észszerűtlenül átrendeződnek, minden érdek- és haszonelvű.

Szeretem Harveyt! Amit megidéz, annak köze van az arisztotelészi boldogságkereséséhez, amely filozófiának alaptétele – a kifejezés szinte lefordíthatatlan – az emberi és a közösségi kapcsolatokból születő jó kedély.

Kép

Rudolf Péter a Barátom, Harvey című darabban – Fotó: Domolky Dániel

Legújabb rendezése a Szeget szeggel című Shakespeare-átdolgozás, amelynek műfaját dühös vígjátékként határozták meg. Vitathatatlan, hogy az emberi érzelemvilág sajátosságaiból kifolyólag a drámák időtlenek, mert teljen el akárhány évszázad, az emberi reakciók, érzelmek és gesztusok állandók. Az eredeti darabnak egyes források szerint először 1604. december 26-án volt a bemutatója, amely az akkori erkölcsi, hatalmi kérdésekre kereste a választ. A ma is érvényes kérdésekre (életért életet, bűnért bűnhődést) vajon találhatunk-e választ a művészi megfogalmazás által? És vajon a szigorított kontroll és igazságszolgáltatás (legyen az egy kisebb vagy akár városnagyságú közösség) valóban képes-e arra, hogy a bűnt mint az emberi természet egyik alapvető velejáróját visszaszorítsa, megszüntesse? Létezhetne-e egy jobb vagy másmilyen világban olyan mód, amellyel pozitív irányba lehetne fordítani az emberek viselkedését?

Társadalomban élve a mindenkori hatalomnak olyan kereteket kell felállítania, amelyek között a tetteknek következménye van. A büntetés része a közösségben élő ember életének, de az, hogy mi számít bűnnek, mi büntetendő, örökösen változik a világtörténelem folyamán. Ha a büntetés célja a rend fenntartása, és visszatartó erő, akkor a társadalom működik. Ha politikai rendcsinálás, bosszú vagy egyéni kisszerűség mozgatja a szálakat, akkor a törvény törvénytelenné és a végrehajtó bűnössé válik. Ijesztő, mennyire nem változik az emberiség morálja. Amikor egy-egy zseniális elődünk – mint például Shakespeare – művét olvassuk, vagy látjuk színpadon, és rádöbbenünk, hogy minden szó igaz ma is, abból nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy nincs mit tennünk. De fel kell fognunk, hogy így teljes a világ. Az emberiség nem változik, ám az sem változik, hogy az emberiséget egy maréknyi csapat meg akarja változtatni. A mi dolgunk ehhez a maréknyi csapathoz tartozni.

Az interjú az Ilyenek voltunk sorozat keretében jelent meg. A sorozat további részei itt olvashatóak.