Nem luxus – Maradjon a balatoni vitorlázás elérhető sport!

A köztudatban inkább luxusnak számít a vitorlázás, de a piaristáknál ez nem így van. Hogy csinálják?

Ha megnézzük a balatoni piarista vitorlázás múltját, akkor az látszik, hogy az 1960-as, ’70-es, ’80-as években teljesen mást jelentett, mint ma. Olyan volt, mint most egy kerékpár- vagy gyalogtúra. Mindenki maga építgette a kis hajóját, voltak hajóépítő mesterek is, nem került egy vagyonba. Bárhol ki lehetett kötni, aludni a füves parton vagy a hajón, maguk főzték az ételüket. Ez az elmúlt időkben radikálisan megváltozott, hatalmas vitorlások jelentek meg a Balatonon, kapitányt bérelnek hozzájuk, mert a tulajdonos nem tudja vezetni, miközben beépítették a partot.

Szeretnénk az elitizálódással szemben alternatívát felmutatni. Kiállunk amellett, hogy a balatoni vitorlázás elérhető sport maradjon a fiataloknak. Nem kell márkás ruha, drága felszerelés, elég, ha fürdőnadrágot és sapkát hoznak a táborba. A hajósélményünk is más, egy sokkal vízközelibb, földhözragadtabb dolgot adunk át, ami jobban határhelyzetbe állítja a fiatalokat. Ide a különböző anyagi hátterű családok gyerekei is tudnak jönni.

Úgy oldjuk meg a közösségen belül, hogy azok a jelentkező családok, akik megtehetik, nagylelkűen szoktak felajánlani támogatást, amivel segíteni tudunk másokat. Ez jól működik. 

Az is fontos, hogy megmutassuk a Balaton sajátosan hazai, természetközeli, barátságos arcát. Balatonberényben vagyunk, a tó legnyugatibb csücskében, egy kedves faluban, a Fenékpusztai Természetvédelmi Terület közelében.

Mit jelent a mottó: „több mint vitorlázás”?

A piarista vitorlástábor egész nyáron át zajló táborsorozat, ahol 6 turnusban hetente 25 diák jön össze az ország piarista iskoláiból. A különböző életkorú (7–11. évfolyamos) diákok elsajátítják, gyakorolják vagy továbbfejlesztik a vitorlástudásukat. A napi két gyakorlati és két elméleti képzés során megtanulják a vitorlázás szakszavait, alapjait, és a tábor végére a részt vevő diákok mérsékelt szélerősség mellett önállóan tudnak kétszemélyes kishajót (jolle) vezetni. A „több mint vitorlázás” mottó mögött az áll, hogy ez nem egy edzőtábor, ami versenyre készít fel, ami pusztán a vitorlázási skilleket fejleszti, hanem arra figyelünk, hogy komplex tábor legyen. A közösségépítő szándék erős a piarista vitorlástáborokban. 

Kép

Fotó: Csapó Viktória

Tehát nem a versenyen, a teljesítményen van a hangsúly…

Így van. Nem is szeretnénk, de nem is tudnánk edzőtábor lenni, hiszen nem sportolókkal foglalkozunk, bár van néhány versenyző diákunk. A szomszéd faluban, Balatonmáriafürdőn működik egy sportegyesület, amellyel kapcsolatban állunk. 

Azt tervezzük, hogy aki nálunk eltölt 5–6 évet a táborokban, az levizsgázhasson, és kishajóvezetői jogosítványt szerezhessen, hiszen a képességei addigra megvannak hozzá.

Említette a komplex élményt. Hogyan és mit tanulnak a fiatalok a vízen?

A piaristáknál mindig alapvető szempont volt, hogy az elméletben megszerzett tapasztalatok valahogy gyakorlatra legyenek fordítva. Rendalapítónk, Kalazanci Szent József amikor írni-olvasni tanította a gyerekeket, nem azért tette, hogy csak úgy elméletileg ennek birtokában legyenek, hanem azért, mert ez fontos tudás volt a boldogulásuk felé vezető úton. Ha írástudatlan valaki, akkor nem tud olyan életvitelt folytatni, ami az ő boldogságához szükséges. 

Ugyanez a gyakorlatorientáltság az, ami megjelent a piarista iskolákban Magyarországon már a korai évektől kezdve a tanulmányi kirándulásokban, a természetjárásokban, és ma is ezen dolgozunk sokféle módon. Így juthatunk el az úgynevezett performatív tanuláshoz. Nagyon sok olyan tevékenységünk van az iskolában, amikor a formális oktatás során megszerzett tudást át szeretnénk ültetni a gyakorlatba. Ilyen például egy erdei iskola, amikor a természettudományos órákon megtanult dolgokat a természetben alkalmazzák, de ilyen bármilyen nonformális helyzet, mint egy osztálykirándulás, téli túra. 

A vitorlástábor ugyanebbe a rendbe kapcsolódik bele. A vitorlázáshoz sok területről kell beszerezni, felhasználni képességeket. Amikor ott vagyunk a vízen, érteni kell, hogy miért marad  – vagy nem marad –  fönt a hajó (fizika), folyamatosan érzékelni kell az időjárás változásait (meteorológia), ismerni a jellemző szélirányokat a Balatonnál (földrajz). Sokfajta tudás kapcsolódik tehát a vitorlázáshoz, valamint folyamatos figyelmet igényel. A kommunikációs képességek is fontosak, itt kiderül, hogy csapatmunkában hogyan tudunk beszélni egymással.

A sokfajta tudás, készség közül mit emelne ki, amire a vitorlázás tanít? 

Egyértelműen a csapatmunkát. Ami 2–4 négyzetméteren, egy vitorláscsónak fedélzetén zajlik, az olyan helyzet, amit máshol nincs lehetőségük megtapasztalni a diákoknak. 

A vitorlázás senkinek sem alapvető közege, radikálisan eltér azoktól a mozgásformáktól vagy sportoktól, amiket korábban kipróbáltak. Nem is azok a készségek kellenek hozzá, amik általában, a csapatjátékoknál szükségesek. 

Aki gyengébb a sportokban, és azt éli meg egy tanéven keresztül, hogy nem őt választják ki a csapatokba, itt átélheti azt, hogy ráérez, jó megfigyelő lesz a vízen, jól érzékeli a szélirányt, így lazán lekörözi a többieket.  

A vitorlázásban a fiúk és a lányok is egyenlő esélyekkel indulnak. Nem a fizikai erő, hanem speciális ügyesség és jó megfigyelőképesség kell hozzá.

Mi a története a piaristák balatoni jelenlétének?

A balatoni történetünk az 1920-as években kezdődött a cserkészet megjelenésével. Jelentős, nemzetközi szintű vízicserkész élet volt abban az időben. Inkább evezős csónakokat használtak, a vitorlázás kevésbé terjedt el. Az első hivatalos balatoni üdülője a piaristáknak a tihanyi révnél, a félsziget csúcsánál fekvő telek volt, és onnan indultak csónaktúrákra. A rend 1943-ban nyitotta meg Balatonszárszón az üdülőjét, ahol száz diák tudott egyszerre időzni a vízparton. Ez 1950-ig, az államosításig létezhetett. Hét év alatt kiépítettek egy flottát, főleg evezőshajókból, néhány kisvitorlásból.

Az üdülő megszűnésével magát a vitorlázást nem engedték el a piaristák, a szocializmus éveiben – amikor csak a budapesti és a kecskeméti iskola működhetett – alakult ki a piarista vitorlástúra kultúra. Folyamatosan jöttek-mentek a vitorlás csónakok, főleg a kalóz típusúak, de  voltak még belugák, nagyobb, kabinos hajók. Egy piarista vezetésével 5–6 diák egy hajóban nekiindult a Balatonnak, a part közelében vitorláztak, éjszakánként vagy a parton, vagy a hajóban aludtak. 

Ez változott meg a 2010-es évek elején. A balatonberényi piarista vitorlástábor lehetőséget ad arra, hogy jóval nagyobb létszámban foglalkozzunk a fiatalokkal, illetve egy olyan módszerrel – a könnyű vitorláscsónakokkal, a lézerekkel, – ami sokkal nagyobb aktivitást biztosít egy gyereknek, mint amikor csoportosan mennek.

Kik tartják a tábort?

Jelenleg a piarista vitorlás életet a Piarista Vitorlázó Egyesület koordinálja. 

A táborok lényegében az önkéntesek segítségével működnek. Ők öregdiákok, akik azért jönnek vissza, mert valamit vissza szeretnének adni abból, amit 4–6 év alatt nálunk kaptak. 

Nagyjából 30 fő az, aki segít nekünk a különböző feladatokban, őket alaposan felkészítjük, képezzük. Minden turnusnak van egy felelős vezetője, egy pedagógus, és vannak segítői, akik ebből az önkéntes csapatból kerülnek ki.

A balatonberényi piarista vitorlástelep – az üdülő és a hozzá tartozó csónakház – egyben az egyesület otthona is, annak a fenntartásában is jelentős részt vállalnak az önkéntesek. Ami itt zajlik, az nem egy szolgáltatás, hanem egy önkéntes csapat közös munkája, amibe a táborozók is bekapcsolódnak. 

Kép

Fotó: Csapó Viktória

Milyen visszajelzések érkeztek a táborról? 

Előző évben – éppen megelőzve az iskolai mobil korlátozási rendeletet – azzal is kapcsolódtunk a piarista hagyományhoz, hogy offline hetet tartottunk. Erre nagyon sok visszajelzés érkezett, nemcsak a szülőktől, hanem a táborozóktól is: az, hogy nem az otthoni kapcsolataikra fókuszáltak a telefonjaikon keresztül, hanem a teljesen új kapcsolataikra a táboron belül, olyan élményt adott nekik, amiben régen volt részük. 

A fiatalok hozzászoktak ahhoz, hogy minden nagyon könnyen elérhető: ha valamit szeretnék megnézni, azt megnézem, ha valamit szeretnék megvenni, azt megveszem, ha valahova el akarok jutni, oda gyorsan eljutok. A vitorlázásnál viszont ott van az a tényező, amit nem tudunk befolyásolni: a szél. A tábor programját néha azért kell átalakítani, mert nagyon nagy szél van, vagy éppen nincsen. 

Az, hogy erre közösségileg megpróbálunk reagálni, változtatjuk a programot, új élményt tud adni a fiataloknak. Igazodnom kell valami nagyobb erőhöz, igazodnom kell a természethez, mert nem tudom megváltoztatni.

A természet erőivel folytatott küzdelem lelki, spirituális élményt is ad?

A piarista vitorlástábor nem lehetne az iskoláink nélkül, és ugyanúgy nem lehetne a piarista lelkiség nélkül. Ez a három terület egybekapcsolódik, az elmélet, a gyakorlat és a spiritualitás. Különleges élmény esti imákat tartani egy vitorlástáborban, ahol nagyon jól lehet kapcsolódni a teremtésen keresztül a teremtő Istenhez egy olyan nap után, amikor éreztük, hogy ki vagyunk szolgáltatva a szélnek, hogy fenntart minket a víz, hogy süt ránk a nap. 

Jó hálát adni egymásért, megérezni, hogy az embertársamért felelősséggel tartozom. Ezek a tapasztalások mind olyan oldalról tudják megmutatni a hitünket, úgy tudnak minket segíteni az Istenhez kapcsolódni, amely lehetőség csak speciálisan erős közösségi és természeti élmény hatására tud megteremtődni. 

Mindig van olyan szélirány, amerre nem tudok menni. Figyelemmel kell lennem arra, hogy mi az én mozgásterem, mik az aktuális lehetőségeim, és azokat hogyan tudom a legoptimálisabban kihasználni. Azt is megtanulják a fiatalok, hogy akkor sem a saját útjaikat járják mindenkitől függetlenül, amikor egyedül ülnek egy hajóban. Akkor is a közösség részei.