Parti Judit: Sosincs késő az igenhez
Megesik, hogy az első, perzselő szerelem hatvanéves kor fölött érkezik, az érzés pedig ekkor is gyönyörű. Nem számít, mit látunk harminc- vagy negyvenévesen, nem számít, mennyire mondtunk le a párkapcsolatról, vagy magunkról nőként, mindig van remény. Parti Judit erre hívta fel a figyelmet írásával, amely a Parókia.hu felületén jelent meg, és amely a Média a Családért díj jelöltje lett.
Parti Judit rádiós újságíróként kezdte pályafutását, majd az első keresztény közéleti portál, a mindennapi.hu alapító csapatának tagja lett. Családalapítás után tíz évig volt szabadúszó újságíró, 2023 szeptembere óta dolgozik a Parókia.hu munkatársaként. Főállása mellett állandó rovata van a Family magazinban, időnként jelennek meg cikkei a Képmás magazinban is.
BEMUTATKOZÓ KISFILM:
Parti Judit: Sosincs késő az igenhez
Az első szerelem perzselő, tavaszi tüze akkor is gyönyörű, ha hatvanéves kor fölött érkezik.
Nehezen vettem rá az interjúra. Magai Margit nem szereti, ha túl sok minden szól róla, ahogy azt sem szeretné, ha a története irigységet vagy szomorúságot váltana ki bárkiből is.
Kivel készítettem interjút? A Makkai Sándor-díjas pedagógussal? Vagy a Fasori Református Gyülekezet kevésszámú női presbitereinek egyikével, a hűséges diakónussal, vagy a kórházpedagógussal és katechétával, aki több mint húsz évig vitte az evangéliumot a beteg gyerekek közé a Bethesda Gyermekkórházba?
Bár mindez igaz rá, én most mégis azzal a Magai Margittal beszélgettem, akiből a női minőség összes bája, kedvessége, gondoskodása sugárzik és a huncutság ott táncol a szemében.
Mint a tizenéves lányok, szinte úgy viháncolunk a kávéházi tonettasztal mellett, csillogó szemmel rácsodálkozva arra, hogy milyen páratlan szépségű, amikor élete indiánnyarán valaki újra virágba borul.
Azt hiszem, ilyen, amikor a szerető Isten meglepetést szerez. Bár nem köti az orrunkra előre a stratégiáját.
Margit hatvanas éveinek közepén is túl volt, amikor először mondta ki a boldogító igent. Maratonfutó férje, Nagy László kedvéért még futni is hajlandó volt elkezdeni.
„Azt tudtam, hogy sportol, és nemcsak nagyon fontos számára a futás, hanem egyértelműen jót is tesz neki. Mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy én, aki életemben nem futottam, mert már harminc méter után alig kapok levegőt, az atlétikai stadion megnyitója előtti közönségfutásra felhúzom azt a kecses futócipőt, amit a férjemtől kaptam.
De megtörtént, és beneveztem vele együtt.
Száz métert kért tőlem, én pedig azt mondtam: Laci, ha te futsz velem, akkor végigcsinálom.
Ő, a maratonfutó felvette a tempómat, mellettem futott és biztatott: na még egy kicsit és végig dicsérte, milyen szépen futok.
Vele futni tényleg csoda. Ma is kint van a rajtszámunk a szobánkban.”
A jelen megértéséhez mindig szükségünk van a múlt tükörcserepeire is. Margit élő hitű lelkészcsaládba született a Dunántúlon nehéz években, két gyermek közül az első és egyetlen lányként. A sokszor mostoha körülmények ellenére is idilli gyermekkorra emlékszik. Kamaszos lázadása már Kaposvárott jelentkezett, Isten éppen egy „békepap” szolgálatán keresztül tette élővé számára az evangéliumot: „megbocsáttattak a te bűneid!”
Családja, beágyazottsága miatt nem kevés hátratétellel szembesült, ezekről nem keserűséggel, hanem azzal a természetességgel beszél, mint aki valóban Isten kezéből fogadja el életútjának minden gödrét és kanyarát.
„Utólag még világosabban látja az ember, hogy ha Isten vezetése alatt él, akkor nem kell félnie attól, hogy lemarad valamiről. Igaz, hogy levelezőn, de végül elvégezhettem magyar–könyvtár szakon a főiskolát, sőt később taníthattam is gyermekirodalmat leendő óvó- és tanítónőknek. Azzal, hogy négy éven keresztül ápolhattam élete végén a nagynénémet, Isten előkészített arra a munkára, amit a Bethesda Gyermekkórházban bízott rám pedagógus– hittanoktatóként, beteg gyermekeket és szüleiket támogatva. Negyvenéves voltam, amikor Kaposvárról Budapestre költöztem, otthagyva az addigra biztonságos életkereteimet, egzisztenciámat. Ez valódi vízre lépés volt, de Isten kedvességéhez hozzátartozik, hogy mint minden nagy döntésemet, ezt is megerősítette az Igével.”
A negyvenedik életévben feladni az addigi biztos körülményeket, stabilitást valóban bátor lépésnek tűnik. Arra voltam kíváncsi, hogy ez idő alatt a párkapcsolati kérdésében mi történt.
„Nem a párkeresés töltötte ki az életemet, bár gondoltam rá természetesen és meg-megérintettek érzelmileg férfiak, voltak plátói szerelmeim is, de kölcsönösségen alapuló kapcsolat nem bontakozott az életemben, bár vágytam rá, ha nem is mindenek felett. De nem tolakodtam.
Volt, aki feleségül kért, bennem viszont nem ébredt szerelem, így nemet mondtam. Nem jártam soha senkivel.
Harmincévesen tettem fel először élesen a kérdést Istennek, hogy leszek-e valaha valakinek a felesége?! Akkor azt az Igét kaptam válaszul a Habakuk könyvéből: „Ha késik is, várd türelemmel…” (Habakuk könyve 2. rész 3. vers)
Amikor hatvanéves lettem, mégis leszámoltam belül azzal, hogy az életemnek ezen a területén még változni fog valami. Azt gondoltam, korábban félreértettem Istent.
Eközben a munkámban és a szolgálatomban is, ami ekkor már a Fasori Református Gyülekezethez kötött, gyerekekkel voltam körülvéve. Egyszer bekerült egy állami gondozott kisfiú a Bethesdába, nagyon elhanyagolt állapotban. Minden gyerekhez úgy fordultam addig is, amíg a kórházban volt, mintha a sajátom lenne, de ennek a gyermeknek a sorsa nagyon szíven talált. Miután kikerült a kórházból, és visszavitték az intézetbe, engedélyt kértem arra, hogy látogathassam – így hat éven keresztül kicsit saját gyerekként tekintettem rá. Később örökbe fogadták, és ez véget vetett a találkozásainknak is. Örültem neki, mégis nekem olyan volt, mintha elvesztettem volna a gyermekemet, bár szabadidőmben mindig volt gyermek, akivel foglalkozhattam, akinek adhattam a szeretetemből, gondoskodásomból.
Utólag belegondolva amellett a munka mellett, amit a Bethesdában végeztem, nem fért volna az életembe család. Miután nyugdíjba vonultam, háromfelé osztották a munkakörömet.
Azért voltam lelki mélypontokon is a munkával, szolgálattal teljes és egyébként örömteli években is. Amikor elvesztettem a szüleimet, a barátnőm pedig elköltözött Budapestről, az akkor is nehéz volt, ha eszembe sem jutott lázadni Isten ellen.
Azt gondoltam, hogy az élet is ajándék, a szolgálat is ajándék és minden ember ajándék, akiket kapunk az utunkon magunk mellé hosszabb vagy rövidebb ideig.”
Tudjátok, hogy mesél a szerelemről az, aki hatvannégy évet várt rá? Úgy, hogy belepirul – nekem pedig könnyes lesz a szemem.
„Miután elértem a hatvanadik évet, azt a lélektani határt, miután már nem számítottam az életemben ilyen fordulatra, valami mégis felébresztette a nőiességemet. A Református Zenei Fesztiválon mellém ült egy őszes úriember, akivel ugyan soha többet nem találkoztunk, de ez a gesztus és a beszélgetés ráébresztett, hogy lehet még rám nőként nézni, s talán Isten mégsem zárta le a párkapcsolat kérdését.
A nyári gyülekezeti csendeshéten pedig mellém ült Laci. Aztán másnap is. Tudtam róla, hogy egyedülálló, mégis azt gondoltam, hogy megszokásból ülhet mellém. Helyet változtattam, és akkor is mellém ült, onnantól fogva minden alkalommal. Amikor a kávézáshoz is társul szegődött, pedig ő nem is kávézik, már egyértelmű volt, hogy mi valójában ismerkedni kezdtünk.
A hét végeztével Budapest helyett én Fonyódra mentem, de Laci minden este felhívott, majd felajánlotta a segítségét, hogy hazaszállít a cuccaimmal együtt.
Amikor megérkezett értem, azt kérte, hogy imádkozzunk. Ez volt az első alkalom, hogy kettesben álltunk Isten elé. Ez fordulópont volt a kapcsolatunkban; megéreztük, hogy jelen van köztünk Isten. Ez annyit jelentett akkor a számomra, hogy indulhatunk tovább, nem kell félnünk sem egymástól, sem a kapcsolattól.
Szerelmes már voltam életem során annak előtte is, de ő volt az első, aki megfoghatta a kezem, átölelhette a derekamat. Csoda egy érzés volt, most is belepirulok. A nyár elmúlt, az ősz is, és mi mindennap találkoztunk. Látszott, hogy a hétköznapokban emberi szempontok szerint is járható út a kapcsolatunk. December 5-én a Ligetben egy padon mondta ki Laci, hogy szeretne feleségül venni.
Úgy álltam fel arról a padról, mint aki részeg. Az aznap reggeli Igében ugyanis Isten megismételte a bő harminc évvel korábbi ígéretét: Ha késik is, várd türelemmel…”
Mindig megrendítő, amikor Isten megmutatja magát az ígéretei beteljesedésében. Magai Margit és Nagy László házasságkötését 2021. április 23-án a 92. zsoltár verseivel áldották meg: „Az ÚR házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain. Öreg korban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak, és hirdetik: Igaz az ÚR, kősziklám ő, akiben nincs álnokság!”
Azóta együtt járják, futják az útjukat, együtt hordozzák a terheiket. Margit megtette élete első lépéseit futva, László újra megtanult gitározni Margit kedvéért, hogy támogathassa a gyermekmunkában.
„Amikor éppen ki akartam szállni a gyermekszolgálatból, mert úgy éreztem, hogy a mostani gyerekekhez már nincs erőm, akkor Laci újra elkezdett gitározni, s játszik a gyerekekkel a vasárnapi iskolában, és ha ott van, nekem már nem kell fegyelmeznem.
A legnagyobb ajándék, hogy annyit nevetek, mint eddig sosem. Saját gyöngeségeinken is tudunk kacagni.
Hároméves házasságunk Isten meglepetés ajándéka a számunkra. Mint a hab a tortán életünk végén. Ma reggel azt mondta nekem Laci, hogy idős korára kapta meg Istentől a koronát.
Nekem pedig ő a királyom, Nagy László király, akire érdemes volt várni.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
