Árvai Magdolna: Balkovicsék Sződligeten – Aki a fényből a fénybe ment
Tavaly októberben a négytagú Balkovics család – hét év otthonápolás után – végleg elengedte lányuk, Balkovics Sári kezét. Az édesapa és az édesanya két hónappal később beszélgetett az elmúlt évekről Árvai Magdolnával, fölidézve az örömteli emlékeket, a reménykedés pillanatait, a távozás kínját. A Nők Lapjában megjelent cikk a Média a Családért díj jelöltje lett.
Árvai Magdolna 1986-ban a Pest Megyei Hírlapnál kezdte újságírói pályáját, majd az Esti Hírlapnál helyezkedett el, ahol fél éven át parlamenti tudósítóként tevékenykedett. Szakterülete az egészségügy, a szociálpolitika volt. Írt a Népszabadságba, nyugdíjasoknak szóló lapokba, egészségmagazinokba, gazdasági lapokba. A Nők Lapjánál 1994 óta dolgozik, számos riport, interjú, publicisztika és élettörténet kötődik nevéhez. Hetilapos munkája mellett 2000 és 2006 között a Családi Lap főszerkesztője volt.
BEMUTATKOZÓ KISFILM:
Árvai Magdolna: Balkovicsék Sződligeten – Aki a fényből a fénybe ment
Várakozás, öröm. Ezt jelenti egy gyermek érkezése. Hogy a távozása mit jelent, azt a legtöbb szülő elképzelni sem tudja. A ma már háromfős Balkovics család megtapasztalta. Ők tudják, milyen végleg elengedi egy gyönyörű kamasz lány kezét.
„Rajzolni kezdett Sáriért és a beteg gyerekekért.”
„Életben tartott, erőt adott az emberek jósága.”
A sződligeti családi ház kívül takaros, belül jó ízlésről árulkodik. Balkovics Sári szobája azonban más, mint két hónapja. Ágya üres. Segédeszközei, holmija fertőtlenítve, szállításra készek. Várják a rászoruló, beteg gyerekek.
A holnap sem biztos
Balkovics Sárit 2016. július 4-én Gödön, a zebrán gázolta el egy autó. Súlyos fejsérülésekkel helikopter vitte a Honvéd kórházba, több órán át küzdöttek az életéért. Szülei dolgoztak, a tizenkét éves öccse várta haza.
– A szeretet életben tart, összekovácsol, tanít, közelebb hoz a másikhoz, vagy épp eltaszít. Ám ha egy lány hét éven át éber kómában fekszik, örökre elnémult ajakkal, és mindezt tettek, szavak nélkül is eléri, az csodaszámba megy – fogad talpig feketében az édesanya, Márta, aki az elmúlt években minden könnyét elsírta.
– Sárika a puszta létével mozgatta meg és segítette az embereket. Ezreket ébresztett rá arra, mi fontos az életben – mondja Sándor, az édesapa. – A jótékonysági futás után elláttuk Mártival Sárikát, ültem az ágya mellett, néztem a mozdulatlanságát, a nyitott szemét, és hullottak a könnyeim. Tudtam, az a nap nem csupán érte, hanem miatta is volt – emlékezik az első igazán nagy összefogásra.
Márti és Sanyi nem ismerte a saját erejét, keménységét és kitartását. A baleset egy pillanat alatt változtatta meg az életüket. Sári egy évet töltött kórházakban az anyjával, az apa dolgozott és ellátta a kisebbik gyereküket, Áront. A kisfiú rendszerint a nővére betegágyának végében írta meg a leckéjét. És a napra, amikor édesanyja a Bethesda kórház Ilka utcai részlegéből kiment vele sétálni a Hősök terére, élete legszebbjeként emlékszik.
– Sárikának koponya-, arccsont- és agyalapi törése volt, az első műtét hat órán át tartott. Kijött egy orvos, és azt mondta: anyuka, ne ijedjen meg, levágtuk a haját. Aztán azt, sajnálom, de a holnap sem biztos. Fölismerhetetlen volt. Elképzeltem, hogy történhetett. Néha azt gondoltam, szaladt a buszhoz, és az autó elé lépett. Máskor mást képzeltem… A gázolóval sem lelkierőnk, sem időnk nem volt foglalkozni. Egy hónap Honvéd kórházi ápolás után került a Bethesda kórházba. Javult az állapota, hét-nyolc hónappal a baleset után mintha megébredt volna. Tudtuk etetni, a szemével megkeresett. Kértük, ha hall minket, pislogjon. Pislogott. Aztán visszaesett, újra operálták. Ősszel egy kivédhetetlen fertőzés miatt agyhártya-, majd agyvelőgyulladása lett. Attól kezdve romlott az állapota – foglalja össze az első évet az édesanya.
– Őrjítő volt a fájdalom, a bizonytalanság. Féltettem a feleségem, aki Sárikát ápolta, féltettem Áront. Próbáltam elterelni a figyelmét; gitározásról, autókról, suliról beszéltünk a hazaúton. Elvittem koncertre, de az édesanyját nem tudtam pótolni. De érezte ő is, Sári a fontos.
Balkovicsék egy idő után találkozni akartak a férfival, aki elütötte a lányukat. Remélték, ez segít a trauma feldolgozásában. Nem hibáztatnak senkit, hiszik, valamiért így kellett történnie. A gázoló elismerte a bűnösségét, vállalta a felelősséget, felfüggesztett büntetést kapott, és a hét év alatt, Sárika halálig sokat segített Balkovicséknak.
„Erőt adott az emberek jósága!”
A tragédia után a család a fájdalmával volt elfoglalva, nem tudták, hogy aki látta a balesetet, egy civil szervezettel Facebook-csoportot indított Sári gyógyulásáért. Pillanatok alatt ezrek csatlakoztak, ismerősök, idegenek lettek eggyé a segíteni akarásban. Ima, pénzgyűjtés templomban, postán, élelmiszerboltban, a virágosnál. Jótékonysági futás Sződligeten, jótékonysági koncert a Piarista Gimnáziumban. Segített a BVSC, ahova a kislány pingpongozni járt.
– Rengeteg jóindulatú emberrel találkoztunk itt a településen, Gödön, Vácott, Kosdon, és még ki tudja hol. Hisszük, ezt is a lányunk rendezte így – mondja az apa.
– Hazahoztuk Sárikát, Sanyi összeomlott, betegállomány, aztán otthagyta a munkahelyét. Mindkettőnkre szükség volt az ápoláshoz. Gyorsan föléltük a tartalékainkat, így eleinte a szüleink segítettek anyagilag, aztán a közösség. Míg élek, hálás leszek! Életben tartott, erőt adott az emberek jósága. A család mellett nekik köszönhetjük, hogy Sárikának mindent megadhattunk az ápolásban. Hittem benne, valahogy elevickélünk a biztosítási ügy lezárásáig – emlékezik vissza Márti. (A kártérítési pernek – helyben tartott bírósági tárgyalást követően –három évvel a baleset után lett vége - a szerk.)
A család akkor lélegzett föl, amikor a biztosító kifizetett egy nagyobb összeget, és megállapította a havi ápolási díjat.
Kibontakozás
És az évek alatt a betegágy mellett tehetségek bontakoztak ki. Sanyi biztatta a feleségét, ha elalszik Sárika, rajzoljon.
– Nem akarok, nem tudok, ezt szajkóztam heteken át, végül beadtam a derekam – mondja a feleség. Sanyi pedig elém teszi az első könyvüket.
– Húsz éve unalmamban kezdtem írni a munkahelyemen, az üres órákban, aztán feledésbe merült. Eszembe jutott, hogy talán terápia számomra, ha folytatom. Márti is az összeomlás határán billegett, kitaláltam, rajzoljon illusztrációkat. És rajzolni kezdett. Tudom, Sári miatt. Sáriért és a beteg gyerekekért. Így született az első könyv, az Ásó, kapa, varánusz. Azóta készült verseskönyv Sári gyerekkoráról, a Csillagnyuszi, annak bevételéből támogattuk a Bethesda Kórházat. Most karácsonyra pedig Márti rajzaival, Tornay Gábor verseivel elkészült a Guba bárány kalandjai. Hisszük, Sárika a mennyből figyelheti.
Próbaidő és fölkészülés
Január volt. A hospice-doktornő összehívta a családot, hogy fölkészítse a három próbanapra, amikor hazaadják Sárikát.
– Anyuka, Sári nem lesz magukkal sokáig. Lehet, arra vár, hogy hazavigyék… engedjék el. Ezt mondta. És tanácsolta, készítsem ki a ruháit, amiket majd ráadok… Hallottam a szavait, de nem fogtam föl. Hazajöttünk. Tudatosult bennem, itt nincs orvosi segítség. Azt éreztem, ha meghal, az én hibám. Aztán jött a Covid. A vírus miatt sokan meghaltak, mi azon aggódtunk, mi lesz, ha Sári túlél bennünket. Valamelyikünk éjjel-nappal Sárika mellett volt, óránkét szívtuk le a tüdejéről a vizet, időre kapta gyomorszondán a tápszert, a gyógyszereket, mosdattuk, forgattuk, Sanyi elvégzett egy masszőrtanfolyamot, masszírozta, tornáztatta.
A betegszoba szentély lett. Márti varázsolta át időről időre, díszítette, a fal Audrey Hepburn képével egyszer Sári kedvenc városát, Párizst idézte.
– Amikor világoskékre festettem, és felhőket rajzoltam a plafonra, valaki azt mondta, ez olyan, akár a mennyország kapuja – meséli Márti és elmosolyodik. – Aztán fehér lett minden. Angyalok, gyertyák. A lelki segítőm, Kati tanácsára, aki leukémiás gyerekek mellett dolgozott éveken át. Ő mondta, hadd lássa, hogy a fényből a fénybe tart.
Becsuktam a könyvet
Balkovicsék hálásak a sorsnak, hogy tavaly a szentestét négyesben töltötték, mintha tudták volna, az az utolsó.
– Október elején minden évben felolvastam Sárinak a Ronja, a rabló lánya című könyvet. Azelőtt ő olvasta nekem, diótöréshez. Elmúlás és elengedés is van a történetben. Idén, mikor becsuktam a könyvet, azt kértem tőle, Sárika, keresd meg a kis kaput, és lépj át rajta. Attól kezdve állapota egyre gyorsabban romlott. Készültem. Tudtam. De féltem – sóhajt, imára kulcsolja a kezét. – Éreztem, ezt irgalom nélkül nem lehet végigcsinálni. Starostka Stanislaw – mindenki lengyel Szaniszló atyája – is a szívén viselte a sorsunkat. Péntekenként jött, erőt adott, imádkozott. Egyszer azt mondta, minden teremtménynek van joga megszületni, és van joga meghalni is. Eszembe jutott a gégemetszés, a kanül helye. El kell takarni, ötsoros gyöngyöt fűztem… – hallgat, kinéz a télikertből az égre. – Aznap elmentem otthonról, Sanyi volt vele, aki a születésekor elsőként a kezébe fogta. És akkor aludt el. Apja kezében fogadta a fényt, és mellőle ment a fénybe. Megszépült – mesél az októberi napról, aztán mert erős, visszatér a mába. – Az emberek tapintatosak. Átölelnek, látom az együttérzést a szemekben. Az egyházközség azt kérdezte, kiírhatják-e, hogy mindenki Sárikája hazatért. Kiírhatták. Mi pedig tudjuk, átért a zebra másik oldalára…
Fotó: Bulla Bea, Családi archív
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
