„Majd elmegyek orvoshoz, ha muszáj” – miért halogatjuk a vizsgálatokat, amik segíthetnének?

„Majd elmegyek, ha muszáj.” Nagyon gyakran hallom ezt a mondatot, amikor az orvosi vizsgálat kérdése szóba jön, és általában én magam sem vélekedem erről másképp. Van, aki annak ellenére is rendszeresen eljár szűrővizsgálatokra, hogy nem érzékel semmilyen egészégügyi panaszt, és családjában sem volt jelen korábban komolyabb betegség. Ez a ritkább forgatókönyv – talán. Legtöbbünknek nem ilyen könnyű az indulás. Általában akkor is csak hónapok, esetleg évek elteltével szánjuk rá magunkat az orvosi vizsgálatokra, ha már „ég a ház”; lévén, az érzékelt problémánkra ilyenkor már nem tudunk nem figyelni. 

Miért félünk a diagnózistól?

„A betegség gyakran jelenthet biztonsági zónát, amiben – természetesen nem tudatosan, hanem tudattalanul – tartósítunk egy megszokott, jól ismert életvitelt. Fontos, hogy nem minden betegség esetében jelenik meg az elodázó attitűd, azonban tény, hogy gyakran maradunk a komfortzónánkon belül, ha az egészségünkkel kapcsolatos tudatosságunk növeléséről van szó. 

Akkor is, ha szenvedünk, mert – hangozzék bármennyire abszurdan – gyakran félünk a jóllétünket szolgáló lépések megtételétől, vagy nem tudunk mit kezdeni annak a gondolatával, hogy teljes értékű, egészséges életet éljünk.

 Kultúránk csak mélyíti a szakadékot az egészséges és a beteg ember képe között; elérhetetlennek bemutatva az ideális, vágyott életformát” – mondja Anna.

A szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy egészségünkkel kapcsolatban is preferáljuk a gyors eljárásmódokat, a „tűzoltást”, megágyazva a kontrollvesztettségnek és a kétségbeesett problémamegoldásnak, amiben a saját magunk iránti felelősségérzetünk jelentősen lecsökken. „Kivész a kezünkből a kontroll, annak a tudata, hogy dönthetünk a testünkben vagy a testünkkel zajló történésekről. Amíg a betegség elleni küzdelem/harc vezérel bennünket, szinte borítékolható, hogy idővel saját magunk ellen is harcolni kezdünk, és mérföldekre távolodunk attól a történettől, ami a sajátunk, az életünk. A testünk nem lesz engedelmes és együttműködő, ha a mélyebb üzeneteit figyelmen kívül hagyva, kizárólag külső szakértők kezébe helyezzük a sorsát.”

További nehezítő tényező lehet, hogy az orvoshoz fordulás egy öngondoskodó, magunkat előtérbe helyező attitűdöt is megkíván, ami sokaktól idegen. Ahogyan Anna fogalmaz: „Ha a felnövekedésünk során kevésbé vagy nincs arról tapasztalásunk, hogy feltétel nélküli figyelmet és törődést kaphatunk a környezetünktől, komoly kihívást jelenthet olyan szokásrendet kialakítani, amiben legalább saját magunk számára fontossá válhatunk. Sőt ennek a gondolata rémisztő is lehet.” 

„Mindeközben egy betegség gyakran éppen arra világít rá, ami igazán lényeges, ami gyógyulni szeretne: a nem begyógyult sebeinkre, az önmagunkkal szembeni kíméletlenségre.” 

A páciens saját maga iránti felelőssége mellett fontos említést tenni az orvosi attitűd fontosságáról. Dr. Bálint Mihály „orvosgyógyszer” fogalma az orvos személyiségében, az orvos-beteg kapcsolatban rejlő gyógyítóerőre utal. Azt, hogy az orvos szavai, „jóslatai”, jelenléte már önmagában hipnotikus értékkel bírnak a páciens állapotára és gyógyulásba vetett hitének alakulására nézve, kutatások is bizonyítják. A vészjósló beharangozások önmagukban kártékonyabban hathatnak, mint maga a betegség.

Csak az eredményektől félünk?

Hozzáállásunkat az is aktívan befolyásolhatja, milyen híreket hallunk, olvasunk az egészségügy helyzetéről. Többnyire hosszú várólistákról, orvoshiányról, nehéz kórházi körülményekről, drága magánklinikákról hallunk. Vitathatatlan, hogy a felsoroltak közül valamennyinek van igazságalapja; kollektív szinten érzékelhetjük a problémákat. Mindemellett, a nyugati orvoslásban továbbra is hangsúlyosnak mondható, testi és lelki folyamatokat különválasztó szemléletmód sem elhanyagolható tényező. Üveges Anna szerint ez jelentősen meghatározza az orvos-beteg kapcsolatot – legalábbis azt biztosan, hogy a páciens valóban biztonságban érzi magát vagy sem.

„Személyes és szakmai véleményem is az, hogy a nyugati kultúrában – beleértve az orvosi attitűdöt is – gyakran bezárjuk a szívünket, és hideg racionalitással kezelünk olyan kérdéseket, amelyekhez éppen az érző szív és az értő figyelem szinte lényegesebbek, mint maga a stratégia. Szerencsére egyre többen nyitnak a korszerű megközelítések felé. Azonban továbbra is elmondható, hogy a túlmedikalizált orvosi nézőpont uralja a modern emberi kultúrát, amely kettősségben gondolkodik: testben ÉS lélekben, nem pedig azok egységében. 

Gondoljunk csak bele, mekkora áttörést jelentene, ha például egy daganatos elváltozás kezelése nem kerekedne le a műtéttel/kemoterápiával, hanem a páciens megfelelő szakmai kíséret mellett azzal az érzelmi gyökerű folyamattal is dolgozhatna, ami a betegség kialakulásához vezette. 

A biológiai folyamat sok esetben nem ok, hanem következmény” – hívja fel a figyelmet az egyik legfontosabb problémára Üveges Anna.

Az orvos-beteg viszonynak partnerségnek kellene lennie

A szakember hozzáteszi, ideális esetben páciensként kevésbé alá-, mint inkább mellérendelt viszonyban kellene lennünk a minket kezelő szakemberrel. Ellenkező esetben úgy érezhetjük, az orvos felettünk áll, nekünk pedig sem tudásunk, sem ráhatásunk nincs a problémánk megoldására, ráadásul egyedül maradunk többnyire nehezen értelmezhető, vagy rémisztő információkkal. Fontos azonban, hogy empátiánk a szakemberekre is kiterjedjen. Nem mindegy, milyen tényezők vannak hatással az orvosok gondolkodására, viszonyulására. Anna így fogalmaz:

„Az empátia gyakorlatához elengedhetetlen a biztonság érzése – a szakemberek oldaláról is. Ez akkor valósul meg, ha maguk is azonosulni tudnak azzal a rendszerrel, amelyben dolgoznak. Ha a kezelőorvos belső biztonságérzete meginog, az ebből fakadó frusztráció a kommunikációjában és a gesztusaiban is láthatóvá válik. A páciens sérülékeny állapotban sokkal jobban kitett a szorongását növelő ingereknek, és ezt a frusztrációt jóformán átveszi.”

Min változtat az újév?

Az újévi fogadalmaknak ma már valódi kultúrája van, gyakran vonatkoznak életmódbeli változásra vagy az egészségtudatosságra. Gyakori, hogy az év végi elhatározások nem hoznak érdemi változást, az emberek többsége néhány hét alatt elveszíti a motivációját az évkezdő lendület után. Ennek fő oka, hogy a döntés inkább az új év szimbolikus jelentősége miatt születik meg, nem pedig azért, mert valóban készek lennénk a változtatásra.

Üveges Anna szerint már önmagában az is nehezítő tényezőt jelent, hogy a téli időszak és a januári hónap biológiai és pszichológiai szempontból sem a legmegfelelőbb a szemmel látható megújulásra: „A télre időzített szárba szökkenés a természettől való elrugaszkodásból fakad, az életciklussal ellentétes törekvés. A megújulás a tavasszal hozható kapcsolatba, ami nem jelenti azt, hogy előtte ne lehetne magokat elültetni vagy tervezni. 

Azonban a virágzást segítő napfény, a tápláló talaj – képletesen és a valóságban is – a tavasz beköszöntével jelennek meg. 

A rövidebb nappalok és hosszabb esték a befelé fordulásra, egyfajta belső hibernálásra sarkallnak. Ha az ember nem menekül valamilyen figyelemelterelésbe, akkor jobban ki tudnak domborodni azok a testi és lelki folyamatok, amelyekre eddig kevésbé figyeltünk. Ha eddig az elkerülés volt a tendenciózus viszonyulásunk, elkezdhetünk például kísérletezni azzal, hogy figyelmet szentelünk a belső történéseknek, és cselekszünk.”

Az esetek többségében a kitűzött cél is irreális, például gyorsan várjuk a változást, kevés türelemmel. Ez egészségügyi szempontból is igaz, hiszen gyakran rövid időn belül szeretnénk látványos javulást elérni. Lehet, hogy egy orvosi kivizsgálásra rávesszük magunkat, azonban ez nem jelent egyet azzal, hogy a szemléletünk is megváltozott.

Üveges Anna hozzáteszi: „A saját egészségügyi állapotunkkal kapcsolatos attitűdünk leképezi a saját történetünkhöz való hozzáállásunkat. Valamint társadalmi szinten azt a kontextust is, amiben lehetőségünk és terünk van magunkkal foglalkozni. Közös felelősségünk, hogy a biztonságos kereteket ehhez megteremtsük. Az egészségünk és az életünk érték – mindennap.”