„Megfogadtam: ha egyszer orvos leszek, nem hagyom a betegeimet szenvedni!”

Az orvosi munka bizonyos értelemben hasonlatos a minőségi újságíráshoz vagy a nyomozati munkához; fontos eleme – még ha erről sokan elfelejtkeznek is – a beteggel való nyílt, őszinte, lényegre törő párbeszéd.

„A betegség, a fájdalom mögött meghúzódó okok sokrétűek, és nekem az a feladatom, hogy a rendelkezésemre álló információkra, adatokra, a beteg panaszaira támaszkodva elérjem, hogy a páciens fájdalmát kiváltó érdemi okokat feltárjam, s ő az azokban szerepet játszó, a diagnosztikához elengedhetetlen tényezőkről beszéljen. Mindez időigényes, és mind a beteg, mind az orvos számára megterhelő folyamat. A páciens a számos orvosi konzultáció során megtanult kifejezéseket, mondatokat mond, nem az érdemi, valós panaszáról beszél, így a valódi panaszok feltárása nem mindig egyszerű. A hozzám fordulók szinte mindig azonnali megoldást szeretnének évek óta tartó szenvedéseikre. Csodák azonban csak a mesékben, a filmekben és a reklámokban léteznek.” 

„Ahhoz, hogy segíteni tudjak, bele kell látnom a beteg személyiségének legmélyebb rétegeibe.”

A doktornő hangsúlyozza: „Az illetőnek a bizalmába kell fogadnia, mert az orvoslás – ha tetszik, ha nem – két ember szövetsége. Ahhoz, hogy segíteni tudjak a problémán, mindent tudnom kell a páciensről, s ha bebizonyítom neki, hogy mitől van a fájdalma, akkor hinnie kell abban, hogy közösen tudunk ezen segíteni” – önti rám szinte egy szuszra a munkájával kapcsolatos leglényegesebb gondolatait Dr. Budai Erika, majd fölnevet: „tudom, harciasnak tűnhetek, de nem vagyok az…”

Kiút egy labirintusból

Bólintok, majd a pillanatnyi „kávészünetet” kihasználva, Arthur C. Clarke-ot, a 2001 Űrodüsszeia íróját idézem, aki maga is doktorált kutató volt. Szerinte „a fájdalom leküzdésének legjobb módja, ha azt tárgyilagosan tanulmányozva kezeljük.” „Igen, erről van szó” – hangsúlyozza a Fájdalom Ambulancia vezetője, de hozzáfűzi: „az empátia kulcskérdés!” 

„Az emberek sokszor egy labirintusban találják magukat, keresik a kiutat, igyekeznek szabadulni a fájdalomtól, de megesik, hogy elvesznek a rájuk zúduló információk tömegében. Nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy gyakran frusztráltak, mert szakorvostól szakorvosig járnak, nem ritkán fölösleges gyógyszereket szednek, s közben a közösségi média is ontja rájuk a többnyire tények nélküli, felületes információkat. A modern világban eligazodni – sóhajt föl – komoly tehertétel.”

Mint mondja, az emberek nem egyformán élik meg a fájdalmakat. 

A krónikus fájdalom olyan, mint egy zár, amelyhez meg kell találni a megfelelő kulcsot. Ezt nehezíti az, hogy egy kulccsal több zárat is ki lehet nyitni, s egy zár több kulccsal is nyitható.

„A fájdalom érzése, élménye mindig az agyunkban keletkezik, nem a behatás, a sérülés helyén, tehát a központi idegrendszerünk határozza meg, hogy mit érzünk fájdalomnak, és mit nem. Az ember a születésétől fogva tanul, összekapcsol bizonyos dolgokat a fájdalommal, ami minden embernél más és más, néha már a fájdalomhoz vezető szituáció is fájdalomérzettel járhat. Így kimondhatjuk, hogy ez az érzés egy bonyolult tanulási és érzelmi élmény, tapasztalat következménye.”

Kép

Dr. Budai Erika – Fotó forrása: Dr. Budai Erika

A krónikus fájdalom eltér az akuttól

„A fájdalmaknak két nagy csoportja van – rögzíti. – Az egyik az akut fájdalom (fogfájás, végtagtörés, hasi gyulladás stb.), ami az egyén számára figyelmeztetés, egy jelzés, hogy baj van, menj orvoshoz, oldd meg, hárítsd el! A krónikus fájdalom azonban mindenben eltér az akuttól. Ez már nem figyelmeztető jel, hanem a központi idegrendszer túlvédekezése az adott betegségre, élethelyzetre. Ennek egyik formája az elsődleges krónikus fájdalom, amikor nem tudjuk pontosan meghatározni, mi indította el a fájdalomélményt, de ezt az élményt az agy nem tudja vagy nem képes kitörölni, és az érzet megmarad úgy, hogy mögötte semmilyen szervi eltérés nem mutatható ki. 

A krónikus fájdalom megélésben az agy hétszer nagyobb aktivitást mutat, mint az akut megélésében. 

A fájdalomközpontokon túl magasabb agykérgi tevékenységek is bevonódnak a fájdalom megélésébe, így azok a saját feladatukat csak részben tudják ellátni, ezért a krónikus fájdalomban szenvedő ember kevésbé tud összpontosítani, a memóriája romlik, feledékeny, túlérzékeny lesz. Ennek súlyos egyéni, társadalmi, gazdasági hatásai vannak.”

„Aneszteziológusként kezdte a pályát. Úgy tudom, a fájdalommal kapcsolatos kutatásait nagyban befolyásolták azok a tapasztalatok, amelyeket a krónikus hasnyálmirigy-gyulladásban szenvedőkkel kapcsolatban figyelt meg. De miért éppen ez a betegség volt mérvadó?” – tudakolom.

„Az egyetem elvégzése után a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. sz. Sebészeti Klinikájára kerültem, a gasztroenterológiai sebészet, azon belül is a hasnyálmirigy-sebészet nemzetközi szinten is nyilvántartott, hazai fellegvárába – avat be a pályakezdésébe Dr. Budai Erika. – Aneszteziológusként először a műtét előtti, alatti, utáni (úgynevezett perioperetív) időszak fájdalomcsillapítása érdekelt. A krónikus fájdalomterápiáról 1989-ben hallottam először. Akkor házi továbbképzésünkön dr. Embey-Isztin Dezső főorvos – aki az Országos Onkológiai Intézet Fájdalom Ambulanciáját vezette – tartott egy előadást a krónikus zsigeri betegségek és a felhasi zsigerek daganatai esetén alkalmazott idegblokáddal szerzett tapasztalatairól.”

„Azonnal tudtam, hogy ezt meg szeretném tanulni, ezzel szeretnék foglalkozni.”

A zsigeri fájdalmakon túl…

Az intézet vezetősége mellé állt. „Háromhónapos gyakorlat után kezdtem el a krónikus fájdalomterápiával kapcsolatos tevékenységem. Az évek során több ezer idült hasnyálmirigy-gyulladásban szenvedő beteggel találkoztam, a fájdalmuk csillapításában nagy gyakorlatot szereztem, és új terápiás algoritmusokat dolgoztam ki.”

A klinikán magas szintű szakmai munka folyt. Budai doktornő szakmai életében meghatározó szerepe lett Flautner Lajos professzornak, a klinikát vezető egyetemi tanárnak, aki több új sebészi eljárást jegyzett. 

„Az évek során a zsigeri fájdalmakon túl a teljes krónikus fájdalommal járó kórképek diagnosztikájában és kezelésében is gyakorlatot szereztem, s 2000 óta csak a krónikus fájdalmak kezelésével foglalkozom. Néhány éve elgondolkodtam azon, hogy szükség lenne egy, a krónikus fájdalommal élő betegek érdekeit képviselő társaság, egyesület létrehozására” – avat be a terveibe Dr. Budai Erika.

Mindig orvosnak készült-e, kérdezem, érzékelve, milyen szenvedélyesen kötődik a hivatásához. A válasz lényegében: igen! Noha a gyermekkor nem kínált sok reményt, perspektívát. 

A kitárult világ 

„Egy kis faluban éltem gyermek- és ifjúkoromat Szeged mellett – meséli. – Szüleim munkások voltak, az ő szemükben nem létezett más út, mint amit ők is bejártak. Otthon nem voltak könyveink. 

Asztalosmester nagyapám mellett cseperedtem, hároméves koromtól néhány éven át a világ a falu sarkától a falu másik sarkáig ért számomra. 

De azután megtanultam olvasni, beiratkoztam a helyi könyvtárba, s ez mindent megváltoztatott, mert kitárult előttem a világ. Faltam a könyveket, s az órákon állandóan beszélgettem (mert unatkoztam), amiért többször elmarasztaltak az iskolában” – fűzi hozzá mosolyogva. 

Erika végül a nála két évvel idősebb barátnőjéhez, Julikához átjárva értette meg igazán, milyen az az otthon, ahol a polcokon könyvek sorakoznak. „Egy anatómiai atlaszért lelkesedtem leginkább. Elvarázsoltak az abban látott képek egy csodálatos testről, az emberi szervezetről. Ott ébredtem rá, merre is vezet az én utam. Amikor pedig 12 éves koromban perforált vakbélgyulladás miatt kórházba kerültem, és a szenvedés stációit megéltem, még erősebb lett bennem az elhatározás. Megfogadtam: ha egyszer orvos leszek, én nem hagyom a betegeimet szenvedni!”

Az egyetemre csak a hatodik jelentkezésre vették fel. „Nem a tudásommal és az elért pontszámommal volt baj, hanem a hátteremmel. Apám időközben magánvállalkozó iparos lett, s a szocialista világban ez hátrány volt. Nem beszélek szívesen erről ma sem” – említi. 

„A lényeg, hogy végül sikerült a felvételim a Szegedi Orvostudományi Egyetemre, és a summa cum laude minősítésű orvosi diploma megszerzéséig az egészségügy minden aspektusát megismerhettem: voltam segédápoló, ambuláns nővér, mentős is!”

Szegedről az egyetem elvégzése után Budapestre költözött. „Megszerettem a várost, ami befogadott. A fiatal aneszteziológus élete a munkáról szólt: ügyeltem, éjjel-nappal dolgoztam, de tiszta szívből, örömmel csináltam! Ezen időszak alatt a kongresszusok révén bejártam a világot, mert az utazás az olvasás mellett a másik szenvedélyem. Már fiatal lányként elhatároztam, hogy nem alapítok családot, mert tudtam, hogy nem tudnék minden fronton az elvárásaim szerint helytállni. A barátaim, az anyukám, két fiútestvérem és gyermekeik jelentik számomra a családot, különösen a legkisebb testvérem három fia áll igen közel hozzám. Amikor rászánom magam a pihenésre, leutazom a balatoni nyaralómba, ahol a munkából fakadó összes feszültség, öröm és bánat a helyére kerül” – közli zárásképpen, miközben a kávéscsésze is kiürül.