„Egy anya kevesebb mint öt forintba kerül”

Nem volt egyébként sem túl jó napom, pont egy olyan pillanatban kapott el az egész, amikor a legegyszerűbb feladatok sem mennek zökkenőmentesen. Tanácstalanul álltam a villamosmegállóban. Fogalmam sem volt, hogyan fogunk így hazajutni, fel a meredek hegyoldalba. 
– Segíthetek? – kérdezte egy arra járó férfi, aki észrevette az arcomon a kétségbeesést. Röviden vázoltam a helyzetet, miközben próbáltam kiemelni a szerteszét guruló holmik közül a fiamat. 

A férfi, mint egy orvos, úgy hajolt közelebb a betegeskedő járműhöz, majd összeráncolt homlokkal közölte a diagnózist: itt hiányzik egy anya. 

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, annyira rosszulestek a férfi szavai, holott tudtam, hogy nem rólam, hanem a kocsiról beszél, és egyáltalán nem vádol anyaságom hiányaival, szemem előtt mégis az elégtelenségem képe lebegett. Mert mi van, ha egyszer én is így hagyom el a fejemet, mint ez az apró alkatrész, amely összetartotta az egész kócerájt? Már így is gurulnak otthon szerteszét a be nem fejezett feladatok, az el nem mondott mesék, a fel nem épített várak, a meg nem foltozott szakadások.
– Na, nem kell ennyire megijedni – kezdett nyugtatni kedvesen az idegen, látva az elkeseredésemet. – Itt van a sarkon egy szaküzlet. Beugrok, és veszek gyorsan egyet.
– Adom a pénzt – húztam volna a tárcámat hálásan.
– Ne viccelj, egy anya kevesebb mint öt forintba kerül.
– Tényleg? Ezt jó tudni – nyugodtam meg.
Aztán csak néztem az idegen férfi után, aki elment anyát venni a fiam számára a sarki kisboltba. A szerelés nem tartott sokáig. Csavarhúzó nem volt nálunk (lehet, hogy legközelebb besüllyesztek egyet a könyv mellé indulás előtt), de minden erőnket bevetettük.

– Arra elég lesz, hogy hazáig kitartson – mosolygott rám a férfi.

– Köszönöm a segítséget – búcsúztam el, és kissé félve nekiindultam az útnak.
Otthon a fiam napjának legszebb pillanata volt, amikor az apjával kettesben megszerelték a babakocsit. Amikor pedig délután odaültem mellé, hogy befejezzük a fel nem épített várat, vagy elmondjam neki az el nem mondott mesét, csak a fejét rázta.
– Anya, szedjük szét inkább megint a „babacsokit” – kérlelt –, az volt a legizgalmasabb. 

Az írás Székely-Balogh Szilvia Hullámvasút című sorozatának részeként jelent meg a Képmás magazinban, amelynek további részei elérhetőek itt.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.