Haumann Máté az „Oppenheimer” kulisszatitkairól – „Robert Downey Jr. pici szíveket rajzolt a fejünk fölé”

 „Ami a filmezésben vonz: a kamera hihetetlen közelsége, az ebből adódó intimitás. Mindig érdekelt, ilyen közelségből a színész miként tud igaz maradni. A filmjeleneteken utólag nem lehet változtatni, azok már »dobozban vannak«. Ha színpadon játszol, estéről estére változtathatsz: ma kicsit rosszabb voltam, majd holnap. De a film örök. Épp ezért a filmezés szinte emberfeletti koncentrációt igényel.”

Így zajlott az Oppenheimer castingja

„Hosszadalmas folyamat bekerülni egy ilyen szuperprodukcióba. A casting úgy zajlik, hogy kapsz egy jelenetet pároldalnyi szöveggel, amit esetenként nagyon rövid idő alatt kell megtanulnod. Sarkítva: »tegnapelőttre tizennégy oldalt most, ugorj közben duplaszaltót«. Itt két jelenetet kértek, egyik sem szerepelt a filmben, általános casting-anyag volt, minden jelöltnek ugyanezt küldték. A konkrét szerepről nem tájékoztattak, fontos, hogy ne kerüljön ki egyetlen szó sem a forgatókönyvből, még karakter se. Az egyik jelenet csodás szövegrészlet volt, másféloldalnyi monológ a világegyetemről, a kozmoszról, fekete lyukról, időtlenségről, térről. A másik egy politikai beszervezés története, úgy egy oldal. Miután megcsinálod, vársz. Sokat vársz. Én ezeket a szövegeket a felvétel után szeretem is széttépni, hogy megszabaduljak a súlyuktól, attól is, hogy gondoljak rájuk – el kell engedni! Ahogy a casting-terem ajtajának kilincsét is el kell engedni. El kell menni, inni egy jó kávét, sétálni egy jót, ledőlni aludni és elfelejteni, mert már a hatáskörödön kívül van. Aztán legfeljebb meglepődsz…”

„Megvan az Oppenheimer!”

„Körülbelül két hónap telt el a felvétel és a telefonhívás között, ami teljesen váratlanul ért: valahova épp indultam, egy lépcsősornál tartottam a házam mellett. 

Az ügynököm hívott, kérdezte, ülök vagy állok. Mondom, itt vagyok a sötétben egy lépcsőfokon. Azt mondja, megvan az Oppenheimer. 

Mondom, hívj vissza, légy szíves, egy-két percen belül. Addig fölmentem, és Editnek, a feleségemnek kihangosítottam, hogy ő is hallja. »Most mondd el!« »Megvan az Oppenheimer.« Így történt.”

„Fölkészültem az életéből”

„Van egy nagyon sajátos hanglejtése, ritmológiája az akkor emigrált magyarok beszédének. Amennyi videót csak tudtam, megnéztem Szilárd Leóról. Fölkészültem az életéből, egy nagyon szép, közel 500 oldalas életrajzi könyvet olvastam el a munkásságáról, a személyiségéről. Vannak felvételek is arról, ahogy beszélt. Ilyenkor át kell venni valami ízt, ennek vannak technikai oldalai, de főleg valami kicsengést meghallani, a levegővételre koncentrálni, hol helyezi el a hangot. Valaki elöl beszél, valaki hátul, az mit árul el a karakterről, mennyire nyitott a szája vagy zárt. Amíg egy skót teljesen más egy angolhoz képest, vagy egy felső osztálybeli angol a cockney-hoz képest, nálunk az akcentus kevésbé jön ki. Persze másként beszél a Nyírségből származó ember, mint mondjuk egy dél-magyarországi.”

A forgatás pillanatairól

„Az ember tudja, hogy nagy a tét, de nem szabad erre gondolni. Egyetlen dologra támaszkodhatsz, az elvégzett munkára. Ha helyesen végigmentél azon az úton, amin ilyen esetekben végig kell menni, arra támaszkodhatsz is bátran. Persze van egy drukk, nagyon érzékeny emberek vannak a díszletben, én szeretek ilyenkor hátrébb húzódni, felmérni a terepet. Nem kell beállni középre, az ember talál magának valahol egy falrészletet, nekidönti a hátát, és vár. Ha majd rákerül a sor, úgyis jönnek, kézen fogják, és odaviszik, ahová mennie kell.”

Kép

Haumann Máté a Chicago című előadásban – Fotó: Pro Kultúra/Szita Márton

„Helló, láttad?” – kérdezte Cillian Murphy

„Edit hívta fel rá a figyelmem, hogy másfél évvel korábban, amikor együtt néztük a Birmingham bandáit, azt mondtam mellette a szófán, hogy de jó lenne egyszer Cillian Murphyvel játszani… A forgatáson ő is fölmért engem, nyilván nekem ez megtiszteltetés volt, szabad csatorna alakult ki köztünk, jól tudtunk egymással játszani. 

A közös jelenetünk talán másfél perces, szépen megírt, jól láttató jelenet. Összességében négy órába telik ezt fölvenni. 

És ha két óra után átáll a kamera rólam őrá, jelentkezhet bennem egy enyhe fáradtság, de nem lehet kevesebbet teljesíteni, mint amikor rajtam van a kamera. A kolléga kezét ugyanúgy fogom, ahogy ő is fogta az enyémet, amikor engem vettek. Egymásra utaltak vagyunk, és ez csodálatos valahol. Ő nagyon kedves, közvetlen egyébként. Van egy bajtársiasság, ezen a szinten fel sem jöhet kétely a másik emberről. Később megörült nekem, amikor a vörös szőnyegen találkoztunk: »Helló, láttad?« – kérdezte a közös jelenetünkről, de nekem ott nyílt alkalmam először megnézni. Azt mondja, tök jó lett. Juszt Balázs producer barátom kísért el, tőle tudom, hogy közben Robert Downey Jr. ugrált mögöttünk, és pici szíveket rajzolt a fejünk fölé.”

Christopher Nolan bízik a színészeiben

„Kiváló rendező, hihetetlenül kedves, közvetlen és nyugodt, kiegyensúlyozott ember, aki körül jó lenni. Neki is köszönhető, hogy senki sem teljesített alul, de senki sem teljesített fölé. Valahogy mindenki a helyén volt és végezte a dolgát, szó szerint lehetett alkotni, mert hagytak alkotni. Nem volt ukáz, hogy ezt csinálod, akkor az úgy lesz, és kész. Van egyfajta felajánlás a színész részéről, utána egyeztet a rendezővel. És neki olyan remek készsége van az instrukcióival elmozdítani karaktereket, embereket, hogy egy-két szó, és már tudod, miről beszél. Nagyon megtisztelő egy ilyen embertől, hogy a kamerája előtt hagyja, hogy önmagam lehessek, mert bízik bennem.”

Álompartnerekről, külföldre költözésről

„Nagyon szeretnék együtt dolgozni Florence Pugh-val, aki kedves és szórakoztató egyéniség, ráadásul döbbenetesen jó színésznő. Vagy rendezőként a Coen testvérekkel – a Nem vénnek való vidék az egyik kedvencem. A külföldre költözés, ott tartózkodás munkafüggő, én nagyon szeretek itthon élni. Szeretem a helyet, ahol felnőttem, kötődöm hozzá. Az édesapám és az ő édesapja is ott nőtt föl, minden egyes sarok, kapualj, hegyvonulat és út az otthont, a nyugalmat jelenti.”

Az öltönyökről

„Amikor a londoni premierre fölvettem egy vörös inget, rá egy vörös zakót, belenéztem a tükörbe, és aput hallottam. Azt mondta: »Ááá, ez az!« Amikor pedig Leó öltönyét kerestük a filmhez, a jelmeztervező asszisztense nem azt nézte, mennyire jó, fess, passzentos vagy csinos rajtam az öltöny, hanem engem figyelt. Csak a tekintetemet, az ábrázatomat. Fölvettem az első ötöt – jó. Következő: rendben. Következő: »ez lesz az!« Majd megnéztük a zakó belsejét, az volt beleírva, hogy Budapest. Ez milyen szép!” 

„Szilárd León az Oppenheimerben egy olyan öltöny van, amit egy itthoni szabóságból béreltek. És ez engem ott talált meg egy kinti ruhapróbán, Los Angeles külvárosában.”

Az édesapa, Haumann Péter öröksége

„Ő sosem tanácsolt, sosem igazgatott, sokkal inkább elmondtuk egymásnak a véleményünket az adott munkáról, odavissza. Mindig élvezettel hallgattuk a másikat, tényleg a munka érdekelt, mint két asztalost a műhelyben. »Még itt egy kicsit sorjázzál, ott kerekítsd le a sarkát.« Már beteg volt, de nagyon örült az Oppenheimernek, mert végignézte, mennyi munkával jár egy ilyen lehetőségig eljutni. Tagadhatatlan a játékomban is az apai örökség, ez a génekkel átjön. Néha én is elképedek, hogy van egy olyan fejhangom vagy mellhangom, ami rá emlékeztet. Nagyon sokszor érzem a jelenlétét. Anélkül, hogy ez bármiféle furcsa mágia lenne, néha megüt, hogy itt van. És ez nagyon jó, megnyugtató érzés.”

Legkedvesebb színdarabjáról

„Veszprémben játszottuk Kéri Kittyvel a Vadkacsát, és apunak volt egy nagyon jó mondása a premier után. Van ugyanis egy érdekes kapcsolódás a nagypapám, apám és köztem. A nagypapám fodrász volt, de színész szeretett volna lenni, amatőr szinten űzte is ezt a szakmát. Erről apám nem tudott, amíg az ő első sikere nyilvánvaló nem lett Pécsett. Akkor a legenda szerint az öreg kinyitott egy ládácskát, és abból mutatott neki különböző színlapokat, hogy ő ebben is volt, meg azt is csinálta. Nekem nem volt szerencsém felnőttként ismerni a nagypapámat, mert egyéves koromban elhunyt, mégis nagyon erős kötődést érzek hozzá. Amikor meghalt, apukám felé az utolsó mondata ez volt: »Üdvözlöm az én örökös haveromat« – aki én voltam. Nos, a Vadkacsa premierje után állunk a színpadon, mindenkinek a kezében pezsgő, falatkák, jönnek az emberek gratulálni, de apu csak áll a sarokban. Egyszer csak odamegyek hozzá: »hogy láttad, jó volt?« Csak néz maga elé, azt mondja: »minden, amit csináltál úgy, ahogy volt, helyénvaló volt.« Mondom: »de bővebben?« És akkor nagyon szépet válaszolt: »Nézlek téged, átugrottál a fejem felett.« Nem értettem, mire gondol, ám így folytatta: »Nézlek téged, de az apámat látom.« És ezzel az időutazással összeértek a szálak.”