Kivonulni azért érdemes, hogy visszatérjünk – A „Jóreménység-sziget” című filmről pszichológusszemmel

A történet

A Jóreménység-sziget című filmet Ljasuk Dimitry (Dimi) a saját történetéből írta, rendezte, fényképezte és vágta, és a főszereplője is ő a Tisza-tónál forgatott filmnek. A pandémia első évében járunk, amikor a reklámszakértőként dolgozó férfi úgy dönt, hogy önkéntes karanténba vonul. Az elvonulásra gyerekkorának színterét, a Tisza-tavi lakatlan szigetet választja, amelyen egyetlen kis kunyhó található, amit édesapjával építettek. Az évek óta elhagyatottan álló, de otthonos kuckó tökéletes menedéknek tűnik annak, aki a járvány nyomán terjedő félelem elől menekül. A házikóban ráadásul megtalálható minden, ami a fizikai túléléshez szükséges. Dimi a természetben töltött idő alatt a testi határait feszegeti: edz, épít, alkot, alkalmazkodik az olykor zord természeti körülményekhez. 

A gyönyörű felvételek bennünk is felébresztik a vágyat, hogy kiszakadjunk a mindennapi mókuskerékből, elmerüljünk a természet szépségében, visszataláljunk a gyökereinkhez és önmagunkhoz. Dimi a kezdetben izgalmas kalandnak ígérkező elvonulás során testileg megerősödik, például több mint egy percig tud kézen állni. 

De ahogyan telik az idő, felszínre törnek az édesapjával és az ő elvesztésével kapcsolatos emlékei. 

Míg a szigeten kívüli világ a pandémia okozta bizonytalansággal, kontrollvesztéssel és elengedéssel kénytelen szembenézni, addig Dimi a múlt árnyaival veszi fel a harcot. A néző sejti, hogy milyen nehéz érzések és gondolatok kavaroghatnak a férfi lelkében, miközben az értékrendje megváltozik, és megtapasztalja a belső szabadság érzését. 

Elmegyek, hogy visszatérjek

Dimi szeretne találkozni és szembenézni önmagával. Elhagyja a megszokott életét, kényelmét, kapcsolatait és rutinjait. Talán legtöbbünk számára ismerős a vágy, vagy annak beteljesítése, hogy ideig-óráig kivonuljunk a világból. Manapság sikk is ilyen módon önismeretet szerezni. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: „Az ilyen kilépés vajon meddig termi az önismeret gyümölcsét?” Hiszen amikor egy kapcsolat egyik tagja kilép egy feszültséggel teli helyzetből és elérhetetlenné válik, az rendkívül sebző lehet a másik fél számára. A kivonulás is hasonlót jelent. Felvetődhet a kérdés: „Célravezető-e a működésünk, amikor távozunk? Egyáltalán, mi a célunk?”

Bár az élet céljának meghatározása elsősorban a filozófia és a transzcendentális tudományok asztalára tartozik, a lélektan is tehet megállapításokat. Az ember kapcsolatokban élő társas lény. Kapcsolataink kialakítása és fenntartása a túlélés záloga. Ennek tükrében kijelenthetjük, hogy a cél az, hogy jól működő viszonyokban tudjunk élni, vagyis hogy megengedjük magunknak azt, hogy megmutassuk magunkat a másiknak, és befogadjuk azt, amit a másik mutat önmagából, anélkül, hogy meg akarnánk őt változtatni. Visszafejtve a fenti szálat kiderül, hogy aktuális működésünk a jobban működő kapcsolatok irányába mutat-e, vagy sem. 

Előfordul, hogy egy számunkra fontos – szülő-gyerek vagy házastársi – kapcsolatban megélt konfliktus, feszültség miatt kilépünk az adott helyzetből. Az ilyesfajta kilépés általában rombol és távolságot teremt, ha azt a célt szolgálja, hogy elrejtsük a sebezhetőségünket és a szükségleteinket, vagy azt, hogy a másik fél lelki történéseivel ne találkozzunk, mivel nincs hozzá erőnk. Pedig célravezetőbb volna úgy jelen lennünk, hogy ne kelljen kimenekülnünk a nehézség esetén. Segíthet, ha meg tudjuk mutatni a mélyebb érzéseinket és szükségleteinket, ha kimondhatjuk: „Vágyom rá, hogy békességben és közelségben tudjunk egymással lenni. Csalódott vagyok, hogy ez most nem sikerült.” Ugyanakkor, ha a lelkünk megsebződik, nem biztos, hogy képesek vagyunk ilyen nyíltan és asszertívan megmutatni önmagunkat. Ekkor érdemes időt kérni, és figyelmet szentelni mindannak, ami bennünk zajlik. 

A kapcsolatainkat ugyanis építi, ha felismerjük, hogy nem találjuk az életünkben az egyensúlyt, és hogy ezért vagyunk feszültek és türelmetlenek. Kapcsolatainkat az is segíti, ha időt töltünk önmagunkkal (akár kivonulva), hogy megértsük és megismerjük, hogy milyen vágyak és szükségletek állnak az érzéseink hátterében. A felismeréseink és az önmagunkkal való találkozás által képessé válhatunk arra, hogy visszatérjünk a korábbi életünkhöz és kapcsolatainkhoz, megosztva másokkal is azt, amire önismereti utunk során ráébredtünk. Így alakulhat például át az a mondatunk: „Elviselhetetlen veled az élet!” ilyesfajta megosztássá: „Vágyom a figyelmes és szerető jelenlétedre az életemben. Igazán csalódott és szomorú vagyok, amikor úgy érzem, mintha a kapcsolatunk neked nem lenne fontos.”

Kivonulni – a szó szoros vagy átvitt értelmében – akkor érdemes, ha az mélyebb és egészségesebb kapcsolatokhoz vezet. Kivonulni azért érdemes, hogy visszatérjünk.

Kép

Képkocka a filmből

Veszteségből születő élet

Önismeretet szerezve találkozunk magunkkal. Választ keresünk a „Ki vagyok én?” kérdésre. Ez a kérdés nem velünk született. Világra jöttünkkor nem vagyunk tisztában a létünkkel. Életünk első éveinek hozadéka, hogy tudatosul bennünk: vagyunk. Közeli és meghatározó kapcsolatainkban – mindenekelőtt a szüleinkhez fűződő viszonyunkban – szerzett tapasztalataink segítenek bennünket ebben. Az ő gondoskodásuk, a felénk irányuló figyelmük, szeretetük tükör a számunkra, ahogyan mindennek a hiánya is az. Ha szerető, gondoskodó és elérhető szülők neveltek minket, akkor szépnek és szerethetőnek látjuk magunkat, de nehezen elérhető, érzelmileg távolságot tartó, krízisben lévő szülők gyermekeként gyakran csúfnak és megtűrtnek érezzük magunkat. A szüleinkkel való kapcsolatunkban tapasztalatot szerzünk arról is, hogy mennyire vagyunk értékesek. 

Korai tapasztalatainkkal összhangban az életünk egyik legmeghatározóbb vágya, hogy szeressenek bennünket, hogy a világ szeretetre méltónak lásson minket, mert akkor kapunk szeretetet. Ha a tükörképünk nem tetszik, akkor arra fogunk törekedni, hogy az értékeinket kiegészítsük, hogy több szeretetet – valójában inkább annak pótlékát – megkaphassuk. Kiváló eszköz erre az anyagi világban megszerezhető javak összessége. A nagyobb ház, a nagyobb autó, a távolabbi úti cél, a több tulajdon elhitethetik velünk, hogy általuk értékesebbé, szerethetőbbé válunk. Így az anyagi világ javai is összeforrhatnak a „Ki vagyok én?” és a „Szeretetre méltó vagyok-e?” kérdésekre adott mindenkori válaszainkkal.

Főhősünk két meghatározó veszteséggel küzd: az édesapja halálával és a szigetről való kiűzetéssel. Bár a film csak csekély mértékben enged betekintést Dimi megpróbáltatásaiba, a gyász láthatóan küzdelmet jelent a számára. Miről szól a gyász? Kiről szól a gyász? A távozónak már mindegy. Rajta a mi érzéseink nem képesek változtatni.

 A szeretett személy elvesztése bennünket marcangol, illetve minket vág irgalom nélkül a földhöz.

Ha szerető édesanyánkat, édesapánkat, az évtizedeken keresztül társunkká szegődött férjünket vagy feleségünket veszítjük el, aki tükrözte felénk, hogy szerethetők és értékesek vagyunk, akkor ez a kép időközben az identitásunk részévé vált. A veszteség pillanatában pedig összetörik a tükör, amelyben a kapcsolatunk idején láttuk magunkat. A „Ki vagyok én?” kérdésre adott addigi válaszunk érvényét veszti, és újult erővel tör fel a: „Most, ki vagyok én?” kérdése. Új válasz keresésére kell indulnunk, miközben elveszettnek érezzük magunkat, mint az áruházban eltévedt gyerek, aki kétségbeesve egyre hangosabban sír, remélve, hogy a szülei meghallják, és visszajönnek érte. 

Kép

Képkocka a filmből

Hasonló tapasztalatokkal találkozhatunk akkor is, amikor az anyagi világ javainak elvesztésével szembesülünk. Diminek a sziget és az ott végzett tevékenység valamiféle választ adott arra, hogy ki is ő. Amikor megtudja, hogy kiűzetett a szigetről, felsóhajt: „Ennyi volt?” Vagyis: „Ki is vagyok én valójában most, hogy a sziget nincsen?”

Az élet velejárója a halál, a lét sajátja a veszteség, attól függetlenül, hogy készen állunk-e a rá. Valószínűleg nem is tudnánk teljesen felkészülni rá. A gyász és a veszteség megfoszt a meglévő válaszainktól, de egyben lehetőséget nyújt arra, hogy új dimenzióban lássuk az életünket. Új válaszokat találhatunk a létünk alapját célzó kérdésekre, ha végig tudjuk járni a gyász fájdalmas útját.

Egyensúlyban a természettel és önmagunkkal 

Dimi a sziget csendjében találkozik azokkal a nehéz és talán addig nem feldolgozott témákkal, amelyekkel a mindennapok forgatagában nem kellett szembesülnie. Hiszen a városi környezet eszközei, tevékenységei könnyen elterelhetik a figyelmet arról, ami egy ember lelkében zajlik. Bár a film egyik legnagyobb hiányossága, hogy keveset mutat meg ezekből a fájdalmakból és küzdelmekből, az nyilvánvalóvá válik, hogy a főszereplő számára a természettel való kapcsolat gyógyító erő. Jane Goodall etológus szerint: „A talaj és a növények tapintása, a velük való foglalatoskodás, a föld szaga, a növények illata és megnyugtató színeik enyhítik a feszültséget, lelket öntenek az emberbe.” 

Talán mindnyájan átéltük már, hogy amikor egy feszült hét után kimentünk az erdőbe, vagy leültünk egy tó partjára, elrendeződtek a gondolataink, és megnyugodtunk. 

A kutatások szerint a természetben töltött idő hozzájárul a pszichés jóllétünkhöz és egészségünkhöz, oldja a stresszt, kedvezően hat a figyelmünkre, és segíthet egyes mentális és fizikai megbetegedések kezelésében is. 

A filmben azonban azt is láthatjuk, hogy Dimi nem csak kap a természettől. Gondoskodik például a törött szárnyú kacsáról, aki a szigetére téved. Ez a kétirányú kapcsolat az, amelyre az ökopszichológia szakemberei felhívják a figyelmet, vagyis hogy az ember lelki és fizikai állapota és a bolygónk állapota egymással kölcsönhatásban van. 

Az embert nem lehet azoktól a rendszerektől elkülönülve vizsgálni, amelyekben él. Hat ránk a családunk, a kisközösségeink, a társadalmi rendszer. A bioszféra részei is vagyunk. A természettől való elszakadásunk és elidegenedésünk testi és lelki panaszokhoz, a természetre nézve pedig ökológiai válsághoz vezet. Ezt írja le a one health (egy egészség) koncepció, amely szerint a természet megóvása, illetve az ember mentális egészségének védelme elválaszthatatlanul összefügg egymással. Az erdőben, a tóparton, amikor átéljük a nyugalom és a béke érzését, ezt tapasztaljuk meg. A természettel való közösség megélésekor megérkezhetünk önmagunkhoz, és találkozhatunk azzal, ami bennünk és körülöttünk zajlik. Ez az élmény pedig tovább növeli a természet iránti szeretetünket és kapcsolódási vágyunkat, amely a felborult harmónia helyreállásához vezet. 

Forrás:
Mihók B, Fekete M, Frankó L, Martos T, Pataki Gy, Sallay V, Báldi A. 2021. Természet és lelki egészség. ELKH Ökológiai Kutatóközpont, Vácrátót-Budapest

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>