Babával Délkelet-Ázsiában – Hazatérés egy hosszú trópusi utazásról

Lassan három hónapja vagyunk kinn, amikor már otthonosan mozgunk, otthon érezzük magunkat egy idegen kultúrában. Ha megtehetnénk, maradnánk még az Egyenlítő páradús oxigénjét szívni, úgy is, hogy semmi segítségünk nincs időközben tizenhat hónaposra cseperedett kislányunk körül. Nagyon furcsa belegondolni, hogy ő már nem emlékszik a budapesti otthonunkra (ugye még nem volt 13 hónapos, amikor útra keltünk), és az vált számára természetessé az elmúlt hónapok alatt, hogy bőröndökből élünk, anya és apa időnként ideges gyorsasággal pakol, mert délben ki kell csekkolni a szállásról, viszont legalább olyankor fel lehet mászni az összecsukott óriás bőrönd tetejére. 

Utazóbaba- és utazóanya-üzemmódban

Hihetetlen volt megtapasztalni, mennyire alkalmazkodóképesek a gyerekek: kislányunk minden új helyen egy éjszaka után otthon érezte magát. 

Ezt egészen pontosan lehetett tudni, mert amikor egy-egy új helyen a második este kiszálltunk a liftből, örömében sikoltozott, hogy hazaértünk a kis játékaihoz. 

De nemcsak ő szokta meg nagyon a nyaraló üzemmódot, hanem mi is – persze nincs ebben semmi meglepő, a jóhoz ugye fájdalmasan könnyű hozzászokni. Én már annyira utazó anyává váltam, hogy alig tudtam visszaemlékezni, hogyan menedzseltem a szürke őszi napokat budapesti, belvárosi lakásunkban a gyerekkel még elutazásunk előtt. Mit lehet otthon csinálni gekkófigyelés és rizsföldeken barangolás helyett, vagy mi veszi fel a versenyt azzal az élménnyel, hogy láthattam egy félig vadon élő orángután háromnapos bébijét, vagy hogy aznap született óriás lepkék repültek a gyermekem kezére?

Kép

Fotó: Hekler Melinda

A visszatérés szomorúsága hálává oldódik

Hazafelé szóló repülőjegyünk dátuma előtt pontosan két héttel nagy szomorúság környékezett meg, hogy az eleinte végtelennek tűnő három hónap homokszemei is leperegnek nemsoká. Nehéz érzéseimet – ahogy máskor is ilyen helyzetekben – szépen lassan, a veszteségélményt nem elodázva, hálává dolgoztam. Sorra vettem, milyen embereket, sorsokat ismertünk meg Thaiföldön, Borneó szigetén, Malajziában és Bruneiben, illetve az indonéz Balin élve, és kikért, mikért vagyok hálás. 

Például a svéd Ilonáért, akivel a Bali déli részén fekvő Sanurban, a lemenő nap fényében találkoztunk. 
 

Megörültem neki, gondoltam, biztos magyar volt legalább a nagymamája. Ám kiderült, hogy csupán a szülei szomszédja volt annak idején egy nagyon kedves, Ilona nevű magyar hölgy, és a dallamos név annyira megtetszett a szülőknek, hogy így nevezték el a lányukat...
Malajziában az egyik sofőrünk elmesélte, hogy náluk az egész falut meg szokás hívni az esküvőre és a temetésekre is. Ráadásul nem holmi faluházán, hanem a vőlegény családi otthonában tartják a háromezer fős lakodalmakat, ahol egy hosszú sátrat állítanak fel a kertben, és ha szegényebb a házigazda, akkor a vendégek is gondoskodnak elegendő ételről és italról. Aimannal éppen a ramadán előtti napon beszélgettünk, érdeklődtem nála, vajon másnap is nyolc órát fog-e taxizni üresen korgó gyomorral, és nincs-e elkeseredve, hogy holnaptól nem ehet és ihat semmit napfelkeltétől napnyugtáig a harminchárom fokban. A legnagyobb természetességgel válaszolta, hogy ő nagyon szereti a ramadánt, és csak akkor hagyja abba a munkát, ha már érzi, hogy nem tud kedves lenni az utasaival. 

Ez esetben ugyanis már nem is lenne érvényes a böjt, mert a böjtölőn nem látszódhat, hogy éppen szenved. 

Itt nekem eszembe jutottak a Biblia hasonló szavai a böjtről... 

Az indonéz szigeten szerencsére nagyon sokat beszélgethettünk sofőrjeinkkel, mert itt az elmúlt évtizedben a turizmus berobbanása miatt az emberek egészen jól megtanultak angolul. Balin egyébként olcsóbb és biztonságosabb egész napra felbérelni valakit, aki a saját autójával elvisz oda, ahova szeretnéd, mint autót bérelni és tudatlanul furikázni. Szinte az összes taxisofőrrel végigbeszélgettük az utat, ami azért is fontos volt, mert így a gyakran egész napos autózások szükségszerűen elvesztegetett időből élménydús programokká váltak.

Sok gyermek, egy gyermek

Malajziában még mindig nagyon sok gyermek születik, ezt abból is látni lehet, hogy a plázákban nagy körasztalok vannak az étkezésre kijelölt részen, egy család ugyanis átlagosan hét–tíz főből áll. Legtöbbször az apa tart el mindenkit, akár még a vele együtt élő felnőtt gyermekeit is, és Délkelet-Ázsia más országaival szemben egyáltalán nem úgy néz ki, mintha olyan rosszul élnének itt az emberek. 

Thaiföldön viszont mi is észrevettük, hogy éppen nagy divat az egygyermekes családmodell – korábban ott is magas volt a népességnövekedés–, és nagyon feltűnő, hogy gyakorlatilag nem látni gyerekeket az utcán. 

Balin éppen se nem túl nagy, se nem túl kicsi a gyermekvállalási kedv. 
Egyik utunk során megpróbáltuk kideríteni, hogy még mindig sok gyerek születik-e Balin csak azért, mert addig kell próbálkozni, amíg fiú nem érkezik a családba. A népszerű indonéz szigeten ugyanis csak a fiú utód örökölhet, így a kizárólag lányos családok vagyona jó ideig az államra szállt. Érthető, hogy senki sem örült annak, ha halála után egy élet munkájának gyümölcse az indonéz kormányé lett. Napjainkban azonban már létezik egy olyan lehetőség, hogy az apa örökbe fogadhatja a jövendőbeli vejét (akárhány éves is az), így a vagyon végül is a családban marad. Nyilván egy válás ekkor nem nagyon jöhet szóba. Ráadásul ilyenkor az apának a lányát el kell idegenítenie, vagyis formálisan ki kell tagadnia, mivel hivatalosan nem házasodhatna össze az örökbefogadott gyereke a vér szerinti gyerekével.

 Ülök a budapesti lakás gangján...

Időközben hazaértünk, a gyerek megint egy nap alatt átállt erre az időzónára. (Benevezhetnénk őt egy ilyen versenyre!) Hazaérkezésünk után egy hónapig náthás volt. Még jó, hogy kint, ahol mindenki aggódott érte, semmi baja nem volt három hónapon keresztül. 

Kép: Hekler Melinda

Ülök a budapesti belvárosi lakás gangján, megsimogat a nyári szellő, és sokat gondolok Ázsiára. Hogy lehetne elfelejteni, ahogy a dzsungelben egy túraútvonal végén halálosan megrémültem, mert éreztem, hogy valaki megérkezett a hátam mögé: egy szürke makákó volt az. 

Vagy örökre bennem él az az elementáris rémület, ahogy első este Bangkokban azt hittük, meg fogunk halni hazáig, annyira aggódtunk babakocsit tolva a család testi épségéért. 

Nem értettük, miért nem zavart minket, amíg csak ketten voltunk, hogy ilyen közel jönnek hozzánk az autók, mivel nincsenek járdák. De mindenütt nagyon hamar megtanultuk a játékszabályokat, és szinte minden helyzetben tudtuk kezelni az elsőre kaotikusnak tűnő állapotokat. 
Életemnek egy olyan időszakában szereztem örök emlékeket, amikor – ha itthon maradunk, mert hagyom, hogy az ismeretlentől való félelmem kerekedjen felül – valószínűleg annyira egybefolytak volna a lakásban bent töltött szürkés, téli napok, hogy még a kislányom fejlődésének lépéseire sem emlékeznék ilyen pontosan. El lehet azt valaha felejteni, hogy azért tette meg élete első lépéseit a Kuala Lumpur-i repülőtéren, mert öt maláj gyermek ugrálta körbe? Vagy azt, hogy második és harmadik szava a Hi! és a Bye! volt, amivel gyakorlatilag mindenkihez hozzászólt, ők meg olvadoztak a szőke, kék szemű babától. Vagy azt, hogy a férjem nem a munkaügyeit meséli fektetés után, hanem azt, hogy életében először látott vadon élő elefántot a dzsungelben, ahogy agyarával feltúrta a földet, hogy aztán ormányával ásványi sókat szippantson fel. Hát, nem csodálatos? Nem csoda, hogy a kiégés elleni pirula, azaz Délkelet-Ázsia receptre felírva úgy tűnik, kiválóan működött. Két hónapja vagyunk itthon, de a férjemen nyoma sincs a munkahelyi besokallásnak. Én pedig végtelenül hálás vagyok azért, hogy nemcsak világot láttam, de három hónapon át gyakorlatilag ketten voltunk gyeden.

Emlékek a gyermeki tudat mélyén 

Sajnálom, hogy Bori semmire sem fog emlékezni mindebből, bár ahogy egy pszichoanalitikus ismerős kijavított, emlékezni valóban nem fog, de emlékei lesznek róla, beépültek a mélybe, és ki tudja, mi mindent változtattak meg örökre személyisége bontakozásában. 

Az biztos, hogy három hónap alatt olyan kalandokban volt része ennek a csepp lánynak, amik a későbbiekben jó sok esti mese témáját szolgáltatják majd. 

Alig várom, hogy elmesélhessem neki, hogyan szoptattam őt gyakorlatilag mindenhol és minden helyzetben: csónakban, vitorláson vagy éppen több emeletes hajón ülve, egy éppen szoptató orángután anyát figyelve; autóban olyan monszun esőben, hogy nemcsak ő kapaszkodott belém, hanem én is belé; sőt szoptattam úgy is, hogy mellettünk krokodilok úsztak a folyóban. Szerencsére ezekben az országokban soha egyetlen rosszalló tekintetet sem kaptam a nyilvános szoptatás miatt, pedig itt nem jellemző, hogy mutogatnák magukat a nők, lehet, pont ezért rólam sem feltételezték, hogy ne a szükség diktálta aktusról lenne szó. 
Az egyik mesének pedig az lesz a címe, hogy Világjáró Anya, mert kétségkívül megszületett kint az új alteregóm, akiről még biztosan hallani fogtok.

A szerzőnk délkelet-ázsiai kalandjait bemutató sorozat első két része itt olvasható.