A nő, aki életét adta a gorillákért – Dian Fossey az afrikai esőerdőkben volt igazán otthon
„Minél többet tanulsz a gorillák méltóságáról, annál inkább elkerülnéd az embereket” – hangzott Dian Fossey amerikai etológus legőszintébb vallomása. Az elhivatott kutató összesen 18 éven át tanulmányozta a hegyi gorillák életét természetes élőhelyükön, a kongói, illetve ruandai esőerdőkben, és az általa alapított kutatóközpont ma is a gorillák védelméért dolgozik. Fossey lassan négy évtizede nincs köztünk, miután máig megoldatlan kegyetlen gyilkosság áldozata lett, munkássága és a Gorillák a ködben című önéletrajzi könyvébe foglalt tudása azonban velünk él. Az volt ő a gorilláknak, ami Jane Goodall a csimpánzoknak vagy Biruté Galdikas az orangutánoknak.
Egy aranyhal volt a társa, végül meg sem állt Afrikáig
A Dian Fossey-t ért gyerekkori hatások alapján nem is csoda, hogy az 1932-ben San Franciscóban született későbbi kutató az emberek helyett már fiatalon az állatok körében várt és talált elfogadást. Édesapja alkoholproblémái miatt a szülei korán elváltak, és a férfi hiába tartotta volna a kapcsolatot a lányával, az édesanya ezt megakadályozta. Diant a mostohaapja pedig sosem kezelte a sajátjaként, nem engedte például, hogy a kislány egy asztalnál étkezzen vele és az anyjával, érzelmi támogatást egyáltalán nem nyújtott neki. Dian csak egy aranyhalat tartott, de a hozzá való kötődés megalapozta az életre szóló állatszeretetét. Hatéves korától lovagolni járt, és arról álmodott, hogy állatorvos lesz.
Mostohaapja az üzleti főiskola felé terelte, amit ő ki nem állhatott, és a második szemesztert követő nyáron egy farmra ment dolgozni. Ott beleszeretett mindenbe, ami négylábon járt vagy repült, de bárányhimlős lett, ami félbeszakította a kalandot. Az üzleti tanulmányokhoz így sem tért vissza: a Kaliforniai Egyetem állatorvos-előkészítőjének diákja lett, kémiából és fizikából azonban gondjai akadtak, így végül foglalkozásterápiából szerzett diplomát. Egy louisville-i gyermekkórházban lett a munkaterápiás osztály igazgatója, szabadidejében pedig Kentucky erdőit járta, és egy romos házban élt a város szélén, ahol haszonállatokat gondozott.
De vágyott rá, hogy minél többet lásson a (vad)világból is, és miután egy barátja sokat mesélt neki Afrikáról, bankkölcsönt vett fel, hogy odautazhasson.
Csak a bokája tört, a lelkesedése nem
1963-ban John Alexander brit vadász vezetésével jutott el Kenyába, Tanzániába (akkor Tanganyika), Kongóba (akkor Zaire) és Zimbabwébe (akkor Rodézia). Járt a kongói Mikeno-hegyen, ahol korábban dr. George Schaller amerikai zoológus úttörő terepvizsgálatot végzett a hegyi gorillákkal, s Dian is itt találkozott először e különleges állatokkal. „Azt hiszem, akkor ültettem el a magot a fejemben, még ha öntudatlanul is, hogy egy nap visszatérek Afrikába, hogy tanulmányozzam a hegyek gorilláit” – írta a Gorillák a ködben című ikonikus kötetében. Lelkesedését az sem árnyékolta be, hogy útközben a bokáját törte, mert izgalmában lecsúszott egy meredek lejtőn, s beleesett egy ásatási mélyedésbe.
Kentuckyba visszatérve cikkeket publikált az útjáról, s ezeket 1966-ban megmutatta dr. Louis Leakey paleoantropológusnak. Végül megegyeztek egy hosszú távú terepprojektről, amelynek célja az afrikai gorillák tanulmányozása lett. Leakey azt javasolta, Fossey végezzen mélyreható vizsgálatokat a hegyi gorillákkal, ahogy Jane Goodall is tette a csimpánzokkal Tanzániában. Leakey finanszírozta a kutatást, így Fossey otthagyhatta a munkáját, és Afrikába költözött. Miután megtanult szuahéliül, 1966 végén útnak indult, s Goodall-lal is találkozott, hogy megfigyelje a kutatási módszereit. 34 évesen, 1967 elején kezdte meg tereptanulmányait a kongói Kabarában, ugyanott, ahol korábban dr. Schaller is vizsgálódott.
Az első találkozások és sikerek Kongóban
Amikor Kabarába érkezett, találkozott Joan és Alan Root vadfotósokkal, akik épp a hegyi gorillákról gyűjtöttek felvételeket egy fényképes dokumentumfilmhez. Ők megengedték neki, hogy tábort verjen a kunyhójuk mögött a Virunga-hegységben, s néhány nap múlva bevitték az erdőbe gorillák után kutatni. A túra első napján mindössze tízpercnyi séta után Dian egy magányos hím gorillát figyelhetett meg napozás közben. A riadt állat behúzódott a növényzetbe, ahogy Dian közeledett, de a nőt inspirálta a találkozás. Ahogy könyvében írja: „Egyéniségük és viselkedésük félénksége volt az, ami a leglenyűgözőbb benyomása maradt a legnagyobb majmokkal való első találkozásnak.”
Miután Rooték magára hagyták, Dian teljesen a gorillák követésére fókuszált. Egy 7x10 méteres sátor volt a hálószobája és az irodája, ételeket egy rozzant fakunyhóban készített, de főleg konzerveken és főtt burgonyán élt. Havonta egyszer lesétált a hegyről a Lily nevű Land Roveréhez, amellyel két órát autózott Kikumba faluba, hogy feltöltse az állományt. Nemsoká egy Senwekwe nevű tapasztalt helyi gorillanyomkövető csatlakozott hozzá, akinek a segítsége felbecsülhetetlennek bizonyult. Három gorillacsoportot azonosítottak a kutatási területen: „A kabara csoportok sok mindent megtanítottak a gorillák viselkedéséről.
Megtanultam, hogy a saját feltételeik szerint fogadjam el az állatokat, és soha ne lépjek túl azon a toleranciaszinten, amelyet mutatnak.
Mert minden megfigyelő behatoló a vadállat területére, és emlékeznie kell arra, hogy az állat jogai felülírják az emberi érdekeket.”
Dian kezdetben távolról szemlélte a tartózkodó gorillákat, de idővel elnyerte a bizalmukat. Azzal nyugtatta meg őket, hogy utánozta a tevékenységeiket, például a vakarózást és az evést, illetve elsajátította az elégedettséget kifejező hangjukat. Elkezdte beazonosítani az egyedeket, amiben az orrnyomaikra, vagyis az orrukon lévő ráncok mintázatára alapozott, mert ezek minden gorillánál egyediek. Sokat tanult a viselkedésükből, részletes feljegyzéseket vezetett a napi találkozásaikról. Munkáját azonban a kongói politikai helyzet nem segítette: 1967 nyarán lázadás tört ki, így Diant is katonák kísérték le a hegyről, és őrizetbe került. Az ugandai Kisoróban, majd a ruandai Kigaliban is kihallgatták, végül dr. Leakey-vel egyeztetve úgy döntött, hogy a Virunga-hegység ruandai oldalán folytatja a munkát. A Karasimbi-hegyen azonban már csalódottan észlelte az orvvadászok nyomait.
A kutatóközpont és az aktív természetvédelem
1967. szeptember 24-én Dian Fossey megalapította a Karisoke Kutatóközpontot – a névből a „Kari” a délről a táborára néző Karisimbi-hegyre, a „soke” a Bisoke hegyre utal, amely észak felől, a tábora mögött emelkedett. „Akkor még nem tudtam, hogy két kis sátor felállításával a Virunga vadonjában elindítottam egy nemzetközi hírű kutatóállomást, amelyet végül számos ország diákjai és tudósai hasznosíthatnak.” Nem könnyítette meg a dolgát, hogy szuahéliül ugyan beszélt, de a neki dolgozó ruandai férfiak csak kinyarwanda nyelven tudtak, így kézmozdulatok és arckifejezések segítségével kommunikáltak. A környék gorilláival is, akik újak voltak számára, el kellett fogadtatnia magát, hogy érdemi kutatásokat végezhessen a jelenlétükben. Ehhez a természetes kíváncsiságukra alapozott.
Rájött, hogy két lábon sétálva vagy állóhelyzetben fokozza a félelmüket, de amikor négykézlábra ereszkedve kúszik-mászik, egészen közel engedik magukhoz.
Ha zellert is rágott a közelükben, még inkább befogadták, így sikerült összeszoknia négy gorillacsoporttal. 1968-ban a National Geographic megbízta Bob Campbell fotóst, hogy fényképezze le Dian Fossey-t munka közben. A nő kezdetben betolakodásnak vette a jelenlétét, végül közeli barátokká váltak, s Diant a fényképek híressé tették. A sorozat a vadnak hitt gorillákat a világ szemében megszelídítette, egyúttal felhívta a figyelmet nehéz helyzetükre. Egyre nyilvánvalóbb lett az orvvadászprobléma, noha alapból nem a gorillák voltak a célpontjaik, de a más állatoknak – antilopoknak, bivalyoknak – szánt csapdákba ők is beleestek.
Fossey az ellen is küzdött, hogy marhacsordák hatoljanak be a gorillák területére: amellett, hogy maszkot viselt az orvvadászok megijesztésére és csapdákat égetett el, a marhákat festékszóróval igyekezett távol tartani. Aktív természetvédelemnek nevezte küldetését, ami nem volt népszerű a helyiek körében, akik nagy szegénységben éltek, és nehezen tudták kielégíteni alapvető élelmiszer-, víz- és egyéb szükségleteiket. A nemzeti park őreinek maga vásárolt felszerelést és élelmiszert, illetve pluszpénzt adott, hogy ösztönözze az orvvadászat elleni hatékonyabb fellépést. Kutatási területén egy idő után orvvadászat elleni járőrök szolgálták a gorillák védelmét. Fossey közben elkezdett Afrika és Cambridge között ingázni, hogy a tapasztalataihoz megfelelő tudományos képesítést társíthasson: 1970-ben iratkozott be az állatviselkedéstani tanszékre, ahol 1974-ben, 42 évesen doktori fokozatot szerzett.
A legfájóbb veszteség: Digit, a jó barát
Fossey a kutatásai során szoros kötődést alakított ki egy-egy konkrét egyeddel a tanulmányozottak közül. A legszorosabb kapcsolata egy Digit nevű gorillával alakult ki, aki körülbelül ötéves volt, amikor 1967-ben először találkoztak.
Digitnek a csoportjában nem volt vele egyidős játszótársa, így különös figyelmet fordított a kutatónőre, az állatot azonban 1977 szilveszterén orvvadászok lemészárolták. Úgy halt meg, hogy a csoportját védte a vérengző támadóktól, így a társai időben elmenekülhettek.
Digitet azonban még korábban lefényképezte Bob Campbel, így a park hegyi gorilláinak mintegy hivatalos képviselőjeként egy plakátra is felkerült, amelyet világszerte utazási irodákban helyeztek ki. Dian az ő hírnevét és tragikus halálát használta fel arra, hogy figyelmet és támogatást szerezzen a gorillavédelemnek. Létrehozta a Digit Alapítványt (későbbi nevén: Dian Fossey Gorilla Alapítvány), amely pénzt gyűjtött a kezdeményezéseihez. Megírta továbbá a Gorillák a ködben című könyvét, amely 1983-ban jelent meg, és később film is készült belőle Sigourney Weaver főszereplésével.
Őt megölték, de a szellemisége él
Dian Fossey nemcsak kedvenc társát veszítette el tragikus módon, az ő gorillamentő tevékenysége is tragédiába fulladt: Ruandában pár héttel az 54. születésnapja előtt meggyilkolták. 1985. december 27-én reggel találták holtan a kutatóközpontja kabinjában, ahol az erőszakos behatolásra volt csak bizonyíték, arra nem, hogy az indíték rablás lett volna. A helyszínen talált machetével támadhattak rá, és többször is a fején sebesítették meg súlyosan, azaz nem kétséges: szándékosan ölték meg. A „ki tette?” rejtély megoldására számos vad elmélet született, de megnyugatóan sohasem sikerült felderíteni az ügyet. A gyilkos személye ismeretlen maradt, de a helyi hatóságok szerint orvvadász lehetett, aki korábban összetűzésbe került a kutatóval orvvadászat-ellenes tevékenysége miatt.
Dian Fossey-t a karisokei kunyhója mögött temették el, szeretett Digitje mellett. Azt is leírta, hogy „Az ember, aki ma megöl egy állatot, az holnap az útjába kerülő embert is megöli”, az utolsó naplóbejegyzése pedig ez volt: „Amikor felismered valamennyi élet értékét, többé-kevésbé foglalkoztat a múlt, és a jövő megőrzésére koncentrálsz.”
Felhasznált irodalom:
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Neked elmesélem – Eljutni oda, ahol korábban még senki sem járt
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
