„Ő ettől még jó gyermeke a szülőjének” – Az idősgondozás útvesztőiben segít eligazodni a Non tu solus

Itthon nincs kiépült rendszer

Meszleny Eszter édesapja gondozásánál azzal szembesült, nem tudja, hova fordulhat segítségért. Hogy sorstársainak segítsen, 2014-ben édesapja halála után először levelezési listák alapján, ismerősökön keresztül kezdett ápolókat gyűjteni.

Eszter akkoriban a Máltai Szeretetszolgálatnál, míg alapítótársa, egyben régi barátja, Udvaros Veronika közgazdászként pénzügyi területen dolgozott. Verának 25 év után megszűnt a munkahelye, és tudta, hogy a pénzügyek helyett inkább emberekkel szeretne foglalkozni. „A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Jó időpontban találkoztunk” – mesélik.

A kezdetleges honlap végül kinőtte magát, a baráti levelezésekből profi weboldal lett, és 2019 őszén elindult a Non tu solus.

„Az otthonápolás Magyarországon állami szinten lényegében egyáltalán nem létező szolgáltatás. Van egy önkormányzati rendszer, amely naponta pár órában tud gondozót biztosítani, de hatalmas az emberhiány. Ez arra jó csak, ha egy idős emberre elég csak naponta ránézni” – kezdi Eszter.

Egy másik megoldás lenne az állami idősotthon, ahova viszont nem egyszerű bekerülni. „Az állami idősotthonok borzasztóan tele vannak, mert kevés van belőlük. Ahogy az egészségügyben, úgy ott is ember- és forráshiánnyal küzdenek. Ez pedig a minőség romlását hozza magával, hiszen ezekkel az emberekkel fokozottan kell foglalkozni. Sok esetben nehezen mozognak, inkontinensek, etetni, pelenkázni kell őket. Emellett beszélgetni is fontos velük, amire egy idősotthonban szintén nincs kapacitás” – folytatja.

Ezeken túl léteznek magánfenntartású idősotthonok, amelyeknek, ha az árát nézzük, nagyjából ugyanott tartunk, mint 24 órás otthongondozás esetén.

Nem szakápolás, hanem otthongondozás

Ilyen 24 órás magánszolgálatást nyújt a Non tu solus (jelentése: „Nem vagy egyedül”). A gondozó nénik – az esetek nagy többségében határon túlról, Erdélyből, Kárpátaljáról érkező nyugdíjasok – beköltöznek az idős emberhez. Ezen kívül Budapesten legalább napi 4 órára is közvetítenek ki gondozókat.

„Az otthongondozás nem igényel szakápolói végzettséget: mosdatás, ha szükséges, pelenkázás, étel elkészítése, háztartásvezetés” – sorolja az alapfeladatokat Vera. Mint mondja, a családok a honlapon keresztül tudnak regisztrálni, kérdőívet kitölteni a betegről, és egy-két napon belül visszahívják őket.

„Türelmet, empátiát, gyakorlatot, nagyon nagy szeretetet kíván ez a munka. Ezek a nénik nagy lélekkel viszonyulnak a betegeikhez” – mondja Eszter.

A „nénijeik” – ahogy Eszterék hivatkoznak rájuk – a mozgásukban, a saját magukat érintő ellátási képességben korlátozott, enyhén demens embereken tudnak segíteni.

„Például, ha valakinek combnyaktörése volt, utána lábadozik, és egyedül már nem tud létezni. Ugyanakkor akik hozzánk fordulnak, az egyéb betegségük mellett sokszor demenciával is küzdenek. Ha egy 70–80 éves idős embernek megborul az egészsége, az sok esetben a szellemi képességeit is befolyásolja. Elindulhat egy folyamat, amely időskori demenciához vezet” – fogalmaz Eszter.

Az alapítók sietnek leszögezni: nem középsúlyos vagy súlyos demensek gondozására szakosodtak, és nem hospice-ellátást (gyógyíthatatlan daganatos betegek ellátása) nyújtanak, ugyanis ezek már speciális ápolást, képzettséget igényelnek.

Kép

Meszleny Eszter

Mi a helyzet a demens betegekkel?

„Demencia esetén én nagyon idősotthonpárti vagyok, mert ezeknél a betegeknél a legnagyobb probléma a bizonytalanság. Ha ott állandóságot és jó pszichiátriai, neurológiai ellátást kapnak, ami stabilizálja az állapotukat, akkor nekik jó az otthon. A demencia egy folyamat, amely, ha van mellette megfelelő pszichiátriai ellátás, akkor lassítható” – magyarázza. „Az ilyen betegek sokszor agresszívvá válhatnak, nem ismerik meg a családtagokat, összekeverik a napszakokat” – teszi hozzá Vera.

„A demenciát sok család eleve szégyenként éli meg, mert azt látják, hogy a mama, papa – csúnya szóval – meghülyült. Ezt nem szívesen mondja el az ember, rosszul érzi magát a helyzetben. Mi itt vagyunk, és próbálunk segíteni. Ragaszkodunk ahhoz, hogy minden jelentkezővel beszélgessünk” – hangsúlyozza Eszter. Mint mondja, sok esetben csak információval látják el az őket megkereső családokat.

„Azt tapasztaljuk, hogy az emberek egyedül vannak. A kórházban az orvosoknak nincs idejük tájékoztatni őket, hiszen agyon vannak terhelve.”

Nagymama, anya, gondozó egy személyben

Az idős családtag ápolása leggyakrabban a középkorú nőkre hárul. A későbbi gyermekvállalás, a nyugdíjkorhatár kitolódása miatt manapság általánossá vált, hogy miközben egy 60–65 éves nő aktívan dolgozik, ápolja a 85 éves anyukáját, unokái is vannak.

„A férjem már nem bírja, hogy nem vagyok otthon, eközben a gyerekeimmel, unokáimmal nem tudok foglalkozni, holott a lányomnál most fog születni az újabb gyerek. Nem tudok neki segíteni” – érkeznek ilyen hívások is a Non tu solus-hoz.

Az alapítók úgy látják, hogy a gondozás fizikai része felőrli a családokat, vannak, akik egy év ápolás után jelentkeznek náluk. Hangsúlyozzák, az idős hozzátartozó ápolása hosszú távon nem működik, ha az embernek saját családja van. „Én ezt végigcsináltam édesapámnál is, az összes lelki tusájával együtt. A szociálpszichológia ki is mondja, hogy nem jó a közvetlen családtagok melletti hosszú ápolás, mert tönkreteheti a kapcsolatot. Ki az az apa, aki szeretné, hogy a fia, a lánya vagy a menye tegye tisztába? Ki az az anya, aki szeretné, hogy a fia csinálja ugyanezt? Minden alkalommal belehaltam” – osztja meg Eszter.

A személyesség a legfontosabb missziójuk.

Egy félórás beszélgetés alkalmával arra is fény derül, hogy milyen típusú gondozóra van szükség: bőbeszédű, mosolygós, visszahúzódó, katonásabb, milyen vallású.

A nénik rendszerint ajánlások alapján kerülnek hozzájuk. Ugyanakkor méltó díjazás ellenében budapesti, karitatív szemléletű nyugdíjasokat is szívesen látnak csapatukba, 150–180 fős gondozói közösségükbe.

Kép

Udvaros Veronika

Megvásárolni a nyugalmat?

„Ha gondozót fogadnak, az nem azt jelenti, hogy a család kivonul az ápolásból, hanem minőségi időt tudnak együtt tölteni: munka után odamegy a gyerekük, és beszélgetnek. Nagy vívódások ezek, de ilyenkor nekünk kell megnyugtatni egy jelentkezőt, hogy ne aggódjon, ő ettől még egy jó gyermeke a szülőjének” – mondják.

„A 24 órás otthongondozás havonta közel félmillió forint, de a magán-idősotthonok is 400 ezer forintnál kezdődnek. Sokszor azért döntenek az otthonápolás mellett a családok, még ha drágább is, mert így a saját környezetében maradhat a hozzátartozó” – mondja Vera, amikor az anyagiakról kérdezem. 

„Nagyon rondán hangzik, ha valaki azt mondja, hogy megvásárolja a nyugalmát. Nem erről van szó. A családok, az idősek gyerekei nagyon komoly anyagi áldozatot hoznak azért, hogy a szüleik biztonságban legyenek. Megható erőfeszítéseket lehet látni, mit meg nem tesz a család, hogy az idős hozzátartozó gondozását megoldják” – hangsúlyozza Eszter.

És persze sokan nem engedhetik meg maguknak. Ugyanis, ahol például csak egy gyerek van, kevés a nyugdíj, kevés a megtakarítás, ott sajnos az otthongondozás ezen formája elérhetetlen.

A társadalom elöregszik, ez mára ténykérdés. Az otthonápolás pedig – hiába vannak olyan előremutató kezdeményezések, mint a Non tu solus – megoldatlan terület itthon. „Nem hiszem, hogy ez a közeljövőben változna.”

„Európai országokban van arra példa, hogy adóvisszatérítést kapnak a családok, ha az idősek kapcsán nem az állami rendszert terhelik. Máshol térítik az otthonápolás díját” – veti fel Vera.

A család részévé válik a gondozó

Eszter és Vera tudatosan vállalják keresztény hitüket, a szociális vállalkozásukat is ilyen szellemben hozták létre és működtetik. Az első évben például még semmi bevételük nem volt ebből.

Azt vallják, a gondozó nem csak egy alkalmazott, és nem takarítónő. „Része lesz a családnak, nem kell feltétlenül együtt születésnapi tortát enni, bár nagyon sokszor így van (nevet), belenő a családba, sok szeretetet kap vissza a családtól. Fontos, hogy meglegyen a kémia gondozó és gondozott között” – emeli ki Vera.

Külföldről is kapnak hívásokat, ez különösen a koronavírus-járvány korábbi hullámai idején volt jellemző, hiszen a gyerekek nem tudtak hazajönni. Nemrég egy százéves néni unokája kereste meg őket külföldről, hogy az édesanyja is már 74 éves, és úgy látja, nem fogja bírni a nagymama ápolását.

„Olyan régóta élt egyedül a néni, hogy először az odaküldött gondozó is elszigetelten érezte magát.”

„Aztán megpróbáltunk egy másik gondozót, akinek köszönhetően felvirágzott a család. A százéves néni és a lánya a kertben ücsörögve énekelgették a gondozóval a dalokat” – meséli Vera.

„Az is siker, ha valaki felépül egy combnyaktörésből, de valljuk be őszintén, ebből van kevesebb. A szociális munka nem sikertörténet” – teszi hozzá alapítótársa.

Nem érdemes tabusítani a halált

„Azok az idős emberek, akikkel mi foglalkozunk, az esetek többségében meg fognak halni. Nem érdemes a halálból tabut csinálni. Nekünk az a célunk, hogy legyen mellettük valaki, és a család is elfogadja, hogy az idős rokon kifele megy az életből. Ez sohase lesz se jó, se szép, se örömteli. De ha a családtag azt tudja mondani, hogy az idős anyuka, apuka méltósággal, a családja körében tudott elmenni, ez minden egyes esetben egy sikertörténet” – véli Eszter.

„Az is jó érzés, amikor egy gyászjelentésnél megköszöni nekünk a család, hogy ebben a helyzetben nem voltak egyedül” – teszik hozzá.