„Te és én, Isten teremtényei, egyenlők vagyunk” – Négygyermekes édesapa, aki az afrikai emberek és a világ jólétéért dolgozik

Nemrég született meg a negyedik gyermeked, a családoddal Belgiumban éltek. Neked viszont a munkád miatt többször hetekre is távol kell lenned tőlük. Milyen érzés család nélkül utazni? Volt, hogy elkísértek egy-egy látogatásra?

Szinte kivétel nélkül olyan régiókban járok Afrikában, ahol jelentős kockázata van az erőszakos cselekményeknek, így sajnos a családos utazásról szó sem lehet. A nemzetközi humanitárius szakmán belül a többség – főképp a terepen dolgozók – egyedülálló. Részemről ez egy nehéz, mégis áldott helyzet: feleségem, aki mélyen hívő holland keresztyén családból származik, teljes vállszélességgel a hivatásom mögött áll. Ha különösen hangzik is, utazásaim során néha jó egyedül lenni, a családapa, a férj szerepét és fókuszát kis időre hátrahagyva a humanitárius „percepciós képességeimre” hagyatkozva dolgozni. Viszont amikor fertőzéstől és magas láztól szenvedtem, bizony jobb lett volna a feleségem gondos ellátását élvezni. De ez is a hivatásom velejárója. Ellenben Madagaszkárra, ahol tartós humanitárius szolgálatot szeretnék vállalni, természetesen együtt költözünk majd ki.

Milyen kultúrsokk ért az afrikai útjaidon?

Számomra a leginkább feltűnő a Mzungu-jelenség: ezt minden fehérbőrű megtapasztalja, ha Fekete-Afrika földjére lép. A több afrikai országban is használt bantu szóval „Mzungu”-nak szólítják a helyiek a körükben váratlanul felbukkanó fehér bőrű látogatót – van, hogy baráti üdvözlésként, de előfordul, hogy antipatikus megnyilvánulásként.

Legutóbb Kelet-Etiópiában kocogtam a nyílt utcán, a nyújtás során valaki odajött, és „provokatívan” megérintett. Számtalanszor tettek már megjegyzést csupán a bőröm színe miatt. Ilyen váratlan esetekben természetesen legjobb reakciómentesnek maradni, ez biztonsági előírás is.

A másik a gyarmati múltból származó távolságtartó attitűd, amellyel a helyi partnerekkel folytatott kommunikáció során szembesülünk. Kollégáimmal napról napra minden megnyilvánulásunkkal szeretnénk kifejezni, éppúgy az utcán kéregetőnek, mint a kongói társszervezetünk igazgatójának, hogy „Te és én, mint Isten egyaránt szeretett gyermekei, egyenlők vagyunk. Segíteni érkeztem, és szakmai együttműködésünkben messzemenően egyenrangú félként kezellek”.

Kép

Balra: leprakórház, Addisz Abeba, Etiópia; Jobbra: mozgásban Madagaszkáron – Fotók: Danku Péter

Hogyan viseled az afrikai időjárást?

Ez is alkalmazkodás és rugalmasság kérdése. Az afrikai időjárás nem egyenlő az állandó fülledt forrósággal. Míg például idén júniusban, amikor Etiópia keleti tartományába utaztam, rendre 40 fok felé kúszott a hőmérő higanyszála, igen magas páratartalommal, másnap a fővárosban, az Etióp-magasföldön található Addisz-Abebában már csak 18 fok fogadott. Újabb két nap múlva, átrepülve a déli-féltekére, Madagaszkáron a helyi „télbe” érkeztem meg, 15 fokos nappali átlaghőmérséklettel.

Ha egyszerre több afrikai ország között utazunk, érdemes pontosan ismerni az adott régió mikroklímáját, időjárási anomáliáit.

Vegánként milyen lehetőségek vannak az étkezésre? Volt ebből problémád?

Tavaly Addisz-Abebában egy ünnepi fogadáson nem tudtam ellenállni az ezerszínű, ínycsiklandozó salátástálnak, és mindjárt komoly gyomorproblémákkal néztem szembe. Mivel egy-egy humanitárius út nem hosszabb 7–10 napnál, ilyenkor tudatosan előre bevásárolok konzervált, szárított vagy vákuumcsomagolt készételekből – esetemben húsmentes változatban.

Azt mondják, Afrikában nagyon ritkán lehet találkozni ateistával, ezt megerősíted?

Afrikában a hit megélése nagyon összetett, egyben aggasztó kérdés. Jómagam bűnös emberként nem ítélhetem meg afrikai testvéreink hitének autentikusságát, mégis elkerülhetetlen a szinkretizmus jelenségével szembesülni: azaz a nyugati kereszténység és a helyi ősi hitvilág fúziójával.

Madagaszkáron például a fehér mágia, a boszorkányság, az ősök szellemének tisztelete és a vasárnapi miselátogatás még az urbanizált, művelt társadalmi rétegeknél is megfér egymás mellett.

A szigetország fővárosában, Antananarivóban egy parkban tett séta során éppen véres állatáldozati szertartásnak voltam szemtanúja. A szinkretizmus léte az évszázados afrikai keresztény térítő missziók elé állít görbe tükröt.

A hited segít elviselni a különböző megpróbáltatásokat, és túllendülni rajtuk? Szerinted hívőként könnyebb ellátni egy ilyen típusú hivatást?

Számomra a humanitárius munka a keresztyén hit mindennapi megélésének legnagyobb megpróbáltatást jelentő és leginkább a személyemre szabott területe. Ellenben el kell ismerni, hogy több ezernyi kitűnő ateista, humanitárius szakember és számos, hitelveket nem valló segélyszervezet teszi kiválóan a dolgát. Ugyanakkor a mindennapi kihívások, viszontagságok közepette nemcsak a segélyezési szakember, de még a békefenntartó katona is megtalálhatja Istent. Az egyik legkülönlegesebb tanúbizonyság számomra Roméo Dallaire, az ENSZ ruandai békemisszióját 1993–1994-ben vezető kanadai tábornok visszaemlékezése. Ő az országban akkor pusztító, kegyetlen népírtás szemtanúja volt, és az események hatására tért meg.

A megtérésével kapcsolatban így fogalmazott: „Tudom, hogy van Isten, mert Ruandában kezet fogtam az ördöggel. Láttam, éreztem, megérintettem. Tudom, hogy az ördög létezik, és ezért tudom, hogy Isten is van.”  

Kép

Látogatás a kongói mozgássérültek érdekképviseleti szervénél – Fotó: Danku Péter

Mesélnél arról, hogyan találtad meg ezt a nemes a hivatást?

Segélyezési ügyekkel elsőként 2012-ben, a Külügyminisztérium humanitárius diplomatájaként találkoztam, később a segélyezés a civil életemmel is összefonódott. Programkoordinátora lettem egy hollandiai keresztyén evangelizációs segélymissziónak, illetve a Kárpátaljára küldött humanitárius szállítmányok és segélyek elosztásában is segédkeztem. Egy ideje már érlelődött bennem, hogy a segélyezési területen szeretném folytatni a külügyes pályafutásom. Sikeresen pályáztam a 2019-ben újranyitott angolai nagykövetségünkre, azonban két hónappal kinevezésemet követően, egy akklimatizációs betegségre itthon felírt antibiotikum következtében nagyon súlyos gyógyszermérgezést kaptam, ami keresztülhúzta a terveimet. Végül állapotom oly mértékben romlott, hogy négy hónap után a Minisztériumban magam kezdeményeztem, hogy véglegesen rendeljenek be az állomáshelyemről.

Merész cselekedett volt otthagyni a biztos munkahelyet, tulajdonképpen a semmibe ugrottál.

A gyógyszermérgezésem ellenére határozottan tudtam, hogy vissza akarok térni Afrikába Krisztus szolgálatában, kizárólag a szegénységcsökkentésnek és a segélyezésnek szentelve a pályafutásom. Úgy is megfogalmazhatnám, hogy a „humános segítőből” „humanitárius missziológussá” szerettem volna válni. Ennek megfelelően 2021-ben a Nemzetközi Lepraszövetség projektkoordinátorként csatlakoztam a szövetségnek a holland külügyminisztériummal közösen megvalósuló, több mint 40 millió eurós fejlesztési programjához.

A projekt célkitűzése, hogy a fogyatékossággal élő közösségek társadalmi felzárkózását elősegítse a közép-afrikai régióban.

Milyen projektekben dolgoztál még az elmúlt években segélyszervezeti munkatársként?

Etiópiában, Burundiban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, illetve Ruandában is voltam munkalátogatáson. Zimbabwében a Foundations for Farming missziójához csatlakoztam. Ez utóbbi projekt az éhínség csökkentésére alternatív haszonnövény-termesztési technológiákat alkalmaz, lehetőleg a helyi lakosok bevonásával, és támogatni is lehet. Jelenleg Madagaszkáron a zimbabwei mezőgazdasági misszió helyi képviselőjeként tevékenykedem.

Kép

Komposztálás és légi felvétel a farmról – Fotó: Foundations for Farming

A mintafarmok is válaszok lehetnek az élelmezési válságra, azonban egy-egy ilyen jó kezdeményezés is csak csepp a tengerben: az ENSZ Világélelmezési Alapja legújabb jelentésében azt írja, hogy az idei évben soha nem tapasztalt éhezésre számítanak világszinten, 830 millió ember napi betevője kerül veszélybe a világban zajló háborúk és klimatikus folyamatok miatt. Mit gondolsz a klímakatasztrófáról, tehetünk valamit ellene a mi szerény eszközeinkkel?

Örömmel üdvözöltem, hogy az ENSZ 17 fenntartható fejlődéssel kapcsolatos célt fogalmazott meg, ezzel elkötelezte magát amellett, hogy véget vet a szegénységnek, megküzd a klímaváltozással, és harcol az igazságtalanság ellen. Ám jelenleg már e globális kötelezettségvállalás megvalósulási időszakának, a 15 éves periódusnak a feléhez érkeztünk, és a világ humanitárius térképének „vörös foltjai” mégsem igazolják ezek sikerességét.

De azt vallom, hogy „a távirányító még mindig a mi kezünkben van!”.

Én például tizenkét éve csak növényi alapon táplálkozom, családommal immár mindenhova biciklivel vagy tömegközlekedéssel járunk, és igyekszünk a fogyasztói szokásainkat is a minimális szintre korlátozni. Ez a mi – remélhetőleg hatékony – hozzájárulásunk a fenntartható fejlődéshez.