Szabadulás a démonoktól – „A professzor és az őrült” című filmről pszichológusszemmel

A történet 

A professzor és az őrült című film főhősei az Oxford Angol Szótár megalkotásán dolgoznak. Amikor James Murray (Mel Gibson) bekerül ebbe a nagyszabású projektbe, még nem számít tudósnak, és nem is doktor. Az oxfordi nagykutyák lenézőek vele, mert se iskolája, se tudományos címe, se brit gőgje nincs (hiszen skót). Murray mégis megsemmisíti őket a tehetségével; bár nem járt elit iskolákba, mégis szinte felsorolhatatlanul sok nyelven ért és beszél, a „kollégái” megrökönyödésére. De mégis hogyan lehet összegyűjteni a világ összes szavát, amit valaha kimondtak vagy leírtak angolul? Murray felveti, hogy egész Anglia lakosságát be kell vonni ebbe a vállalkozásba, hiszen a nyelv a nép között él és formálódik, így aztán mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy egy-egy szócikket beküldhessen. Így kerül a képbe dr. William Chester Minor (Sean Penn) orvos, harc­edzett amerikai katona, aki a hadszíntéren már minden elképzelhetetlen borzalommal találkozott.

A tévképzetei hatására elkövetett emberölés miatt elmegyógyintézetbe kerül, ahonnan közel 10 000 szócikket küld dr. Murraynek. A tudóst meglepi ez a rendkívüli teljesítmény, és a két férfi között barátság alakul ki. 

Abban a korban, amelyben a film játszódik, a mentális betegségek kezelése még gyerekcipőben járt. Már sok dolgot tudtak az emberi elméről, de még mindig sötétben tapogatóztak, egy elmegyógyintézet pedig még a halálnál is rosszabb opció volt. A betegek sokszor kísérleti alanyokká váltak az orvosok, pszichiáterek kezében, akik olykor próba-szerencse alapon igyekeztek rájönni, hogy milyen típusú kezeléseket alkalmazzanak. 
A történet megmutatja, hogy két nagyszerű elme barátságából korszakalkotó művek születhetnek, és azt is, hogy az emberi kapcsolatok és az értelmes cselekvés milyen gyógyító hatással vannak mindenkire. Minden akadály és nehézség ellenére a két férfi kapcsolata fennmarad, még akkor is, amikor egyikük ezt nagyon megnehezíti a másik számára. Még akkor is, amikor a test börtönében egyikük elméje olyan messze kalandozik, hogy azt hinnénk, már soha többé nem talál vissza. 

Szabadulás a démonoktól? 

Dr. Minor a háborúban borzalmas tetteket követett el, majd tévképzetei hatására megölt egy családos férfit, aki feleséget és sok éhes szájat hagyott hátra. Ami megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni, de vajon lehetséges-e szembenézni a veszteséggel és a gyásszal? A film nem csupán az elkövető lelki gyötrelmeit és bűnhődését, hanem az áldozat szeretteinek sorsát, küzdelmeit és érzéseit is bemutatja. 
A történetükből természetesen nem általánosíthatunk, hiszen minden elkövető és minden áldozat megélése egy kicsit más. Ugyanakkor elgondolkodtató végigkövetni azt az utat, amit a szereplők együtt bejárnak, az intenzív gyász és düh kifejezésétől a megbánáson keresztül a felelősség felvállalásáig és a jóvátételig, majd bármilyen meglepő és különös, de egy támogató kapcsolat kialakításáig.

Történetünkben mindez tudatosság nélkül alakul, de felfedezhető benne a resztoratív szemléletmód néhány alapelve. Eszerint a bűntény elkövetője nemcsak törvényt sért, hanem emberi kapcsolatokat is, és ezért felelősséget kell vállalnia.

A helyreállító párbeszéd célja, hogy az erőszakos bűntettek áldozatainak traumáját csökkentsék, a középpontban az ő igényeik, valamint az elkövető jóvátételre vonatkozó felelőssége áll. Bár a filmben mindez mindenfajta előkészítés nélkül alakul, manapság egy ilyen találkozót minden esetben szakemberek által kísért felkészülés előz meg, akik aztán mediátorként is támogatják a folyamatot. 

Segítség hozzátartozónak és elkövetőnek 

De hogyan segíthet a hozzátartozónak, ha találkozik az elkövetővel, aki szembenéz a tettével, és felelősséget vállal érte? A szeretteink elvesztésével való szembenézés minden esetben embert próbáló folyamat, és a gyászt elképzelhetetlenül megnehezíti, ha a családtag gyilkosság áldozata lett. Ilyenkor a veszteség még értelmetlenebbnek tűnik, amelynek mentén intenzív nehéz érzések jelennek meg a hozzátartozókban, akik szeretnének az értelmetlenségben értelmet találni, a kérdéseikre pedig választ kapni. Igen széles skálán mozognak azok az érzelmek, amelyeket az áldozatok hozzátartozói megélnek, és mivel a szempontjaik, kérdéseik, igényeik és szükségleteik a bírósági eljárás során többnyire rejtve maradnak, nem kapnak teret arra sem, hogy kifejezzék ezeket. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A düh, az elkeseredettség, a feldúltság, a félelem, a veszteségérzés, a bosszúvágy, a magárahagyottság érzése, a bánat és a fájdalom azonban nem múlik el nyomtalanul, így érdemes foglalkozni vele.

Fellegi Borbála mediációs szakember szerint a sértett többnyire három kérdésre keresi a választ: kiszemelte-e a tettes, ha igen, miért pont őt (vagy hozzátartozóját) nézte ki magának, és fog-e újabb bűncselekményt elkövetni a jövőben.

Annak ellenére, hogy ezekre a kérdésekre nem mindig lehet válaszokat kapni, a szemtől szembe találkozás önmagában is segítheti a feldolgozást. Természetesen a hozzátartozók különböznek abban, hogy igénylik-e ezt, szembe akarnak-e nézni a bűntény elkövetőjével, és fel akarják-e tenni a kérdéseiket. Fontos, hogy ez minden esetben az ő döntésük legyen. A biztonságos világuk kibillent az egyensúlyából, így legalább ebben a döntésben maradjon náluk a kontroll. 
Az elkövetők is különbözőképpen vélekedhetnek az általuk elkövetett bűncselekményről, eltérő mértékben éreznek bűntudatot, vagy szeretnék jóvátenni, amit elkövettek. A helyreállító beszélgetés feltétele, hogy az elkövető megbánja a vétkét, hiszen ez biztosítja az alapot, hogy a találkozó lehetőséget teremtsen az áldozat (vagy hozzátartozója) gyógyulásának. Ugyanakkor az elkövető számára is számos pozitív hozadéka lehet egy ilyen találkozásnak. Az áldozat irányába tanúsított együttérzés, a felelősség felvállalása, a megbánás és a jóvátétel segíthet megtalálni a megbékélést számára is.  
Persze, a lélek útjai ennél jóval kanyargósabbak, így dr. Minor esetében láthatjuk azt is, hogy milyen nehéz kérdés az, hogy a bűnösnek van-e joga a megbocsátáshoz.

Ő megbánta a vétkét, igyekszik jóvátenni az özvegy és az árvák irányába, illetve mintegy a társadalom felé nyújtott jóvátételként minden erejét és energiáját a szótárkészítésre fordítja, de a belső démonai csak ideig-óráig halkulnak.

Betegsége maga alá gyűri, de vajon a támogató kapcsolatok ereje erősebb lehet az önvádnál? Lehet, hogy közhely a szeretet és a kapcsolódás mindent elsöprő erejéről beszélni, de elvitathatatlanul szükségünk van a valahová tartozás érzésére, hogy egy közösség vagy egy másik ember befogadjon minket, és kapcsolódni tudjunk hozzá. Ezért is olyan lényeges a jóvátétel kérdése, ezért lehet órákat, heteket, éveket őrlődni egy rossz cselekedeten, mert fontos, de egyáltalán nem könnyű rátalálni arra a megoldásra, amivel újra lehet építeni az elveszett bizalmat, és begyógyítani a kapcsolati sebeket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>