A forradalomtól a pandémiáig – többgenerációs traumákat oldhat fel az írás, vallja a kanadai-magyar írónő

„Már azt sem tudtam, ki vagyok én, de biztos voltam benne, hogy rá kell jönnöm erre. Készen álltam. Kész voltam a gyógyulásra – arra, hogy elkezdjem szeretni magamat” – fogalmazta meg az érzéseit Cynthia Berényi, magyar származású kanadai írónő, tánc- és drámatanár. Többgenerációs emlékirat a lelki felszabadulásról című könyve őszinte vallomás az útkeresésről, a számvetésről, a múlt feldolgozásáról és a nyitásról egy új kezdet felé.

Cynthia Berényi és könyve
Fotó: Cynthia Berényi

Cynthia 1982-ben született, a sziklás-hegységbeli Golden városában. Édesapja, Berényi Ferenc 1956 után kényszerűségből hagyta el Magyarországot, az édesanyja pedig 20 évvel később követte szerelmét. Az írónő mély érzelmességgel és kíméletlen őszinteséggel számol be arról, milyen volt egy bevándorló család gyermekeként a ’80-as, ’90-es években Kanadában felnőni, kiskamaszként, majd felnőttként az óhazába látogatni, szembesülni a szülők múltjából származó traumákkal és azok messzire nyúló hatásaival.  

A Berényi család története többrétegű és szerteágazó, amit minden szereplő a maga módján él meg. Cynthia írásában elénk tárja kapcsolatát a fájdalmas emlékeit magában eltemető, a boldogulásért dolgozó, sokat távol lévő édesapjával, az idegen közegbe beilleszkedni próbáló, gyermekeivel gyakran magára maradó édesanyjával, a néha verseny-, néha sorstársnak tekintett testvérével, és ritkán látott, távoli, de hozzá mégis közelálló nagymamájával.

Mindannyian biztonságra, szeretetre, harmóniára törekednek, de a múltbéli feldolgozatlan traumák és a jelenbéli konfliktusok, félelmek, félreértések akadályozzák őket e célok elérésében.

A szeretett apa halála közelségében végül megszületik a családi egység, Cynthia pedig a hosszú gyászfolyamaton túljutva rátalál a saját hangjára és útjára.

– Mi ihletett arra, hogy megírd a saját és a családod történetét?

– A könyvet az édesapám, az 1956-os forradalomban harcoló magyarok és azoknak az embereknek a tiszteletére írtam, akik ma is a szabadságért küzdenek valahol a világon. A történetem megosztásával szeretnék reményt nyújtani és arra ösztönözni másokat, hogy keressék a teljes élethez vezető gyógyulás útjait.

– Mi indokolja a címválasztást?

– A könyvem egyrészt arról szól, hogy az édesapám a forradalom után kénytelen volt elmenekülni Magyarországról, másrészt még sokkal többről: hogyan hatottak rá az átélt traumák, és hogyan hatottak azok rám, az én életemre. Az általam elmesélt történetekben bárki felfedezhet ismerős szálakat, amelyekhez kapcsolódni tud a saját élményein keresztül.

– Hogyan jöttél rá, hogy az életedben felvetődő nehézségek egy része kapcsolatban áll a felmenőid személyes történetével?

– A szüleim számára nem volt könnyű a múltbeli élményeikről beszélni. Amikor a könyvemet írtam, megkérdeztem anyukámat arról, milyen emlékei vannak a forradalomról. Ő ezt válaszolta: „A forradalom lezajlott, nehéz idők voltak, túléltünk, és soha nem beszéltünk róla.” Rájöttem, hogy az én életemben is történtek olyan dolgok, amelyeket nehezen tudok másokkal megosztani, mint például az apukám halála. Néha könnyebbnek tűnik eltemetni ezeket az élményeket, és elfojtani a hozzájuk kapcsolódó fájdalmas érzéseket. Ám ezek a nehézségek valahogy ott bujkálnak minden cselekedetünk hátterében.

Láttam ezt az édesapámon, aztán az élete vége felé annak is tanúja voltam, hogyan szabadult meg minden tehertől, hogyan gyógyult lelkileg, hogyan nyílt meg a szeretetet és az élet szépsége felé.

Úgy éreztem, nekem is meg kell gyógyulnom, és ehhez arra volt szükségem, hogy hitelesen megoszthassam a saját történetemet a világgal.

– A születésed történetét olvasva átéreztem, milyen nehézségekkel nézett szembe az édesanyád a gyerekvállalás idején az idegen környezetben.

– A születésem előtt másfél évvel anyukám elvetélt, kapott egy fertőzést, amelybe majdnem belehalt. Azt hiszem, a traumából fakadó félelem és veszteségérzet mélyen beleívódott, és ezt talán nekem is átadta. Koraszülöttként érkeztem és besárgultam, ezért inkubátorba kerültem. Egy nap a nővérek elfelejtették visszatenni a szemvédőmet, anyukám pedig pánikba esve sikoltozott, mivel nem beszélt angolul, és nem tudta elmagyarázni nekik, mi a baj. Végül apukámnak kellett visszajönnie a kórházba, és ő oldotta meg a helyzetet. Az hiszem, ez jó példa arra, hogy mennyire elveszettnek érezte magát édesanyám a kezdeti időkben Kanadában.

– A könyvedben az elutasítottság fájdalmas érzése egyfajta családi örökségként jelenik meg.

– Sajnos édesapám sokszor átélte ezt: az apukáját nem ismerte, nem volt vele kapcsolata, a nagymamám négyéves korában elküldte őt a rokonaihoz, akik egy tanyán dolgoztatták, fiatalkori szerelme kikosarazta, anyukámmal a házassága pedig válással végződött. A forradalom során szerzett nyomasztó élmények is végigkísérték az életét, akadályozták abban, hogy lelkileg teljesen el tudja engedni magát. Ez rám is hatott, ritkán tudtam felszabadultan, biztonságban érezni magam. Az édesanyám sem kapta meg az apukájától azt a szeretetet és figyelmet, amelyre szüksége lett volna, a mi felnevelésünk során pedig háttérbe kellett szorítani a saját vágyait, elképzeléseit. A vállalkozását például csak a válás után tudta megvalósítani, mert apukám ragaszkodott ahhoz, hogy ő legyen az egyetlen pénzkereső a családban.

Bár a szüleim szerettek minket, és mindent megadtak nekünk, sokszor úgy éreztem, az érzelmi szükségleteimet, ezáltal a személyiségem egy részét elutasítják.

– Te is szembesültél azzal a dilemmával, amellyel minden gyermek: lehetnek-e negatív érzéseim a szüleim irányába anélkül, hogy hálátlannak, rossznak kellene éreznem magam?

– Igen, például apukámtól azt tanultam, hogy álljak ki magamért, és tegyem szóvá, ha valami nem tetszik. De azt nem vette jó néven, ha ezt vele vagy anyukámmal szemben tettem meg. Kiskoromban úgy éreztem, a családom akkor boldog, ha én mosolygós és simulékony vagyok. Megpróbáltam ennek megfelelni, ezért a negatív érzéseimet elfojtottam. Tinédzserkoromban persze sokszor kerültem összeütközésbe anyukámmal, és a szüleim ezt nem tudták jól kezelni. Később megértettem, hogy a feszültségek nem azért alakultak ki, mert a szüleim nem szerettek vagy nem törődtek velem, hanem azért, mert még a saját nehézségeiken is dolgozniuk kellett. Ez a felismerés elvezetett a megbocsátáshoz és a szeretetteljesebb kapcsolatok építéséhez.

Kép
Cynthia Berényi írónő
Cynthia Berényi édesapjával – Fotó: Cynthia Berényi

– A könyvedben többször utalsz arra, hogy ezek a nehézségek megakadályoztak abban, hogy teljes életet élj.

– Igen, úgy érzem, azelőtt a valódi énem egy részét elnyomtam, és maszk mögé rejtőztem, hogy jobban beilleszkedjek az emberek közé és a társadalomba. A könyv megírása lehetőséget adott, hogy elmondjam a saját igazságomat, és megtaláljam a hangom. Nehéz volt őszintén és szabadon megosztani az általam megélteket, de segített abban, hogy teljesen elfogadjam magam és ezáltal másokat is.

A saját magammal való mélyebb kapcsolódás lehetővé teszi, hogy másokhoz is jobban kötődjek.

– A könyvíráson kívül milyen módszerek segítettek a transzgenerációs trauma feldolgozásában?

– Számomra mindig is a naplóírás volt a leghatékonyabb módja annak, hogy rendezzem az aktuális gondolataimat, hangulataimat. De részt vettem craniosacralis, EMDR (szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás) és pszichoterápián, továbbá megtanultam az Érzelmi Felszabadító Technika módszerét.

– Mit jelent neked kanadainak lenni? S mit jelent számodra a magyarságod?

– Kanadainak lenni egy új kezdetet és annak a szabadságnak az érzését jelenti, amiért az édesapám harcolt. A magyarságom a családot, a gyökereimet, a „vérszerintiségemet” jelenti. Mindkettő nagyon fontos nekem, szerencsésnek érzem magam a kétnemzetiségű hátterem és státuszom miatt.

Kép
Cynthia Berényi
Fotó: Cynthia Berényi

Cynthia a pandémia alatt fejezte be kéziratát, amelyen 10 éven át dolgozott. Elmondása szerint ennyi időre volt szüksége, hogy összegyűjtse a bátorságát ahhoz, hogy megossza a történetét.

„Amikor nem akarunk többé úgy tenni, mintha jól lennénk és minden rendben lenne, akkor megnyílik előttünk a gyógyulás lehetősége” – vallja az írónő, aki számára az utazás a múltba megmutatta az utat egy boldogabb jövő felé.

Cynthia az unokatestvérem, így a családjaink történetei bizonyos pontokon összefonódnak. Számomra különös és felkavaró érzés volt a könyvet olvasni, olyan szereplőkkel „találkozni”, akiket én is ismerek. Szeretném kifejezni köszönetemet Cynthiának azért, hogy a művével emléket állított azoknak a családtagoknak, akik már nincsenek közöttünk.

A könyv So much more – A multigenerational memoir of spiritual liberation címen, angol nyelven megrendelhető, az írónő saját weboldalán is.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti