Feltámadhat-e a halott város? – Harminc éve esett el Vukovár
A délszláv Sztálingrád, a jugoszláv Guernica, Dél-Európa Libanonja – ezekkel a nevekkel illetik a horvátországi Vukovárban harminc évvel ezelőtt történteket. A tragédia történelmileg és földrajzilag is zavarba ejtően közel van hozzánk, számos vele kapcsolatos kérdés a mai napig tisztázatlan, ugyanúgy mérgezi az ottaniak életét, mint a város ostromakor a földbe hullott lövedékek és az azóta is feltáratlan tömegsírok.
A Szlavónia keleti szegletében, Eszéktől mintegy 35 kilométerre délkeletre, a Duna jobb partján fekvő, Jugoszlávia felbomlásakor még 45 ezer fős város napjainkban alig 25 ezer főt számlál. Sokat szenvedett vidék ez: a török hódoltság alatt az itteni mocsárvidékről csalogatták elő az otthonaikból elmenekülteket a reformátorok, például Sztárai Mihály vagy Szegedi Kis István. A magyar történelemben ez a kis szeglet a reformáció otthona, ahol eleink anyanyelven dicsérték az Istent és hirdették az Igét.
A fenti sorokból úgy tűnhetne, mintha színmagyar vidékről beszélnénk, pedig Vukovár – vagy magyar nevén: Valkóvár – hajdanán vérbeli multikulturális kisváros volt.
Tévúton járunk, ha a magyar eredetmítosz mesélése közben elfelejtkezünk mindazokról a szerbekről, horvátokról, németekről, zsidókról és bosnyákokról, akiknek ez a régió ugyanúgy a szülőföldjük, ahogyan a reformáció bölcsőjét ringató magyar reformátusoknak. Veszélyes tévút lehet ez: ebbe a tévedésbe estek azok is, akik harminc évvel ezelőtt a nacionalista propaganda és az amiatti kollektív paranoia miatt fegyvert ragadtak saját (nácinak és terroristának bélyegzett) szomszédjaik ellen.
A Baja-méretű, pisztáciaszínű barokk házairól ismert, valaha pezsgő életű, multikulturális kereskedő- és kikötőváros történetét pont ezért nehéz elmesélni: akárhogy is szeretnénk a bűnösöket és áldozatokat megnevezni, a valóság valahogy mindig kitüremkedik a megnevezések alól. Egy biztos: Vukovár védői a délszláv háború egyik legelső csatájában közel kilencven napig állták a tizenötszörös túlerővel érkező Jugoszláv Nemzeti Hadsereg nehéztüzérségének támadását. Olyan mértékű volt ez az offenzíva, hogy „a város (…) pusztán a ráhulló ólom súlyától összeroppant” – írta a történtekről Jean Hatzfeld 1994-ben magyarul megjelent, Vukovár eleste című szövegében. Az 1991. november 18-i áttörés után valóságos káosz alakult ki, amelyre szerény kifejezés a humanitárius katasztrófa.
A későbbiekben több tömegsírt is feltártak a környéken: egyet például a vukovári kórháznál, ahonnan az ostrom végén közel háromszáz sebesültet hurcoltak el, akik soha többé nem kerültek elő élve.
Az európai politika akkoriban éppen ocsúdott Temesvár ostromából, és újabb polgárháborús konfliktus tehetetlen szemtanúja lett. Az évforduló kapcsán számos visszaemlékezést, híradást, tudósítást olvastam a korabeli sajtóból, és minden egyes cikkel csak nagyobb lett bennem az értetlenség. Nem csoda: a politikai vezetők mellett az őket kiszolgáló sajtó is igyekezett feszültséget szítani és dezinformálni, a nemzetközi megfigyelőket pedig nemes egyszerűséggel nem engedték oda, ahol lett volna bármi látnivaló, ahol életeket menthettek volna.
Megint felmerül a kérdés: kik tették mindezt? A legfájóbb sebe a vukováriaknak, hogy erre a mai napig nem kaptak választ, a polgárháborúval kapcsolatban nem történt meg az elszámoltatás. A Magyar Szó című újság úgy fogalmazott 1991. november 23-i cikkében, hogy „a politikusok és az újságírók között valamiféle konszenzus alakult ki, tudniillik, hogy ezeket a kérdéseket még nem kell feszegetni, mert a háború még tart, nincs mód a részletes vizsgálatok megindítására”. Nos, elnézve az elszámoltatás állapotát, valójában a háború még most sem fejeződött be.
Ha valaki ma Vukovárra érkezik, azonnal szembeötlik neki a város és a horvát függetlenség fő szimbóluma: a több mint hatszáz találatot kapott, ötven méter magas víztorony, amely évtizedeken át riasztó mementóként állt a város felett. Mára állapotát konzerválták, és látogatóközpontot alakítottak ki benne, ahogy látogatható a vukovári kórház alagsorában megnyílt múzeum és az ovčarai emlékközpont is – az ottani mezőgazdasági objektumban mészárolták le a várost elfoglaló erők azokat a sebesülteket, civileket és hadifoglyokat egyaránt, akiket az őket kimenekíteni akaró segélyszervezetek orra előtt hurcoltak el a közeli kórházból.
Aki odamegy, és saját szemmel látja a helyszínt és az áldozatokra emlékező, fehér keresztek százait, utána egy darabig még nehezen kap levegőt.
Főleg, ha Jakumetović Rozália, a Vukovári Magyarok Szövetségének elnöke vezeti körbe, aki gyógyszerészként maga is ott volt a kórházban az ostromkor, és akinek horvát apósa és anyósa is az etnikai tisztogatás áldozata lett.
A város 1998-ban került Horvátországhoz, és lassan visszatért belé az élet. A porig rombolt, kifosztott épületeket először a természet vette vissza: nárciszok, rózsák hajtottak ki az elaknásított romok alól, reményt adva azoknak a túlélőknek és visszatérőknek, akik újra akarták itt kezdeni az életet. A halott város azonban csak részben támadt fel: ennek okát jól megvilágítja az a beszélgetés, amelyet szintén Jean Hatzfeld írt meg: „A városból kifele menet megálltunk (…) az újonnan felszerelt vukovári rádió központjában. A kifűtött és kivilágított házban szerb újságírók és különféle szervezetek aktivistái tárgyalták a város jövőjét. A cigarettafüstös szoba közepén egy ökológiai mozgalom tagja, egy zöld szerb szónokolt. (…) Szerinte eljött az ideje annak, hogy az igazi ökológiai tapasztalatokat bevessék. Vukovár életét természetbarát életmódra kell alapozni. A természet fel fogja támasztani a várost. Megkérdeztem gonoszul, hogyan gondolja a horvátok tízezreinek a feltámasztását. Mielőtt lefordították volna a válaszát – melyből tisztán kivehettem a »fasiszta« és a »terrorista« szavakat –, Arsa kituszkolt a szobából, és belökött bennünket egy fehér Opel Kadettbe.”
Ma párhuzamos Vukovárok léteznek: a város több mint fele horvát, harmada szerb nemzetiségű, és magyarok is élnek az újjáéledő településen.
A szerb és horvát gyerekek szegregált osztályokban tanulják a saját nyelvükön a saját történelmüket, az egyes nemzetiségek külön-külön kávézókba járnak, a béke azonban törékeny. 2013-ban elrendelték ugyanis, hogy a város lakosságának több mint harminc százalékát jelentő szerb kisebbség nyelvén is helyezzenek ki a középületekre feliratokat. A döntést iszonyú felháborodás követte, és a helyi horvátok leverték a cirill betűs táblákat.
Vukovárról szörnyen nehéz beszélni, mert lehetetlen róla igazat mondani, tisztán és világosan megnevezni a felelősöket. Déli szomszédjaink nagy tragédiája ez, hogy mindenki bűnös, és mindenki áldozat: Vukovár támadói és védői között egyaránt voltak szerbek, horvátok, magyarok. Az igazság talán az, hogy nem test és vér ellen kell küzdeni, hanem a gonoszság és a kegyetlenség ellen. És el kell menni Vukovárra, és kérdezni kell, minél többet. Az ugyanis valóban őrjítő, ha már kérdéseink sincsenek.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Romokból kinőtt rózsa – Újrakezdés és közösségteremtés a délszláv háború után
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
