„Azt hittem, mindennek vége, nincs a lemeznek B oldala” – Kiút az életközepi válságból
Anna mérget vett volna rá, hogy neki biztosan nem lesz életközepi válsága, hiszen mindent elért már az életben, amire a vele egyidősek vágyhatnak. Aztán negyvenévesen azon kapta magát, hogy egyre elégedetlenebb önmagával és az életével. Az ő gondolatai következnek.
Azt gondoltam, engem sohasem ér el az életközepi válság, hiszen férjnél vagyok, már harmincévesen volt három gyermekem, és régóta olyan dolgokkal – társadalmi kérdésekkel – foglalkozom, amelyeket szeretek és fontosnak tartok. Sokan ismernek, jó kapcsolataim vannak, időnként szerepelek a médiában és külföldre is utazom. Tulajdonképpen mindazt kipipálhattam már, amiket mások negyvenévesen kezdenek el hiányolni az életükből. Azért is tudtam ezt ilyen kristálytisztán megfogalmazni, mert pár évvel korábban a férjem is keresztülment rajta. Egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy furcsán viselkedik, más dolgok érdeklik, mint korábban, majd munkahelyet váltott. Még viccelődtünk is, hogy életközepi válságban van.
Aztán hirtelen, negyvenhez közeledve az én fejembe is bekúsztak az egyre furcsább gondolatok: „Fölösleges vagyok a földön, nincs értelme az életemnek! Kamasz gyerekeimnek nincs már szükségük rám! A munkában is elértem mindent, amit lehetett! Megöregedtem, a testem sem olyan már, mint húszévesen!” Olyan érzés kerített hatalmába, mintha már mindennek vége lenne. Hiába nyugtattak a barátaim, hogy még csak az életem felénél tartok, és még körülbelül ugyanennyi hátravan.
Nem értettem, mit lehet még olyan sokáig csinálni, mi jöhet még nekem az elkövetkezendő negyven évben.
Aztán jött a Covid, amely nemhogy segítette volna a gondolataim pozitív irányba terelését, hanem rátett még egy lapáttal. Amikor az ember folyamatosan azt hallja, hogy bármikor meghalhat, még inkább azt hiszi, hogy mindennek vége, ennyi volt, „nincs a lemeznek B oldala”. A bezárkózás, a találkozások, beszélgetések elmaradása tovább erősítette bennem azt az érzést, hogy senkinek sincs szüksége rám: senki sem keres, mindenki utál, éli az életét – épp olyan gondolataim voltak, mint a kamasz gyermekeimnek. Bár legalább már nem tűntem annyira kakukktojásnak azzal, hogy otthonról dolgozom.
Elkezdtem gondolkodni az életemen, mit kellett volna máshogy csinálnom, mi lett volna, ha mással foglalkozom. Kereshettem volna egy rakás pénzt, lehetne most jobb autóm, menőbb cuccaim, de az effélék sosem érdekeltek, mindig elég volt, amink van. Az is megfordult a fejemben, hogy munkát váltok, mert ezen a területen nem tudok többet elérni, és új célt kell találnom. Úgy éreztem magam, mint egy olimpikon, aki megnyerte az olimpiát, elérte a kitűzött célt, és hirtelen mindaz, amit addig tett, értelmetlenné vált.
Elkezdtem figyelni a barátaimat, ismerőseimet is: ki az, akivel szívesen cserélnék életet, de végül mindig arra jutottam, hogy senkivel.
Mindeközben egyre furcsábban és diszkomfortosabban éreztem magam a saját életemben, s rájöttem, életközepi válságom van, amelyről azt gondoltam, engem biztosan elkerül. Végül pszichológushoz fordultam segítségért, aki megnyugtatott, hogy az égvilágon semmi bajom, az érzéseim teljesen normálisak. Sok emberrel előfordul, hogy az élete bizonyos szakaszában átértékeli mindazt, amit addig tett, vagy úgy érzi, fölösleges és váltania, változtatnia kell. Azt javasolta, a munka és a család mellett keressek olyan elfoglaltságokat, amelyekben örömömet lelem, és nem azért teszem, mert értelme és haszna van, hanem azért, mert kikapcsol. „Új utakat kell ilyenkor találni, nem feltétlenül új munkát és új kapcsolatot, mint ahogy sokan teszik, nem szabad teljesen szétbombázni az addigi életet” – adta a kezembe a megoldás kulcsát.
Idővel kezdtem elfogadni az érzéseimet, s ez segített, hogy kimásszak a gödör aljáról. Mindig újra és újra tudatosítottam magamban, hogy teljesen normális az, amin keresztülmegyek, ez nem tragédia, hanem az élet része. Nem biztos, hogy máshol, más családban vagy munkában jobb lenne. Előbb vagy utóbb vége lesz, akkor is, ha most sokszor nehéz. Ez a változás időszaka, valami újnak a kezdete, amely nem feltétlenül rossz, csak még ismeretlen, és igenis sok pozitívumot hozhat. Többek között kicsit felszabadulhatok a gyermeknevelés alól, és több időm jut a házastársamra, a barátokra, a munkámra.
Olyan dolgokat kerestem az életemben, amelyek tíz év múlva, amikor a gyerekeim kirepülnek, jó eséllyel hasonlók lesznek. A házasságomban is arra koncentráltam, ami pozitív, erőt ad és előrevisz.
Rájöttem, hogy észszerű keretek között kell az újdonságokat keresnem az életemben, nem mindent otthagyva.
Nem kell feltétlenül munkát cserélnem, hanem a jelenlegiben kell új kihívásokat találnom, és ha egy időre nehéz is, akkor is hűségből tovább kell csinálnom, mint oly sok minden mást. És nem is feltétlenül kell új célokat kitűznöm magam elé, hanem csak élni az életemet, úgyis van bennem annyi erő, teljesíteni akarás, hogy anélkül is tegyem a dolgom, hogy valamilyen cél lebegne a szemem előtt vagy másoknak akarnék megfelelni. Kikapcsolódásként elkezdtem egy távol-keleti nyelvet tanulni. A munkámban pedig igyekszem olyan feladatokat találni, amelyeken keresztül több emberrel találkozhatok. Ez segít abban is, hogy rájöjjek, mégsem vagyok annyira ellenszenves másoknak, csak túlságosan bezárkóztam.
„Akkor a helyére került minden?” – tehetném fel a kérdést, de tulajdonképpen minden a helyén volt korábban is. Ugyanis nem sok dolog változott az életemben az elmúlt két-három évben, csak a hozzáállásom és a gondolataim. Mélyre kellett mennem, hogy észrevegyem: bőven tartogat még számomra újdonságokat az élet az elkövetkező negyven évben is!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>