Tanuljanak együtt az épek és a fogyatékkal élők – de a tanár honnan kap szakmai tudást hozzá?

2017-ben a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) a látássérült középiskolások integrációját segítő programot indított és vitt is sikerre. Ezt a programot a látássérült diákok tapasztalataira, élményeire, nehézségeire alapozták, hogy valós segítséget nyújthassanak számukra. Beszélgetőtársam Németh Orsolya, az MVGYOSZ szakmai vezetője és Puskás Anett, a szervezet ifjúsági referense, akikkel az engem különösen érdeklő kérdésről beszélgetek: hogyan és honnan szerez szakmai tudást a pedagógus egy fogyatékossággal élő tanuló együttneveléséhez az átlagos gyerekekkel – vagyis az integrációhoz?

– Orsolya, neked is vannak az integrációval kapcsolatban nehéz élményeid? – kérdezem a szőke, sportos testalkatú fiatal nőt, és titkon örülök, hogy nem sétáló interjút szerveztünk, mert elég tapasztalatom van róla, hogy fehér bottal a kezében olyan magabiztosan és tempósan közlekedik, hogy simán lehagyna…

Orsolya: Csak ilyen élményeim vannak. Valószínűleg nem keveredtem volna a látássérült emberek érdekképviselete közelébe, ha nem tanulok felső tagozatban integráltan. Az én elhivatottságom ezekből a személyes élményekből gyökerezik.  Számtalan esetben kellett az iskolás éveim alatt az érdekeimet megvédenem, közben tekintetbe vennem azt is, hogy ha valamit én kérek, elvárok, annak mik lesznek a következményei, nemcsak a tanulmányi eredményeimre, hanem a közösségben elfoglalt helyemre nézve is, és mit fog ez hozni azoknak, akik utánam tanulnak majd ugyanabban az iskolában. Ha ugyanis valaki látássérültként bekerül egy olyan iskolába, ahol már járt előtte másik látássérült diák – mondjuk egy olyan fiú, aki nagyon jó volt matematikából, és érdekelte a foci, miközben én egy humán beállítottságú lány vagyok –, akkor az egyetlen közös ismérvünk, a látássérültségünk miatt folyamatosan hozzá fognak mérni. Tehát amit ő meg tudott csinálni, azt nekem is meg kell tudni, ha ő szóban vizsgázott írásbeli helyett, akkor nekem is úgy kell, ha én számítógépen jegyzeteltem, akkor az utánam jövőktől megkérdezték, hogy ők miért nem így csinálják, ha én le tudtam nyelvvizsgázni angolból írásban és szóban, akkor az utánam jövőt számon kérték, hogy ő miért nem… Ugyanazzal a mércével mértek minket, pedig teljesen különbözőek voltunk. Ezért középiskolás koromban már eleve olyan iskolát kerestem, ahova még nem járt előttem látássérült tanuló. Nem szerettem volna, hogy összehasonlítsanak bárkivel, és hogy olyan követelményeknek kelljen megfelelnem, amelyek máshoz vannak szabva. Így is lett, a középiskolában és az egyetemen is sikerült „kijárni az utat”. Sokszor ezekből a személyes élményekből táplálkozom a munkám során is.

 – Megosztasz még néhány ilyen benyomást?

Orsolya:

Ha jól teljesítesz, akkor te vagy a „bezzeg gyerek”, és akkor azért rekesztenek ki, ha nem jól tanulsz, ha te vagy a lassúcska-bénácska, akkor azért. A kirekesztődés veszélye óriási!

Ma is sokat beszélünk az integráció személyi és tárgyi feltételeiről, egyenlő esélyekről, egyenlő hozzáférésről, adaptált tankönyvről, és közben mindennek a kulcsa mindig a pedagógus és a közösség.
A harmadik fontos élményem az, hogy miképp tud az ember a saját igényeinek érvényesítésére egy mozgalmat indítani. Én pszichológia szakon végeztem az ELTE-n, ahol ketten voltunk látássérültek azon az évfolyamon. Az volt a fő problémánk, hogy a könyvtárból kurzusonként több ezer oldalnyi anyagot kellett megszerezni, szkennelni vagy fénymásolni, és ezekhez mindig kellett látó segítség. A pszichológia szaknak volt egy kortárs önkéntes segítő csoportja. Mi a diáktársammal megkértük őket, segítsenek a látássérült diáktársaiknak a könyvtári munkában. Az utánunk következő látássérült diákok számára már egész segítő mozgalom jött létre, őket már – ha igényelték – kísérték az épületek között, mára pedig mondhatni ebből lett az ELTE-n egy speciális hallgatói ügyeket támogató iroda, amely tényleg működik.

 – Anett, neked is van saját élményed?

Anett: Én húszévesen lettem látássérült, már egyetemistaként. Első év végén kaptam egy trombózist, és tíz százalékban maradt meg a látásom. Nagy kérdés volt, hogy folytassam-e egyáltalán az egyetemet a biológia szakon, amely nem egy látássérültbarát terület. Nekem az elemi rehabilitáción nagyon sokat segítettek, az ő biztatásukra úgy döntöttem, hogy igen, folytatom. Voltak nehézségek…

 – Én a mikroszkópra gondolok.

Anett: Nem az. A tárgyi nehézségek mindig megoldhatóak. Személyi probléma volt inkább, ami akadályozott. Volt olyan tanár, aki engedte, hogy a számomra jobban látható monitort nézzem, és nem a kivetítőt, és nála ötösre vizsgáztam. De volt olyan is, aki vizsgán egy könyvet tolt elém, és olyan gyorsan mutogatta rajta a képeket, hogy azt sem tudtam követni, hol az ujja. Nála megbuktam. Ő azt nem tudta elfogadni, hogy egy látássérült személy ül előtte, aki lát.

Sokszor értetlenséget vált ki, hogy rajtam nem látszik, hogy látássérült vagyok. Vannak ugyanis olyan látássérültek, akik látnak, és mégsem látnak: ők a gyengénlátó személyek.

 – Mindketten azt mondjátok, hogy az integráció sikere legnagyobb részben a pedagóguson múlik, a személyiségén, a motiváltságán.

Orsolya: Inkább úgy fogalmaznék, hogy az integrációban részt vevő feleken, és ebben benne van a tanár, a diák, a szülő, benne van a komplett tantestület is. Ez egy sokszereplős történet, és nehezíti a működését a nem kellőképpen kidolgozott szabályozási és finanszírozási rendszer is. Gondolok itt arra, hogy például megkapja-e egyáltalán a diák a fejlesztési lehetőségeket, megkapja-e az adaptált tankönyvet vagy az általa igényelt segédeszközt.

Anett: Ha nem jut el az információ a diákhoz, szülőhöz, akkor nem értesül pályázatokról, nem tud az adaptált könyvről, segédeszközről…

 – Én ’93-ban végeztem a Gyógypedagógiai Főiskolán, és az integráció akkor egy szinte új fogalom, új szemlélet volt.

Orsolya: ’93- ban került a közoktatási törvénybe az integráció lehetősége. Azóta a Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői Bizottságok döntenek róla, hogy kit lehet integráltan oktatni, és arról is, hogy milyen feltételeket kell biztosítani a diáknak. Az ekkor készülő szakértői vélemény egy szakmai jellegű elvi iránymutatás. A tárgyi feltételeket sokszor a szülő is előteremti, ám kérdéses az emberi hozzáállás, a fizikai távolság legyőzése, vagy hogy van-e helyben olyan tiflopedagógus (látássérült személlyel foglalkozó gyógypedagógus), aki ért a képernyőolvasó szoftverhez, és a megyei EGYMI-ben (Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézmény) találkoztak-e egyáltalán látássérült gyerekkel…

1994-ben tulajdonképpen egy soktényezős emberkísérlet indult, ahogy az addig folyó, elszórt  „rideg integrációt” felváltotta a jogszabállyal támogatott együttnevelés.

 – Mit értesz „rideg integráció” alatt?

Orsolya: Természetesen ’93 előtt is volt néhány olyan öntudatos és elszánt szülő, aki azt mondta, hogy az ő gyereke nem fog több száz kilométerre az otthonától hetes iskolába járni, hanem marad az otthonában a családjával, és a körzeti iskolába fog járni. Ezt nem tiltotta a törvény. Vagy sikerült, vagy nem. Magyarországon az elmúlt évszázadban nagyon erős volt a gyógypedagógiai megközelítés és az intézményi háttér, ezért nálunk annyira szegregált beállítottságú az oktatás, hogy még a vakok és a gyengénlátók is külön intézményben tanultak-tanulnak. Nemzetközi színtéren ma is rácsodálkoznak arra, hogy ennyire külön kezeljük még a látássérült emberek csoportjait is. Nálunk felépült egy európai viszonylatban is kiváló intézményrendszer minden fogyatékossági ágra, és ezt meglehetősen nehéz úgy „lebontani”, hogy működőképes legyen az integrációi is mint lehetőség. Ez az átalakulás a mai napig zajlik.

 – A Vakok Iskolájában két éve tett látogatásom során – a harminc évvel ezelőtti helyzethez képest – az tűnt fel, hogy a felső tagozaton alig volt olyan gyerek, aki csak látássérüléssel küzdött.

Orsolya: Valóban. Azok a gyerekek, akik „csak” vakok, most már integráltan tanulnak. Ma az olyan koraszülött gyerekek, mint akik harminc évvel ezelőtt az inkubátor hatására megvakultak – akikből zömmel a mi évfolyamunk állt –, ma már épen és egészségesen nőnek föl. Viszont a súlyos állapotú koraszülöttek, akik harminc éve még nem maradhattak életben, ma előfordul, hogy halmozott fogyatékossággal élnek. Zömmel ők alkotják ma a speciális oktatási intézmények gyerekpopulációját, az ép értelmű látássérült gyerekek inkább az integrált oktatásban vannak jelenleg.

Kép

Németh Orsolya

Anett: Azok a pedagógusok, akik évtizedek óta a pályán vannak, teljesen más feladattal és technológiával szembesülnek ma, mint húsz-harminc éve, amikor kiléptek a főiskoláról.

Orsolya: Érdekes fejlemény, hogy úgy tűnik, elkezdődött egyfajta visszaáramlás a szegregált oktatásba. Újra felbukkannak a kicsik között a „csak” látássérült gyerekek, mert egy kis létszámú, nagyjából homogén képességű csoportban minőségi oktatást kaphatnak, és ez kiváló alap egy felső tagozatos integrációhoz.

Lehet, hogy így sikerül megtalálnunk azt az optimális középutat, amit harminc éve keresünk: az óvoda egy kiváló integrációs terep, de lehet, hogy utána kell egy átmeneti időszak, amit részleges integrációban vagy szegregáltan érdemes tölteni, hogy a látássérült diák stabil alapokat szerezzen az írás-olvasás-számolás tárgyakból.

 – Jól érzem, hogy alsó tagozatban inkább a szegregált oktatás mellett teszed le a voksod?

Orsolya: Nézzük meg a szóban forgó gyerek élethelyzetét. Ha ő kétszáz kilométerre lakik Budapesttől, akkor én nem kívánnám meg a szülőtől azt, hogy egy hatéves gyereket adjon be az internátusba, és csak hetente járhasson haza. Azt kell megvizsgálni, hogy adott-e a lehetőség a napi bejárásra, van-e olyan elérhető gyógypedagógus, aki a felzárkózásában segíteni tudna diáknak, adott-e egy olyan lelkes tanító néni, aki megtanulja a Braille-írást (ilyet is ismerünk), és ha ezeket mind látjuk együtt, akkor el lehet gondolkodni azon, hogy mi a jó megoldás. Ami a gyerek személyes igényeinek, és a család lehetőségeinek megfelel – az legyen elérhető, ez a lényeg. Szerencsére mindkét esetre vannak jó példák.

 – Amikor gyerekvédelmi esetmenedzserként dolgoztam, azt láttam, hogy az egészségügyi vagy viselkedési problémás gyermek osztálytanítója őszintén segíteni szeretne a diáknak, nem azon van, hogy eltanácsolják őt, vagy hogy megszabaduljon a problémától, hanem azért rimánkodik, hogy valami eszközt kapjon a kezébe. Küldjék el tanfolyamra, szervezzenek be egy mediátort vagy agressziókezelési technikákat mutassanak neki. Nektek is van olyan tapasztalatotok, hogy látássérült diák esetén a tanár izgalmas kihívásnak éli meg a feladatot?

Orsolya: Vagy kezdeti ijedelem, vagy kezdeti lelkesedés… Mi is sokszor találkozunk azzal az igénnyel, hogy szeretnének információt, honlapot, tanfolyamot kapni, ugyanakkor az is tapasztalat, hogy amikor ténylegesen van egy konferencia vagy továbbképzés, akkor viszonylag kevés ember vesz részt rajta. Nagyon leterheltek a pedagógusok, és sokszor szembesülünk azzal, hogy egy osztály 50-80 százalékának van diagnózisa. A látássérült gyerek viszont általában csöndben végigüli az órát, szemben az osztályban lévő másik négy-öt figyelemzavaros, hiperaktív gyerekkel.

Anett: Talán több lenne a résztvevő ezeken a képzéseken, ha a pedagógusok ezekért kreditpontokat kapnának. Az ő érdeklődésük inkább az ADHD és autizmus spektrumzavar felé irányul, amikkel a gyakorlatban több a problémájuk.

A látássérült gyerektől nyugodtan lehet órát tartani, de nem az a jó megoldás, hogy ő ott ül csendben, és nem tud részt venni az órán.

 – A tanár mikor tudja meg, hogy látássérült gyerek érkezik az osztályába?

Anett: Az intézmény már a felvételi során, tavasszal megtudja, hogy látássérült tanuló jelentkezett felvételire. Az EGYMI felveszi az iskolával a kapcsolatot, és ha az iskolában jó a belső kommunikáció, akkor a tanár is gyorsan tudomást szerez erről.

– Az iskolának mit kell tennie azért, hogy az alapító okiratába bekerüljön az „integráló” jelző?

Orsolya: Leginkább meg kell győznie az alapítót. Nincsen olyan egzakt követelményrendszer, amit az iskolának teljesítenie kell, hogy ezt beírhassa, de ez nem is baj. Sokkal nehezebb helyzetben lennénk, ha előírnánk, hogyan legyen akadálymentesítve a felvételi, milyen eszközei és szakemberei legyenek az iskolának, mert akkor Magyarországon ennek nagy valószínűséggel egy intézmény sem felelne meg. Ráadásul szinte lehetetlen olyan elvárásrendszert támasztani, ami minden látássérült diáknak egyaránt jó lenne.

Anett: Előfordul az is, hogy az iskola csak úgy veszi fel a látássérült gyereket, hogy nem rögzíti őt SNI-sként (sajátos nevelési igényűként), hogy ne kelljen plusz feladatokat teljesítenie.

Orsolya:

Azt ki kell mondanunk, hogy a látássérült gyermek számára Magyarországon jelenleg nem biztosított a szabad iskolaválasztás joga.

Amíg egy iskola vagy egy fenntartó eldöntheti, hogy beírja vagy nem írja az alapító okiratba, hogy fogad látássérült tanulót, vagy amíg mondhatja, hogy hiába van benne, ő mégsem fogadja – addig nem beszélhetünk esélyegyenlőségről az oktatásban. A lehető legritkább eset, hogy egy látássérült kisiskolást a körzetes iskolában lehet integrálni, és a középiskolások helyzete is hasonló. Ez óriási többletterhet rak a szülőkre, hisz a gyereket legjobb esetben is utaztatni kell, és az is lehet, hogy egy másik megyébe kell járnia.

 – Tehát minden iskolának magától értetődően integráltnak kellene lennie?

Orsolya: Lehetne minden iskola befogadó. Nem gondolom, hogy egy látássérült gyerek akkora teher, mint amekkorának sokszor gondolják. Gyakran úgy születnek meg ezek a kijelentések, hogy nem ismerik sem a gyermeket, sem a problémát, és nem valós veszélyeken alapulnak ezek a félelmek.

Kép

Puskás Anett

Anett: Mi azt javasoljuk mindenkinek, hogy a diák és a szülő minél hamarabb vegye föl a kapcsolatot a választott intézménnyel, hogy a diák meg tudja mutatni magát. Sokszor igaz az, hogy amit nem ismerünk, attól félünk. Ezért érdemes akár fel is készíteni őt arra, hogy kommunikálnia kell az igényeit és a képességeit egyaránt.

 – Feltételezzük, hogy tanár vagyok egy integráló iskolában, és tudom, hogy ősztől látássérült diák fog járni az osztályomba. Mit tegyek, hogyan készüljek? Milyen szakmai tudást kapok ehhez, és kitől?

Anett: Az EGYMI-től egy gyógypedagógus veszi fel a kapcsolatot az osztályfőnökkel és a többi tanárral, aki tanítani fogja a diákot. Elmondja, hogy a diák milyen eszközöket használ, hogyan szokott vizsgázni írásban-szóban, mit kell neki ehhez biztosítani, mennyi a tanulási ideje

A Szövetség létrehozott egy weboldalt, amely a tanárnak, diáknak egyaránt hasznos információkat tartalmazza.

Orsolya: Nagy szükség és igény van erre, mert az információáramlás nagyon esetleges a gyógypedagógiai módszertani intézmény és a befogadó iskola között. Az MVGYOSZ együttműködik az integráló iskolákkal, akik élnek is a lehetőséggel. Azt álmodtuk meg 2020 márciusában, hogy lesz egy nagyon pöpec kis nyári táborunk, ahol a látássérült középiskolásoknak tartunk izgalmas természettudományos (reál) tantárgyi szemléltető eszközös foglalkozásokat. A cél az volt, hogy megtapasztalják, milyen érdekes tud lenni a biológia, a kémia vagy a földrajz, ha úgy szemléltetjük, hogy nekik is élmény legyen. Március 11-én beadtuk a pályázatot, és három nap múlva bejelentették, hogy bezárják az iskolákat, így nem lett tábor sem… De végül az online platformra áthelyezett kurzus nekünk inkább ajándék volt, bele tudtak kapcsolódni Zalaegerszegről, Nyíregyházáról, Budapestről… Sokkal több embert értünk el így, mint amennyit az egyhetes táborral tudtunk volna. Fontos, hogy ezekből a diákokból is közösséget formáljunk. Őket mindig körbeveszi egy rendszer, ami általában látó emberekből áll, akik „mindent jobban tudnak, mert ők látnak”, ebben ők nagyon el tudnak veszni. Ezért végtelenül fontos, hogy lássák, nincsenek egyedül azzal a problémával, amivel küzdenek.

Anett: Két Együtt a jövőnkért című találkozót terveztünk be, és lett belőle hét, akkora volt az érdeklődés, így nyitottá is tettük a programot minden érdeklődőnek. Minden alkalommal legalább harminc ember jelen volt. Sikerült megmutatnunk, hogy a látássérült diákok hogyan tudnak helytállni az online oktatásban. Kihívás volt, hogy hogyan mutatjuk meg online a látássérült diákoknak a tanulásukat támogató eszközöket. Azt találtuk ki, hogy még a foglalkozás előtt kiküldtünk eszközöket a hallgatóknak, így nekik már rendelkezésükre állt a kurzus előtt.

Kép

Tapintható szemléltetőeszköz vakok és gyengénlátók számára

 – Úgy képzeljem el ezt, hogy például egy tapintható 3D-s földgömb meg felnagyított, tapintható molekulaszerkezet vagy egy gömbökből és pálcikákból álló Babilon-játék?

Anett: Ahogy mondod. Kifejezetten könnyű és szórakoztató ezekkel tanulni, és nemcsak a látássérült diák számára az, hanem az osztálytársaknak is!

Tapintható grafikonok és függvények is vannak a tarsolyunkban, és számtalan izgalmas eszköz.

Egyúttal azt is meg tudtuk mutatni, hogy lehet online oktatni látássérült tanulót is. A kurzusokról készült videóink elérhetők, és a részt vevő több mint kétszáz tanárral azóta is kapcsolatban vagyunk.

 – Ha én olyan tanár vagyok, aki tudja, hogy szeptemberben jön az osztályomba egy látássérült diák, és ezt örömmel veszem, akkor nekem milyen tennivalóm van?

Anett: Mindenképpen hasznos előzetesen találkozni a diákkal és a szülővel, az EGYMI gyógypedagógusával beszélni, tiflopedagógust bevonni, ha van ilyen ismeretség. Nagyon sok információ van fönn A jövő kilátásai weboldalon, ami eszközökről, módszerekről szól. A legfontosabb mindenképpen az, hogy a diák elmondhassa, hogy neki hogyan tanítson a tanár, mert erről a legtöbbet ő tud, ebben ő a kompetens.

 – Hol tudom beszerezni a speciális eszközöket?

Orsolya: A tankönyveket is szállító KELLO-nak van egy SNI-s eszközbeszerző felülete, ahová az MVGYOSZ is szállít, itt elérhető például a Braille-írógép és a kémiatanulást akadálymentesítő Atomol – ezeket meg tudja rendelni az iskola. De nagyon minimális keret van, amiből gazdálkodhatnak, így inkább kölcsönözni szokták ezeket a Vakok Iskolájából vagy a helyi Látássérültek Egyesületétől. Fel lehet kutatni, hogy milyen pályázat vagy alapítvány tudja támogatni a beszerzést, hiszen egy Atomol-készlet és egy Braille-írógép is nagyjából 120.000 Ft, de azt a következő látássérült diák is tudja majd használni.

A vak vagy gyengén látó diák túlzott segítése sokszor a beilleszkedés ellen hat, a látássérült gyermek könnyen válik teherré a többiek számára. A pedagógusnak hangsúlyos szerepe van abban, hogy ezeket a csapdákat elkerülje az osztály.

Fontos összetevője a jó hozzáállásnak a humor is, illetve szükséges meghúzni a határát annak, hogy mi az, ami még vicces, és mi az, ami már bántó. Nehogy kialakuljon a látássérült diák „szivatása” – erre fel kell készülni.
A tanár azzal is sokat tud tenni, hogy „előretolja” a látássérült diákot, vagyis lehetőséget ad neki arra, hogy megmutassa magát, és hogy el tudja mondani a szükségleteit, hogy ne kelljen a tanárt használnia szócsőnek. Hadd mondja el ő, hogy számára mit jelent látássérültnek lenni, milyen igénye van, mi jelent számára biztonságot, hadd mutassa meg a humorát, hadd mondja el, hogy a „látni” vagy „nézni” szavak nem bántóak a számára, és ne kérdezzék tőle, hogy ő „hallgatta-e” a tegnapi filmet…

Anett: Fontos az is, hogy a pedagógus ne kivételezzen az SNI-s tanulóval. Ha megbünteti az egész osztályt, akkor minden tanulót büntessen meg! Az integráció abszurditása, ha mondjuk egy látássérült tanulót nem visznek el osztálykirándulásra. Vele ott ugyanaz fog történni, mint a többiekkel, hogy stikában inni fog, meg pasizni vagy csajozni… Ha a közösségi élményekből kirekesztik, az nem integráció, csak egy helyen tanulás.