„A társadalom szövetét akarták szétszaggatni” – A kommunista diktatúra kitelepítési akciójáról
Két hölgy ül velem szemben. Már nem fiatalok. Jó rájuk nézni. Régi időket idéző finom eleganciával ülnek a plafonig érő könyvespolcokkal keretezett tágas szobában. Nem sietősen, nem is hangosan, valahogy mégis sodró erővel mesélnek. Arról, hogyan élték meg gyerekként, hogy egyik napról a másikra megszűnt az otthonuk, és tehetős családjuk nincstelenné vált, hogyan lehetetlenítették el évtizedeken át a munkához jutásukat és a továbbtanulásukat. És hogyan lett a rájuk és kuláknak minősített befogadóikra büntetésként kiszabott összezárásból életre szóló kapocs. A gyerekként kitelepített Haidekker Andreával és Tóth Deme Magdával beszélgettünk Breuer Klára otthonában, akinek családját kétszeresen is érintette a kommunista diktatúra kitelepítési akciója.
Osztályidegen csecsemők és aggastyánok
Az ötvenes évek elején pár hónap alatt lezajlott kitelepítéssorozat csaknem a kilencvenes évekig tabusított téma volt. Téglásy Ferenc önéletrajzi ihletésű filmjének címe így fogalmaz: Soha, sehol, senkinek. Amikor ugyanis a kitelepített családokat az 1953-as amnesztiarendelet után vagyon és otthon nélkül szélnek eresztették, alá kellett írniuk, hogy a velük történtekről nem beszélnek. Az 1990 után megindult történeti kutatás megnyitotta a zsilipeket az emlékezések áradata előtt. Így született meg az Embert ültettél nyakunkra – Kitelepítve Mikófalvára című gyűjtemény is, amelyben kitelepítettek és befogadók visszaemlékezéseiből rakhatjuk össze történelmünk fontos mozaikjait. A könyv létrejöttét a szerzők Breuer Klárának köszönhetik, aki maga is közvetve érintett: Édesapját a Hortobágyra telepítették ki, Lenin-tanyára, ő pedig később Rudas Pálhoz ment férjhez, akit csecsemőként telepítették ki Mikófalvára. „A férjem édesapja munkaszolgálatosként fejezte be a háborút, kicsit profánul fogalmazva lehetősége sem lett volna arra, hogy fasiszta legyen, ha esetleg a valódi bűnösök megbüntetése lett volna a cél. Édesanyja vele és az ikertestvérével volt áldott állapotban kórházban, amikor az édesapa és a négyéves kislány megkapta a határozatot. Nekik 24 órán belül menni kellett, aztán az anyának is utánuk, miközben a két koraszülött ikergyereket, Palit és a testvérét a kórházban tartották. 6-7 hónapig maradtak a kórházban az orvosok legjobb szándékával, de a szüleik nélkül” – meséli Klára.
31 családot szabadítottak rá a néhány száz lelkes Mikófalvára, ez 70-80 embert jelentett. Amikor Klárát arról kérdezem, Magyarországon összesen hány embert, elmondja, hogy ezt nem is olyan egyszerű kideríteni. A nyilvántartás egy részét megsemmisítették. „Budapestről összesen olyan 13 000-et. Az újszülöttől az aggastyánig komplett családok lettek kiszakítva az otthonukból.
Az volt a cél, hogy a társadalom szövetét szétszaggassák. Ha egy faluból csak három családot elvittek – nemcsak azért, mert tehetősebb volt, hanem mert mondjuk bíró vagy presbiter volt köztük –, akkor a többi garantáltan gyorsabban »masírozott be« a TSZ-be.
Budapesten a polgári társadalmat akarták lefejezni. Nem kellett gazdagnak lenni, elég ok volt, ha egy család őrizte a polgári értékrendjét. Az csak az egyik eleme ennek a történetnek, hogy elszedték a vagyonukat – meg akarták semmisíteni ezt a társadalmi réteget. ’90-ben kezdődött el egy komoly történeti kutatás, Bank Barbara, Saád József, Hantó Zsuzsa munkája nyomán mára a kitelepítés ténye és módszertana fel van dolgozva történész szemmel, de még mindig nem tudott átmenni a köztudatba.”
„Mit képzel, nyaralni megy?”
Andrea és Magda 8-10 éves gyerekek voltak, amikor családjuk egy reggel megkapta a papírt, hogy egy napon belül hagyják el az otthonukat. „Kilencéves voltam, annyit tudtam, hogy elmegyünk, és mindent itt kell hagyni – meséli Magda –, illetve még elküldtek rokonokhoz elköszönni és segítséget kérni az összepakoláshoz. Emlékszem, úgy éreztem, fontos feladatot bíztak rám, kicsit büszke is voltam. Hajnalban jöttek, édesapám meghallotta, hogy becsapódott a kocsiajtó – akkoriban még kevés autó volt –, eléjük ment.
A papíron annyi állt, hogy 24 órán belül el kell hagynunk a lakást, és a cím: Mikófalva, Fő utca 128. Édesapám azt sem tudta, hol ez a hely, megnézte a lexikonban.
Azt gondoltuk, ez csak egy közbülső állomás, és visznek minket a Szovjetúnióba. Számozott helyek voltak a vonaton, és a két kisebb testvéremet lefektették, ezért édesanya és édesapa felállt, és nekem sem jutott már hely. Akkor megsejtettem, hogy kicsit most felnőtté lettem.”
Kíváncsi vagyok, milyen indok állt a papíron, de Magda ma sem tudja. „Édesapámnak volt egy kávéháza, de akkor azt már elvették” – mondja. A legszükségesebb holmikat lehetett összepakolni „Édesapám praktikus ötlete volt, hogy mindenkinek vigyünk fekvőhelyet, ágyat, sezlonyt, matracot, vittünk egy nagy ládát, később abban tartottuk az élelmiszert, ha hozzájutottunk. Összecsomagoltunk pár edényt, és édesanyám barátnője barkácsolt egy csikótűzhelyt, abban lehetett sütni-főzni-melegíteni” – emlékszik vissza Magda, aki három mesekönyvet vitt magával, amelyeket azóta unokáira örökített. „Elmentem a rokonokhoz meg az egyik barátnőmhöz, és mire hazajöttem, az összes holmink ki volt pakolva a ház udvarára, mindenki vitte, ami tetszett, mert nem volt hová tenni, senki nem vállalkozott a megőrzésére, hisz nem lehetett tudni, kit visznek el legközelebb. Ruhát is keveset vittünk, meg volt határozva egy súlyhatár. A pályaudvaron kinyitogatták a bőröndöket, és édesanyám ridikülje benne volt az egyikben. Az egyikük gúnyosan odaszólt neki: »Mit képzel, nyaralni megy?«”
„Édesanyám a viceházmesterre gyanakodott”
„Nagyon sokáig vártunk, mire elindult a vonat, július 14-én hajnalban kellett beülni, zárva volt az ajtó, az ablakok lefestve, a vagon tele emberekkel, iszonyú meleg volt, nem kaptunk vizet sem, és csak délután indultunk el. Rettenetes emlék az utazás, rosszul lettek emberek, egy bácsit elvitt a mentő, emlékszem, kárált egy tyúk, biztos szomjazott… Másnap kora reggel Mónosbélnél szállítottak le, mert Mikófalván túl kicsi volt a peron ennyi embernek. Ökrös szekereken jöttek értünk a kuláknak minősített befogadó gazdák, akik kötelesek voltak elszállítani minket. Fáradtan, koszosan érkeztünk, egy fiatalasszony jött elénk, két kuvasszal. Érdekes, a kutyák meg sem ugattak, pedig később megtudtuk, hogy mindenkire vicsorogtak. Ahogy megérkeztünk, Olgica, a gazdasszony rögtön látta, hogy anyám nagyon el volt keseredve – a húgom két és fél éves volt, az öcsém hat… azt mondta neki, ne féljen, amíg nekik lesz, addig nekünk is jut. Szinte rokoni szeretettel fogadtak minket.”
Közben Andrea is belekezd a történetükbe: „A mi családunk számított rá, mert a család többi tagját is kitelepítették, katonatiszteket, gyártulajdonosokat. Állandó téma volt, mikor csöngetnek, tudtuk, hogy 8-ig kell megkapni a határozatot, ezért 8 után minden nap kicsit fellélegeztünk.” Ez a bizonytalanság relatív rövid ideig tartott, ha azt vesszük, hogy május végétől gyakorlatilag másfél hónap alatt zajlott le a teljes kitelepítés. Andrea édesapja ügyvéd volt és földbirtokos, aki az államosítás előtt felajánlotta az államnak a földjeit, a kis fecni papíron mégis az volt feltüntetve okként, hogy földbirtokos. „Édesapám teljesen összeomlott, mami vette kezébe a kiköltözést, fejenként 24 kilót vihettünk bútorokkal együtt. Én is kis felnőttként vittem a hírt, hogy segítsenek felszámolni a lakást, édesapám munkahelyét… és jöttek az emberek, a barátok, rokonok. Nekik köszönhetjük, hogy pár holminkat megmentettünk. Ekkor megtanultam, mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, és hogy mindent köszönni kell. Mert ebben az időben mindent kaptunk. A szomszédaink kenyeret küldtek nekünk Mikófalvára, mert nem volt kenyerünk.
Volt egy óriási Szmirna-szőnyegünk, ezt fel tudtuk vágni, és a földes szobába leterítettük, hogy valamennyire szigeteljen.
Mi már szegények voltunk akkor, kibombáztak minket a régi lakásunkból. Sokat tanakodtunk, ki lehetett, akinek útjában voltunk. Édesanyám a viceházmesterre gyanakodott.” „Valóban, az ún. tömbbizalmik feladata volt, hogy jelentsenek a lakókról” – teszi hozzá Klára.
Tökbélleves, nyúlhús és könyvek
Andrea ügyvéd édesapja útkaparóként dolgozott, Magdáé először a házigazda feladatait végezte, segített aratni, meg ami épp kellett, mert a gazdát elvitték Recskre. Az ok: késve szolgáltatta be az előírt 20 tojást. „Aztán apuka kőbányában dolgozott, majd Bélapátfalván szintén bányamunkán, egyszer rájuk is omlott a bánya. Sosem adta fel, egy barátjával kitanulták munka után a vasbetonszerelést. Valami kis hidacskát is építettek, később büszkén mutogatta nekünk, hogy azt ő csinálta. Apu állandóan hozott gombát az erdőből, megérdeklődte, melyik ehető, adott egy munkatársa egy vemhes nyulat, a gazdáktól szerzett egy kis szénát, mi meg a keréknyomokban kerestük a lucernát nekik. De onnantól kezdve másoknak is tudtunk húst adni. Én is megtanultam megnyúzni a nyulakat. Volt az udvaron egy nagy rohadó szénakazal, tavasszal arrébb hordta, a rokonoktól kért Budapestről magokat, és a helyére ültetett. Abban a pihent földben csodálatos saláta, retek, spenót, sóska termett, mindenkinek adtunk belőle. De gyümölcsünk az nem volt soha, az nem terem ott meg.”
Andrea hozzáteszi, hogy Magda édesanyja mindenből, de mindenből tudott finomat csinálni. „Nálunk meg éhség volt, édesanyám nem tudott főzni, ezért mindig kifőtt tésztát ettünk. Magdáék nagyon szerencsések voltak, az övék kivételes történet.” „Ugyanakkor voltak idős emberek, akik értelmiségi foglalkozást űztek, és fizikailag sem voltak már alkalmasak a munkára. Ott az volt a fő kérdés, hogy jutnak élelemhez” – teszi hozzá Klára. „Egy bácsi minden nap másik családnál ebédelt. Szörnyű megalázó lehetett neki, hogy olyanokra szorul, akiknek szintén alig volt mit ennie. De mégis felváltva etettük, ha tökbélből is főztük a levest” – veszi át a szót Magda. Akadtak, akik igyekeztek lelket önteni a közösségbe, ahogy tőlük tellett. Egy idős bácsi például, aki a könyvtárát hozta el, úgy segítette a kitelepítetteket, hogy kölcsönadta a könyveit. „A befogadóink jómódú, szorgalmas emberek voltak, akik sokat dolgoztak, néha dolgoztattak. És akiknek munkát adtak, azokból lettek az ellenségeik. Bár azért kerültünk a »kulákokhoz«, mert Rákosi össze akart velük ugrasztani, többnyire nagyon kedvesek voltak velünk. Kevés volt a kivétel” – emlékszik vissza Andrea, akinek évekkel később az esküvőjére is eljött a befogadó család „gazda nénije”: „Erzsi néni egész éjjel sütött-főzött, és hátiban hozta föl Pestre a lakodalomra, amit készített. Később is meghívtak minket magukhoz, ma is tartjuk az unokával a kapcsolatot. Amikor egyszer elmentünk Mikófalvára a férjemmel meglátogatni őket, akkor jött az ötlet, hogy szeretnénk viszonozni, meghálálni valamivel” – mesél Andrea a Mikófalván 12 éve felavatott emlékoszlop tőle származó ötletéről. A befogadó falura és családokra emlékezve hálából állították a kitelepítettek, akik számára később is fontos megtartó erő volt a mikófalvi közösség. Kálváriájuk ugyanis az 53-as amnesztiával korántsem ért véget.
„Magyar vagyok, én itt maradok”
„Az amnesztia úgy szólt, hogy elhagyhattuk a kényszerlakhelyet – meséli Magda –, de Budapestre és a nagyvárosokba nem költözhetünk be. Ez nem vonatkozott a 16 év alatti gyerekekre, ezért mi hárman a keresztmamámhoz költöztünk a Budafoki útra, ahol amúgy is nagyon sokan laktak, még albérlők is. Édesanyám apám egyik bátyjánál, Vecsésen húzta meg magát, oda járt aludni, nappal velünk volt, édesapám az esztergomi Fürdő Szállóban volt pincér, és egy fűtetlen sufniban vészelte át 53 telét. Sikerült szereznie Budaörsön egy szobát, a teraszt pedig bedeszkázták, és ott főztünk. Már nyolcadikos voltam, amikor végre ott újra együtt lakhatott a család. Ott ért a hír, hogy 56 nyarán feloldották a korlátozást. Akkor apám azt mondta, muszáj menni, mert ki tudja, meddig mehetünk, ezért kivettek egy üres szobát albérletbe a keresztmamámék alatti emeleten. Csak az ágyaink voltak ott, minden egyéb fönt zajlott. Ők 56-ban elmentek, minket is hívtak, de én mondtam, hogy magyar vagyok, én itt maradok. Erre az öcsém is rákezdte. Maradtunk.”
Andreáék is teljesen nincstelenek lettek, apja természetesen nem folytathatta az ügyvédi praxisát, protekcióval kapott valamilyen adminisztratív munkát. „Én hiába voltam kitűnő tanuló, ott volt az x a naplóban, nem akartak a gimnáziumba sem felvenni, végül kaptam protekciót, mert a Haidekker sodronygyáros nevet sokan ismerték, és felvettek. Édesanyám egyik távoli rokona Enyingről küldött 200 forintot, és abból odaköltöztünk hozzájuk egy időre. Munkát Veszprémben kapott a papám, ezért én oda kerültem kollégiumba, ott ért az 56-os forradalom, fantasztikus volt azt megélni.”
„Persze egyetemre sem vettek föl mint ikszest, pedig miniszteri dicséretet kaptam a színötös bizonyítványomért. Pedig maximális pontszámom volt, és olyan kevesen feleltek meg, hogy pótfelvételit hirdettek.
Csak három év múlva tanulhattam tovább, amikor már »termelőmunkában bizonyítottam«, akkor sem ott, ahol szerettem volna, csak gépészmérnöknek és estin, munka mellett, de csak azért is elvégeztem” – meséli Magda.
A kitelepítésekkel kapcsolatban ma is alapvető a tudáshiány. A fő tévhit Klára szerint, hogy csak a vagyont vették el ezektől a családoktól (persze a vagyontárgyak, a könyvek, bútorok, családi fotók sem kerültek elő soha), és sokszor elhangzik, hogy nem volt annyira súlyos, mint a zsidóüldözés, ahol a fizikai megsemmisítés volt a cél. „Tény, hogy a hortobágyi táborokba sem azért vitték az embereket, hogy meghaljanak – jegyzi meg Breuer Klára –, bár elhangzottak olyanok, hogy a kitelepítettekkel zsírozzuk meg a földet, és volt, aki elveszítette a gyerekét, mert megfagyott, vagy megtörtént, hogy a nagypapa már odafelé menet meghalt – ezek egyéni tragédiák. De a tényleges a cél a társadalom aljára való süllyesztés volt, hogy kivegyék ezeket az embereket a társadalom szövetéből, és könnyebben boldogulhassanak a többiekkel. Tudok például olyan szegényparasztról, akit elvittek a Szovjetúnióba, hogy nézze meg, milyen szuper a kolhozrendszer, de ő azt mondta, inkább mégis gazdálkodna azon a 10 hold földön, amit kapott. Ez elég volt, hogy kitelepítsék, mielőtt még követőkre talál.”
Voltak, akik évtizedek alatt lassan talpra álltak, ahogy Andrea és Magda is, de ahogy mondják, beléjük rögződött, hogy az ablakot mindig zárják be, ha beszélgetnek, és nehéz elfelejteni az érzést, hogy bármi megtörténhet egy nyári reggelen. „A hetvenéves évfordulós ünnepségen olyan hölggyel is találkoztam, aki korábban nem is tudta, hogy az édesanyja kitelepített volt” – mondja Klára. „Édesapám, dr. Breuer Pál nagyon komolyan foglalkozott ennek a feltárásával 2016-ban bekövetkezett haláláig. Igyekszem folytatni ezt a munkát, és összekötni azokat, akik erről még beszélhetnek, azokkal, akik nem sokat tudnak róla.”
Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A kitelepítés gyötrelmei a szocializmus idején – Mivel lehet kárpótolni valakit egy elvett életért, rengeteg megaláztatásért?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
