Azért nem alszik a gyerekem, mert elrontottam!

A kislányom egészen 5 hónapos koráig jó alvó volt. Nem aludta ugyan át az éjszakát, de könnyű volt elaltatni és egy-két ébredéssel általában megúsztuk az éjszakát. A nappali alvásai egyenesen példaértékűek voltak. Aztán a 4. hónap táján minden elromlott: gyakrabban kelt éjszaka és hiába teltek a hetek, hónapok, nem javult a tendencia. Egyre fáradtabbak lettünk a férjemmel, a hétköznapok pedig egyre nehezebbek lettek. Sokszor keltem fel úgy reggel, hogy már az esti lefekvést vártam, és úgy gondoltam az előttem álló napra, mint amin túl kell lenni, amit túl kell élni. Közben gyötört a lelkiismeret, mert szerettem volna élvezni a babával itthon töltött hónapokat, nem túlélni, hanem megélni szerettem volna a soha vissza nem térő korszakot, de nagyon távol voltam ettől. Az alváshiány következményei: ingerültség, levertség, rosszkedv. A krónikus alváshiány depressziót okozhat, most így visszanézve én nagyon közel voltam ehhez.

Lili 8 hónapos volt (azaz ekkor már 8 hónapja nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem és 3 hónapja nem aludtam egyben 3 óránál többet), amikor covidosok lettünk. Mindhárman. Az enyhe megfázásos tünetek gyorsan eszkalálódtak, a férjem bekerült a Kútvölgyi Kórházba, a pici a Heim Pálba. Utóbbiba szerencsére én is mehettem vele. Életem legborzasztóbb három hetére csak foltokban emlékszem, az agy ilyenkor teszi a dolgát és töröl. A lányom addigi rossz alvása a Covid után még rosszabb lett, számtalan olyan éjszaka volt, hogy 40 percenként vagy egy óránként kelt. Az esti fektetés egy egész estés ördögűzéshez kezdett hasonlítani, és amikor vége lett és végre elaludt, nekünk nem maradt energiánk semmire, csak bedőltünk az ágyba, amíg eltelik egy újabb óra, és lehet menni visszaaltatni. Ekkorra a nappali alvási rendje is felborult, nehéz volt elaltatni, és egyre rövidebbeket is aludt.

Én rontottam el

Eleinte csak vártam, abban a reményben, hogy ahogy időben egyre távolodik a betegség, úgy alakul majd a kicsi alvása is. Nem alakult. A gyerekorvos nyugtatott: ez még normális, a baba idegrendszere éretlen még, ha nagyobb lesz, majd megtanul aludni. A többgyerekes barátnőim is ugyanezt mondták: jobb lesz majd, addig ezt ki kell bírni. Némi vigaszt nyújtottak a Facebook-csoportok, ahol rengeteg anya számolt be arról, hogy náluk sem alszik a gyerek. Az vigasztalt, hogy nem vagyok egyedül. Ugyanakkor nem hagyott nyugodni két dolog: a gyerekorvos és a nemzetközi szakirodalom szerint már a hathetes baba is képes arra, hogy végigaludja az éjszakát. Illetve nagyon sok olyan barátnőm és ismerősöm van, akinek alszik a gyereke vagy aludt abban a korban, amikor akkora volt, mint az én csemetém.

Ha más gyerekek alszanak, akkor az enyém miért nem? Ez a kérdés nem hagyott nyugodni.

Legbelül már akkor tudtam, hogy hol a hiba, de mivel azt is tudtam, hogy a valós ok megszüntetése nagyon fájdalmas lesz, tudat alatt ezt igyekeztem halasztani. Csináltam tejfehérje diétát, hátha allergiás a gyerekem, és a nem alvás a tünet. Szedett refluxgyógyszert, hátha zavarja az éjjel feljövő sav. Elkezdtem újra terápiába járni, hátha a saját elakadásaimat érzékeli, és ezért nem alszik. Olvastam nemzetközi és magyar szakirodalmat, próbálkoztam változtatni a napirendjén is. Amikor ezeket a köröket lefutottam, és továbbra is hulla fáradt voltam a rengeteg éjszakai keléstől és frusztrált a végtelen hosszú altatásoktól, akkor elérkezettnek láttam az időt, hogy belássam és kimondjam: azért nem alszik a gyerekem, mert elrontottam. Kellemetlen dolog ez, de igaz, és szembe kellett néznem vele.

Kép

Kép: Freepik

Születése utáni első két hétben alig volt tejem, ezért szinte egész nap cicin volt, cicin is aludt el, és mivel ezek az altatások gyorsak voltak, a módszer jónak tűnt. Csakhogy amikor beborult az alvása, onnantól minden egyes ébredésnél követelte a cicit, akár éjjel tizenegyszer is, egymás utáni éjjeleken sorozatban.

Az igény szerinti szoptatás és a válaszkész nevelés híve vagyok, de a saját káromon tanultam meg, hogy ha ezeket az elveket nem keretek között tartva követem, akkor azt az egész családom megsínyli: a gyerekem nem kapja meg a fejlődéséhez szükséges alvásmennyiséget, és mi is kikészülünk a férjemmel a fáradtságtól.

Elveszem a cicit

Eldöntöttem, hogy éjszakára nem teszem őt mellre, és megtanítom egyedül elaludni, de hogy ehhez hogyan fogjak hozzá, az már nehezebb ügy volt, mint a döntést magát meghozni. Szerencsémre viszonylag gyorsan eljutottam két szakemberhez, egyikük egy budapesti kórház gyermekosztályos főnővére és szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens, utóbbi minőségében rengeteget segített nekem azzal, hogy rávezetett azokra a berögzült dinamikákra, amiket még gyerekkoromból, a saját édesanyámmal való kapcsolatomból hozok, és gátolnak abban, hogy megfelelő támogatást nyújthassak Lilinek az önálló elalvásban.

Egy másik baba- és kisgyermek-altatási tanácsadó, egy külföldön elterjedt módszer egyik hazai tanácsadója pedig Lili napirendjét és alvási szokásait kielemezve egy új napirendet és egy lépésről lépésre haladó alvástervet dolgozott ki számunkra. Ez utóbbi azt a célt szolgálta, hogy Lili a lehető legrövidebb idő alatt megtanuljon egyedül, a kiságyban elaludni. Nem volt fájdalommentes ez a folyamat, járt némi sírással, Lili és a saját részemről is, hiszen hiába vagyok ott vele végig, amíg el nem alszik és nyugtatom, énekelek neki vagy fogom a kezét, és támogatom az elalvásban, mégsem az történik, amit ő szeretne. Másfél hét alatt szignifikáns javulás következett be: az addigi egy-másfél órás esti cicin és ringatva altatások helyét átvette egy 20 perces altatási rituálé, amiben Lili egyedül, a kiságyban fekve alszik el, nyugodtan, saját magától. A hosszú nappali altatások szintén jelentősen rövidültek, és ellentétben az addigi 40 perces alvásokkal, ma már 1-1,5 órákat alszik nappal. Kiegyensúlyozottabb és jobb kedvű, mivel megkapja azt az alvásmennyiséget, amire szüksége van. A legelső pozitív változást a mindennapokban már a második napon érzékeltük: a férjemmel lettek szabad estéink! A gyerek 8  és fél 9 között elalszik, nekünk pedig végre van időnk egymásra! Legfeljebb egyszer kel éjjel, a visszaaltatások pedig ma már legtöbbször abból állnak, hogy bemegyünk hozzá és megsimizzük a hátát, így kezd az alvásmennyiségünk közelíteni a normálishoz.

Még mindig az út elején vagyunk, Lili nem alussza át mindig éjszakát, és sokszor még szüksége van a jelenlétünkre ahhoz, hogy  visszaaludjon, de három héttel a program kezdése után azt hiszem, ennél több nem is várható el tőle. Boldog vagyok, hogy megtanultam olyan helyzetet biztosítani a lányomnak, amelyben képes elaludni egyedül, és ezáltal annyi alváshoz jut, amennyire szüksége van tíz hónaposan. És – habár ezt még félve írom le – lehet, hogy hamarosan mi is kipihenjük magunkat végre.