Hogyan kezeljünk egy mogorva családtagot? – A „Gran Torino” című filmről pszichológusszemmel
Mi az érzelmi amnézia és hogyan kezeljünk egy mogorva, megközelíthetetlen családtagot? Szőnyi Lídia és Németh Zsófia pszichológusok cikke Clint Eastwood egyik remeklésének, a Gran Torino című filmnek a lélektani hátteréről szól.
A történet
Az, hogy mit is kezdjünk önmagunkkal, hogyan találjunk rá a saját utunkra, nem csupán a fiatal generáció számára sarkalatos kérdés. Walt Kowalsky meglett háborús hős, éppen most temette el szeretett feleségét – aki minden bizonnyal sorvezetőül szolgált neki ebben a felgyorsult világban –, és most igen csak tanácstalan azt illetően, hol van a helye a saját életében. Első látásra mogorva vénember, akitől elhidegült a családja. Két fiával a felszínes, erőltetett csevegésen kívül semmilyen érzelmi kapcsolata nincsen, unokái idegenek számára, egyetlen barátja öreg kutyája, Dorothy. A koreai háború emlékei a mai napig kísértik, érzelmileg képtelen megnyílni az emberek előtt, inkább magába zárkózik, ráadásul ki nem állhatja, mélységesen megveti a szomszédságában lakó ázsiai népséget. Talán a legmeghittebb kapcsolat ahhoz az 1972-es csillogó-villogó Gran Torino autóhoz köti, amit annak idején még maga szerelt össze a gyárban. Nem meglepő, hogy közvetlen környezete pusztán a megkeseredett, megközelíthetetlen öregembert látja benne, pedig legbelül csupán egy elveszett, lelki fájdalmakkal, illetve a régmúlt traumatikus élményeivel küszködő magányos ember.
Érzelmi amnézia
A háború történéseit átélő katonák körében nem ritka ez a fajta befelé fordulás, ugyanis a borzalmak megtapasztalása után egyszerűen képtelenek meghitt kapcsolatot teremteni, illetve nehezükre esik a gyengédség és az intimitás megélése. Ezt a csökkent válaszkészséget a pszichológia „lelki némaságnak”, illetve „érzelmi amnéziának” nevezi. Ma Magyarországon szerencsére igen ritka a háborúk okozta stressz-zavar felbukkanása, tekintve, hogy keveseknek vannak háborús élményei. Ugyanakkor más traumatikus történések (pl. katasztrófák, családon belüli erőszak, nemi erőszak, vagy olyan hirtelen és váratlanul fellépő betegségek, mint a rák vagy a szívinfarktus) is előidézhetik a stressz-zavart. A traumát átélő személyek gyakran nem beszélnek arról, ami a szívüket nyomja, sőt a rossz emlékeket igyekeznek háttérbe szorítani, elfelejteni. Mindazonáltal a szorongás nem múlik el nyomtalanul, továbbra is jelen van, de már nem kötődik tartalomhoz, így szabadon lebeg, állandó feszültségben tartva a traumát átélt személyt. Érdekes módon néhányan pozitív változásokról számolnak be a traumát követően, úgy érzik, hogy valamiképp többek lettek azáltal, hogy kénytelenek voltak végigmenni a borzalmakon: gazdagodott a személyiségük, pozitívabban tekintenek saját magukra, az életükre, továbbá a kapcsolataikra is.
Lényeges kérdés tehát, hogy melyek azok a kulcstényezők, amelyek hozzájárulnak a traumát követő növekedés átéléséhez. A kutatások szerint számos oka lehet annak, hogy különbözőképpen reagálunk a nehéz helyzetekre. Úgy tűnik, hogy egyes biokémiai reakciók heves átélése, a genetikai örökségünk, továbbá bizonyos korai életesemények összefüggést mutatnak a stressz-zavarok kialakulásával. A személyiségvonásoknak is hatalmas szerepük van abban, miként ítéljük meg életünk eseményeit: a céltudatos emberek sokkal könnyebben úrrá lesznek a kellemetlen eseményeken, mint akik úgy érzik, kicsúszott kezükből az életük irányítása. Természetesen a szociális kapcsolatok is rendkívüli jelentőséggel bírnak, ugyanis a megélt szörnyűségek és az ezzel kapcsolatos érzelmek megfogalmazása, kibeszélése hozzájárul a belülről feszítő szorongás csökkenéséhez.
Odafigyelés, terápia, gyónás
Walt élete akkor vesz gyökeres fordulatot, amikor a szomszédban lakó fiút, Thaót hatalmába keríti egy ázsiai banda, arra kényszerítvén őt, hogy lopja el az autót. Thaó persze lebukik, s innentől kezdve közte és Walt között egy különös barátság veszi kezdetét.
A film sztereotípiák egész sorát felvonultatja. Walt és Thaó életén keresztül láthatjuk a generációs különbségek jelentőségét. Egyrészről a mai világban az idősebbek nem értik a mai fiatalokat, más elvek, szabályok szerint nevelkedtek, az ő életükben talán még több volt a rendszer, éppen ezért nem értik a nagyfokú szabadságot, amivel a mai ifjak rendelkeznek, nehéz számukra a kapcsolódás. Ugyanígy a mai fiatalok egyre kevésbé képesek kötődni az idősebb emberekhez, sokszor meg sem próbálják megérteni őket, megoldandó problémát látnak bennük, és valamiért úgy gondolják az idős emberek nemcsak öregek, hanem hibbantak is, akik képtelenek magukról gondoskodni, felelős döntéseket hozni. Walt fiai okos, értelmes üzletemberek, mégsem tudnak mit kezdeni idősödő, zsémbes apjukkal, állandóan saját kényelmüket, jólétüket helyezik előtérbe, miközben a segítés álarca mögé bújnak. Gyermekeik felé is ugyanezt a mintát közvetítik, nem gondolva arra, hogy egyszer ők is megöregszenek. Manapság az emberi kapcsolatok egyre inkább eltárgyiasodnak, különféle mérce szerint mérjük értéküket, és amikor már nem szolgálják tovább saját érdekeinket, eldobjuk, lecseréljük őket.
Walt közvetlen környezete, illetve a fiai nem képesek érzelmi támaszt nyújtani számára, talán éppen azért, mert ők maguk sem kapták meg édesapjuktól azt a kedvességet, tükröző figyelmet, amely megtanította volna számukra, hogy miként kell a másikat meghallgatni, illetve a másikra értően, jól odafigyelni. Elhunyt felesége azonban megérezhetett valamit a férjét belülről feszítő bűntudatból és fájdalomból, a kimondatlan, megvallatlan szavak súlyából, talán ezért is kérte az őt utolsó útján végigkísérő papot, hogy karolja fel Waltot és valamiképp érje el, hogy a férfi meggyónjon neki.
Családban marad?
Walt családjától való elidegenedése arra figyelmeztet bennünket, hogy a pár- és családterápiának mekkora szerepe lehet a traumák kezelésében és legyőzésében. Nagyon gyakran ugyanis a hozzátartozók szintén szenvednek a traumát átélt családtag érzelmi reakciói, bezárkózása, depressziója, alvászavara, bűntudata, esetleges dühkitörései miatt, így nekik is szükségük lehet a külső segítő támogatására, tanácsadására. Emellett az is előfordulhat, hogy maguk a családtagok is megnehezítik a trauma kibeszélését, feldolgozását, azáltal hogy a számukra kellemetlen, kínos emlékekről nem akarnak hallani, így tudattalanul, rejtett módon elutasítják azok meghallgatását.
Walt, talán a túlélők bűntudata miatt elfelejtette, hogyan kell élni, de Thaóval való sajátos barátsága felébreszti lényének azt a részét, amit mélyen eltemetettnek hitt. Nemcsak arra ébred rá, hogy ilyen idősen is lehet célt találni a létezésnek, és van még mit átadnia másoknak, hanem, hogy az addig lenézett és megvetett keleti kompánia sokkal inkább megérti őt, mint bármelyik közeli rokona. Nem hiába tartja a mondás, hogy az ember nem választhatja meg a családját, de a barátait igen. Thaóval közösen megélik azt, amit úgy is nevezhetnénk, hogy kölcsönös megértés. Walt megérzi, hogy a fiú mennyire elveszett, és pontosan egy ilyen határozott, ellentmondást nem tűrő irányító kézre, s egyben példaképre van szüksége, mint amilyen ő, mindemellett pedig pozitívan csalódik, belátván, hogy a mai fiatalság sem teljesen reménytelen, amíg olyan emberek is léteznek a világon, mint amilyen Thaó, vagy jólelkű nővére, Sue. Ők ketten felkarolják Waltot, tégláról téglára bontják le a védősáncot, amit maga köré emelt, miközben tisztelettel bánnak vele és felnéznek rá.
Mindnyájan sztereotipizálunk
„Rossz szomszédság: török átok”– írta Arany János a „jószomszédi viszonyról” költött versében, jóllehet abban a korban még nem kellett azzal a kulturális sokszínűséggel szembenézni, mint manapság, amikor könnyedén előfordulhat, hogy a közvetlen szomszédságunkba teljesen más szokások és értékrendszer szerint élő emberek költöznek. A másik emberrel való találkozás során elkerülhetetlen a címkézés és osztályozás, mivel nap mint nap számtalan ingerrel találkozunk, így kénytelenek vagyunk a tapasztalatainkra, felhalmozott tudásunkra hagyatkozni, hogy gyorsan és hatékonyan hozhassunk ítéletet, dönthessünk és élhessük a mindennapi életünket. Mivel mindnyájan kategóriákban, sémákban gondolkozunk, s ezek szerint fogadjuk be és értelmezzük a külső ingereket, óhatatlanul sztereotipizálunk, és olykor hibákat vétünk az emberek megítélése során. Érdemes ezért elgondolkodni Thomas Cryle történész bölcs véleményén: „Szerintem az a legnagyobb hiba, ha egyetlenegynek sem vagyunk a tudatában.” Vagyis a legtöbb, amit tehetünk, hogy felismerjük és elismerjük, hogy pszichológiai vakfoltjaink vannak, s így nyitottak maradunk arra, hogy felülbíráljuk a világról és másokról kialakított elképzeléseinket. Ha megtanulunk a kategóriák és sztereotípiák mögé tekinteni, s megkérdőjelezni előítéleteinket, elkerülhetjük, hogy büszkeségünk balítéletre vezessen.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>