Eltűnt személyek nyomában: így dolgozik egy civil emberkereső

Hogyan jut valaki arra az elhatározásra, hogy emberkereső önkéntes lesz?

Az elején ez egyáltalán nem volt tudatos döntés. Teljesen véletlenül csöppentem bele ebbe a világba, a Facebooknak köszönhetően. Mire észbe kaptam, már nyakig benne voltam – beszippantott. Azt szoktam mondani, az életünkben két igazán fontos dátum van: az egyik, amikor megszületünk, a másik pedig az a nap, amikor rájövünk, mire születtünk. 

Amikor elkezdtem eltűntekkel és az ügyeikkel foglalkozni, olyan érzés kerített hatalmába, mintha végre megtaláltam volna a helyem a világban.

Azt mondtad, teljesen véletlenül csöppentél ebbe a világba, a Facebooknak köszönhetően. Hogyan történt ez pontosan?

2013. december 31-én regisztráltam a Facebookra, de eleinte egyáltalán nem voltam aktív felhasználó. Egy márciusi napon a kertben dolgoztam, közben szólt a rádió, ahol bemondták, hogy eltűnt egy 11 éves kislány Budapesten, és még nem találták meg. A hír nagyon megérintett. A rádióban hallott információkat kiírtam az idővonalamra. Nem sokkal később kommentelt egy hölgy: „Szerintem őt keresed.” A hozzászólás alá betette a kislány keresőposztját fotókkal és adatokkal. 

Megkérdeztem, kit tisztelhetek a személyében, és kiderült, hogy az Eltűnt Személyekért Egyesület elnöke, akik Facebookon szervezett személykereséssel foglalkoznak. Így figyeltem fel a munkájukra, ami azonnal beszippantott. Május 25-én, az eltűnt gyermekek világnapján felutaztam Budapestre az Ötvenhatosok terére az Ezer Lámpás Éjszakája rendezvényre, ahol személyesen is találkoztam velük – és még aznap csatlakoztam az egyesülethez. Így kezdődött minden.

Milyen képzéseket kellett elvégezned?

Rengeteget kellett tanulnom. Sok minden ösztönösen jön, de olyan, hogy „eltűntkereső”, hivatalosan nem létezik – így oktatás sincs róla. Ha egyszer lesz ilyen képzés, elsőként fogok jelentkezni. Megtanultam, hogyan kell posztolni, miként kell a sajtóval és a médiával kommunikálni, hogyan dolgoznak a speciális kutató-mentők, a mentőkutyások. Közel harminc éve polgárőr is vagyok, így az évek során összeállt bennem mindaz, ami ehhez a hivatáshoz kell.

Hogyan kell elképzelni a te feladatodat a gyakorlatban? 

Minden eset más, ezért az is nagyon különböző, hogyan kell bekapcsolódnom. Természetesen a terepen is sokat segítek, de inkább a hiteles információk összegyűjtése, közzététele és a kapcsolattartás a különböző szervek, keresőegységek között a feladatom. 

Hogyan érkezik hozzád általában az első jelzés? Előfordul, hogy egy teljesen hétköznapi helyzetből kell azonnal reagálnod?

Igen, számtalanszor. Ma már egyre több hozzátartozó a Facebookon kér segítséget, amikor eltűnik egy szerette – ezeket hívjuk „anyaposztoknak”. Ezek a kétségbeesett első segélykiáltások. Teljesen hétköznapi helyzetekből kell ilyenkor azonnal reagálnom: munka közben, családi program alatt, akár este. 

Amint meglátok egy ilyen bejegyzést, azonnal felveszem a kapcsolatot a családdal, bekérem a hiányzó adatokat, pontosítom a körülményeket, és elemzem az eltűnés részleteit.

Tudsz mondani konkrét példát?

Egy név nélküli esetben egy idős férfi tűnt el, aki demenciával élt. A család először a Facebookon kért segítséget. Miután egyeztettünk, kiderült, mikor és hol látták utoljára, milyen ruhában volt, milyen egészségi állapotban. Ha még nincs rendőrségi körözés, mindig a hatóságokhoz irányítom a családot. Közben felmérem, szükség van-e speciális kutató-mentő csapatra. Térképen megnézem, melyik egység van a legközelebb, és felveszem velük a kapcsolatot. Sokszor mire hivatalosan is megérkezik hozzájuk a felkérés, már készen állnak az indulásra – ezzel rengeteg időt lehet nyerni.

Mik a leggyakoribb okok a háttérben, és mit jelent ilyenkor az időnyomás? Valóban az első 24–48 óra a legfontosabb?

Gyakori az eltévedés túrázás közben, az időskori demencia miatti elkóborlás, a pszichés krízis vagy családi konfliktus utáni eltűnés. Minden esetben az egyik legfontosabb tényező az eltűnéstől számított idő. Az első 24 óra a legkritikusabb, mert ilyenkor még „forró nyomokon” indulhatunk el. 

Minél több idő telik el, annál nehezebbé válik a megtalálás: a keresési terület nő, a nyomok eltűnhetnek, az eltűnt személy állapota romolhat. 

A tapasztalatom szerint az első 24–48 óra valóban kulcsfontosságú – az idő az egyik legnagyobb tényező, amellyel folyamatosan versenyt futunk.

Milyen a kapcsolatod a rendőrséggel, mentőkkel, más szervezetekkel?

Egyedül nem sokat érnék. A hatóságokat semmiképp sem helyettesíthetjük, szükség van rájuk. Éppen ezért mindig az együttműködésre törekszem. A rendőrséggel változó a kapcsolatom – sok esetben köti őket a hivatalos protokoll –, de egyre inkább azt tapasztalom, hogy partnerként tekintenek ránk. Más szervezetekkel, mentőegységekkel kifejezetten jól tudunk együtt dolgozni. Az elmúlt évek alatt országos kapcsolatrendszert sikerült kiépítenem, oda-vissza segítjük egymás munkáját. Mindig van min csiszolni, de ez idővel kiforrja magát.

Kép: Nagy László

Minden szempontból nehéz hivatást választottál. Mit csinálsz azért, hogy mentálisan egyben maradj?

Nem vagyunk sokan, de vannak társaim, akikkel rengeteget beszélgetünk. Átbeszéljük az ügyeket: mit tettünk, hol hibáztunk, mit lehetett volna másképp csinálni. És persze néha muszáj megállni. Ilyenkor leülök egy sörre a barátaimmal, horgászom, zenét hallgatok. Rendezem a gondolataimat és a soraimat, hogy újult erővel vághassak bele a következő ügybe. A legnehezebb napokon azzal motiválom magam, hogy az emberek rám bízzák a szeretteik életét, én pedig azt vállaltam, hogy a legjobb tudásom szerint mindent megteszek. Nem adhatom fel. Ezerszer megfordult már a fejemben, hogy abbahagyom. De már nem hiszem, hogy tudnék enélkül élni. 

Életeket menthetek, családoknak adhatom vissza a reményt – szerintem nincs ennél szebb dolog.

Mit tanácsolnál annak, aki most gondolkodik a csatlakozáson?

Ez attól függ, milyen mértékben szeretne részt venni benne. Ha annyira, mint én, akkor azt tanácsolom: gondolja át nagyon alaposan. Egyrészt az élete végérvényesen meg fog változni. Másrészt ez nem játék, és nem hobbi – itt életek múlhatnak azon, hogy mikor, mit és hogyan teszünk.

Mit értesz az alatt, hogy az élete végérvényesen megváltozik? A tied miben lett más? 

Ezt én teljesen önkéntes alapon csinálom, ezért a főállásom mellett kell rá időt és energiát szakítanom. Nem panasz, mert nagyon szeretem, de minden időmet felemészti. Előfordul, hogy párhuzamosan kell csinálnom a kettőt, hisz, ha valaki eltűnik, akkor minden perc számít. Hálás vagyok a főnökömnek, mert jól tolerálja, hogy nekem ez fontos. Nagyon szervezetten, előre gondolkodva kell élnem, mert szó szerint bármikor bejöhet egy riasztás, és akkor mindent eldobva arra kell koncentrálnom.

Mit tehetnének jobban a civilek, amikor valaki eltűnik?

A legnagyobb segítség az, ha minél gyorsabban érdemi információkat juttatnak el hozzánk vagy a hatóságokhoz. Ha pedig keresésre kerül sor, fontos, hogy hallgassanak a mentésirányítóra. Értékeljük a segítséget, de a civilek nem képzett keresők – a mi feladatunk az irányítás. Mi erre képezzük magunkat.

Van olyan tévhit, amit jó lenne eloszlatni?

Igen. 

Például azt, hogy a rendőrség csak 24 vagy 72 óra után kezd el keresni valakit. Régebben volt ilyen, de ma már ez nem igaz.

Van egy mondásod, amit gyakran idézel…

Azt vallom, hogy segíteni másokon csak annyit jelent, hogy megtanulod kinyújtani értük a kezed – még akkor is, ha számodra idegenek. Ettől nem válsz hőssé, annál inkább emberré.