Berente Judit számára a sport nem is az érmeket, hanem az életet jelenti

– Mire gondolt, amikor megtudta, hogy önt választották 2020 legjobbjának?
– Őszintén? Arra, hogy 57 évesen már nem szoktak a sportolók ilyen díjakat kapni, úgyhogy én sem számítottam rá. Persze nagyon örültem, főleg, hogy ezzel ráirányíthattam a figyelmet a szervátültetett sportolókra, illetve magára a szervátültetésre, ami nélkül én sem sportolhatnék.

– És akkor mire gondolt, amikor 13 évesen közölték önnel, hogy súlyos vesebeteg?
– Összedőlt a világ. Nem egy pillanat alatt, mert akkor még nem tudtam, mi vár rám, hanem fokozatosan. Kiderült, hogy nem sportolhatok versenyszerűen, majd, hogy testnevelőtanár sem lehetek, noha annak készültem. Sorra csukódtak be a kapuk, de valakitől mindig kaptam erőt ahhoz, hogy a legtöbbet hozzam ki a helyzetből.

Negyvengrammos fehérjediétával éltem 16 évig, aztán jött a dialízis, de mindig rövid távú célokat tűztem magam elé, s még 43 évvel később is itt vagyok…

– Nem lehetett könnyű már kamaszként gyökeresen átalakítani az életmódját…
– Egy remek dietetikustól kaptam egy könyvet, amiből megértettem, mi a betegségem, s mi lesz a végkimenetele. 16 évesen már tudtam, hogy transzplantált leszek, és csak diétával hosszabbítható meg az életem. Az anyukám csak a szervátültetés után árulta el, hogy a gyermekorvos azt jósolta, a tizennyolcat sem érem meg. A diétával viszont annyira ki tudtam tolni a dialízis és a szervátültetés időpontját, hogy közben rengeteget fejlődött az orvostudomány. ’95-ben transzplantáltak, és pont ’94-ben jött be egy új gyógyszer – mert a transzplantáltak immunrendszerét élethosszig gyengítik gyógyszerekkel, hogy a szervezet ne lökje ki az új szervet –, ami jelentősen növelte a túlélési esélyt.

– Hogyan telt 32 éves koráig az élete, miből merített erőt a mindennapokhoz?
– Kicsiként tornáztam, asztaliteniszeztem, kézilabdáztam, lövészklubba jártam és úsztam, mindebből a lövészet maradhatott meg. De hobbi szinten a kerékpártól a korcsolyáig sok mindent kipróbáltam. A sport egy szelep volt nekem. Öten voltunk testvérek, nagycsaládban nőttem fel, az iskoláimban pedig közösségi vezető lettem, talán mert a betegségem miatt plusz bizonyítási vágy hajtott. Sok mindenből kimaradtam, de ösztönösen kerestem mást, ami leköti az energiám és sikerélményt ad.

Kép

Berente Judit - Kép: Szekeres Máté

– A szülei tudták önnek a legtöbbet segíteni?
– Édesanyám volt a kulcsember, noha a budapesti Bókay úti klinikán ő is csak vasárnaponként látogathatott – Jászkisérről járt fel –, úgyhogy hamar fel kellett nőnöm. Amúgy is önállóságra neveltek, de sokat segített, hogy otthon és a gimis kollégium konyháján is külön főztek nekem, hiszen főleg zöldséget ehettem. Képzelje, az akkori osztályfőnököm most is felhívott, hogy gratuláljon a díjhoz!

Anyukámra visszatérve: ő közben a tüdőrákkal műtött édesapámat is látogatta Szegeden, telefonunk, autónk pedig nem volt, úgyhogy erősnek kellett lennie. Azt hiszem, a későbbi sikereim őt is kárpótolták…

– Gondolom, a szervátültetés hirtelen történt, még ha nagyon várta is…
– Szolnokon voltam dialízisen, amikor odajött a főorvos, hogy mit szólnék, ha kapnék egy vesét. Mondom: most? Azt mondja, igen, és már vitt is a mentő szirénázva Szegedre, hazaszólni sem tudtam. Mert vettünk ugyan „aranyáron” egy mobiltelefont, hogy ha hirtelen adódna donor, el tudjanak érni a kórházból, ám másnak nem volt a családban. A főnővér táviratozott anyukámnak, s a férjem másnap hozta utánam a riadó esetére előkészített táskányi holmit. Addigra túl voltam a műtéten.

– Gondolkodott azon, ki lehetett a donorja?
– Már a mentőben eszembe jutott, hogy valakit most siratnak. Ez az élet Janus-arca. De elfogadtam, hogy nem azért halt meg, mert én vártam a veséjére. Nem mondhatták meg, ki volt, csak annyit, hogy egy korombeli férfi, aki agyvérzésben hunyt el. Én viszont életet kaptam tőle. A hamuszürke arcbőröm három nap alatt rózsaszín lett, belenéztem a tükörbe, még az életben olyan szépnek nem láttam magam! Visszakaptam az egészség színét. De jött a feketeleves: immunreakciók, négyszeri kilökődés, intravénásan kapott szteroid és mellékhatásai. Rosszabbul lettem, mint előtte, s még abban a három hónapban három komoly nőgyógyászati műtétre is szükség volt ciszták, rákos sejtek miatt. A végére elengedtem a küzdést, mert elfogyott az erőm, úgy éreztem, már nem én irányítok.

– Mégis minden jóra fordult: a nehéz időszak ’95 decemberéig tartott, ’96 márciusában pedig már a szervátültetett sportolók egyik hazai versenyén pingpongozott és úszott…
– Mert bejött egy lány a kórházba, aki Manchesterből, a Szervátültetettek Világjátékáról érkezett. Mondom, hát van ilyen? Felcsillant a szemem, hogy új lehetőségek nyílhatnak meg előttem. Az orvos úgy engedett haza, hogy nem tudni, a vese meddig fog működni, de használjam ki az időt. Otthon a nappaliban ülve körülnéztem és sírva fakadtam. Ahogy túlvoltam a nehezén, összeroppantam. Majd felhívtam a transzplantáltak sportegyesületét, hogy belépek, így jutottam el már tavasszal a soproni versenyükre. Az edző ígéretesnek talált, onnantól minden nap edzettem az említett két sportágban. ’97-ben pedig már a sydney-i Világjátékokról hoztam haza egy arany- meg egy bronzérmet.

– Hogyan jött a képbe mindezek mellé a sífutás és a sílövés?
– Lőni ugye korábban is jártam, s a főiskolán bekéredzkedtem a testnevelés szakosok sítáborába, és már az első alkalommal megnyertem ott a háziversenyt. Sportolóként pedig vettem egy sífutólécet, az edzőtőborban jól mentem vele, így kialakult, hogy a nyári játékokon úszom, a télin sífutásban indulok. Lesiklásban féltem volna a sebességtől, a sífutás pedig nagyon munkás sport, de nem baj. Kerékpárral, eliptikus trénerrel, nordic walkinggal jól fel lehet rá készülni, mind hasonló mozgás. Ha Jászkiséren, ahol most is élek, van akkora hó, a focipályán is tudok 400 méteres köröket tenni.

Az autómban mindig van úszócucc, nordic walking bot és gyaloglócipő, s ahol éppen járok, ott kihasználom az adódó lehetőségeket.

– Attól nem kell tartania, hogy túlterheli magát?
– Ésszel kell hajtani. A sportorvosunk Testnevelési Egyetemet is végzett, a transzplantációs klinikán dolgozik, ő figyelmeztetett a fokozatosságra. Eleinte nagyon óvatos voltam, de ahogy láttam más szervátültetett sportolók edzésmunkáját, az magabiztosságot adott. A saját sikereim a megtépázott önbizalmamat is visszaadták. Volt mit, ha nem is mutattam, azért éjszakánként magamban sírtam…

Kép

Berente Judit - Kép: Szekeres Máté

– Lehet mondani, hogy az önök közösségének a sport szó szerint az életet jelenti?
– Erre elmondok egy történetet. ’99-ben a görögök azzal kerestek meg, hogy transzplantáltaknak és dializáltaknak szerveznek sportversenyt. Csodálkoztunk, mert akik dialízissel élnek, s kétnaponta fél napjuk elmegy a kezelésre, addig nem kaptak ilyen lehetőséget. Pedig a mozgás nekik is gyógyszer. Végül tizennyolc dializált sportoló utazhatott Athénba, előtte együtt edzőtáboroztunk. Ma is libabőrös leszek, ha eszembe jut a pillanat, amikor kiosztottuk nekik a nemzeti melegítőt. Előtte még csak utazni sem volt esélyük. Aztán ahogy álltak a dobogón Athénban, az a büszkeség… Teljesen más emberként jöttek haza. Akkor láttam, a sportnak mekkora ereje van. Az egyik srácot hazafelé jövet érte a hír, hogy van donor, a reptérről vitték is a műtőbe. Háromszor kellett újraéleszteni, de még 19 évet élt az új veséjével. Ő és az orvosa is mondta, hogy a verseny előtti edzésmunka nélkül nem élte volna túl.

– Megható történet, ahogy önnek is az lehetett ilyen kezdet után sportolóként bejárni a világot…
– Maga az utazás is óriási motivációt jelentett, mert amilyen zárt életem előtte vesebetegként volt, annyira kinyíltak a kapuk. Pláne, hogy még a vasfüggöny idején nőttem fel, amúgy sem engedhettük volna meg magunknak, hogy utazzunk.

A nemzetközi közösségünk is fantasztikus egyébként! A mi versenyeink mindig öleléssel végződnek. Meg közös fotóval.

A Világjáték-megnyitókat ikonikus helyszíneken tartják, ’99-ben a budapesti játékokon például a Hősök terén emlékeztünk a donor-hőseinkre. Előtte Sydney-ben az operaház lépcsőjén ült össze a kétezer szervátültetett egy közös fotóra. Szokták mondani, hogy mintha angyal szállt volna át a szobán, na, ez olyan érzés volt. A későbbi versenyeken szoktuk keresni, hogy akivel a legutóbbin fotózkodtunk, ott van-e most is.

– Öröm hallani, az utóbbi 25 évben mennyi mindent visszakapott a sorstól, miközben sokat is ad – másoknak.
– És sokat köszönhetek a férjemnek is, aki 35 éve mellettem van. Soha nem mondta, hogy ne menjek, ne csináljam, mindig csak annyit kérdez, hogy mikor jövök haza. De a gyerekkori vágyaim is még mindig hajtanak! Meg a sport szeretete, ami vagy megvan valakiben, vagy nincs, mert mások például a zenében, a képzőművészetben vagy az anyaságban teljesednek ki. Nekem ez az életfeladatom. Engem a szocializmus idején nem neveltek vallásosan, mégis úgy érzem, hogy fentről valaki vigyáz rám és átsegít a nehézségeken. Én pedig végzem a dolgom a legjobb akarattal és tudásom szerint, mert minden helyzetből ki kell hozni a legjobbat, és a legnagyobb dolog a hátrányból előnyt kovácsolni.

A szervdonációról
Magyarországon évente mintegy 500 ember kap új szervet, ezzel új életet. Több mint ötezren élnek valaki más szervével, őket az MSZSZ „Képzett beteg” programja is segíti, amellyel a szervezet 2018-ban egy brüsszeli nemzetközi konferencián első díjat nyert. Magyarországon – és egyre több országban – a szervátültetés lehetősége a vélelmezett beleegyezésen alapul, vagyis aki nem tesz ezzel ellentétes nyilatkozatot a háziorvosánál, az agyhalála esetén donorrá válhat.