Nem vagyok különb másoknál, csak mert orvos vagyok

– 1989-ben jött Magyarországra, hét évvel később kapta meg diplomáját a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen. Az egyetem után két évig szülőhazájában, Jemenben sürgősségi ellátásban dolgozott, és trópusi betegségekkel foglalkozott, majd 1999-ben visszajött hazánkba. Azóta a gyulai Békés Megyei Pándy Kálmán Kórház Csecsemő- és gyermekosztályának munkatársa. Pályaválasztása mögött egy családi tragédia áll. Megtenné, hogy beszél róla?
– Gyerekként nyolc testvéremmel éltem Jemenben, szerény körülmények között. Én is, éppúgy, mint a korombeli gyerekek, rendőr, pilóta vagy tanár szerettem volna lenni, orvosi álmokat egyáltalán nem dédelgettem. Aztán egy nap a kétéves húgom félrenyelt egy pénzérmét. Fuldoklott, és mi nem tudtunk szakszerű segítséget keríteni, hiszen a legközelebbi kórház több mint száz kilométerre volt tőlünk, a mentőautó pedig ismeretlen fogalom volt. Próbáltunk segíteni rajta, de nem sikerült. Kétségbeesetten néztük végig a szenvedését, végül elvesztettük. Hosszú évekig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg megmenthettem volna őt. Vagy ha esetleg ott lett volna egy orvos, akkor talán továbbra is szaladgálhatott volna körülöttem. Így elhatároztam, hogy orvos leszek, és akin csak lehet, segíteni fogok, ha már rajta nem tudtam. Rengeteget tanultam, ösztöndíjjal Magyarországra, a Szegedi Egyetemre jöttem.  A nyelvet is itt, az egyetemi évek alatt tanultam meg. A kórházi gyakorlatok során a felnőttosztályokon nem voltak igazán jó tapasztalataim: a betegeket nem a nevükön szólították, hanem „beszámozták”. Ehhez képest sokkal személyesebb, üdítőbb világ tárult elém a gyermekklinikán, ahol Petinek és Katikának szólították őket. Itt láttam magam előtt a húgomat.

Munka közben ma is gyakran a szemem előtt van a testvérem képe, és amikor sikerül megmentenem egy újszülöttet, egy gyermeket, úgy érzem, érte, az emlékéért is tettem valamit.

– A családja mit szólt ahhoz, hogy távol a hazájától szeretne tanulmányokat folytatni és dolgozni?
– A nagymamámnak tudtam csak elmondani a vágyaimat, ugyanis édesanyám meghalt, amikor az öcsémet szülte. Másfél éves voltam akkor, sajnos az arcára sem emlékszem. Édesapámat tizennégy éves koromban veszítettem el. Nagymamámnak nehéz volt szembesülnie azzal, hogy több ezer kilométerre leszek tőle, de teljes mértékben megértette a motivációm és biztatott.

– „A doktor úr egy angyal!” „Rengeteget köszönhetünk neki. Isten áldja ezt a jó embert, ezt a kitűnő orvost!” – ilyen és ehhez hasonló méltatásokat olvasok-hallok azoktól, akik önhöz fordultak az elmúlt évtizedekben, ráadásul 2016-ban megkapta „Az év orvosa”  Astellas-díjat. Mit gondol, miért szerethetik önt ennyire szülők és gyermekek egyaránt?
– Úgy viselkedem az emberekkel, ahogy szeretném, hogy velem viselkedjenek, és hiszek abban, hogy a szeretet, a mosoly a legjobb dolog a világon. Szükséges gyógyszerekkel gyógyítani, de a lélekkel is foglalkozni kell. Fontos, hogy a szülők érezzék, hozzám bármikor fordulhatnak. Ez azt jelenti, hogy ha valami baj van, mindig elérnek telefonon, akár éjjel is. A gyerekekkel mindig beszélgetek, megpróbálok az ő fejükkel gondolkodni, elmondok nekik mindent előre arról, ami a rendelőben történni fog, hogy értsék: minden az ő érdekükben történik. Hogy azért kapnak szurit, hogy utána jobban legyenek.

Így, hogy őszinte vagyok hozzájuk, nemcsak az orvosuk, de a barátjuk is leszek egyben, kialakul a bizalom, ami mindennek az alapja ebben a szakmában.

A parancsolgatás, a hangos szó nem vezet jóra, őszinteségből, tiszteletből, udvariasságból viszont baj nem lehet. Egyébként sose éreztem azt, hogy különb lennék másoknál, csak mert orvos vagyok. Számos barátom van, köztük nem egy szobafestő, tehergépkocsi vezető. A pénz sem fontos nekem, és ezt komolyan mondom! Persze, kell az élethez, és megkönnyíti a dolgokat, de nem ezért csinálom ezt az egészet. A legnagyobb öröm számomra az, amikor látom, hogy egy kisgyerek – akit csecsemőként még lélegeztető gépre tettünk – önfeledten ugrál a játszótéren, és mosolyogva kiabálja a nevem, ha meglát. Ez sokkal fontosabb, mint az anyagiak. 

Kép

Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed  - Kép: Lehoczky Péter

– Mi volt eddig a legmegrázóbb eset a praxisában?
– Mai napig élénken él bennem egy tragikus ikerszülés emléke. Az egyik magzat vére méhen belül átkerült a másikéba, így az egyik gyermek halva született. A másikat sikerült újraéleszteni, de nagyon beteg volt, s az utána következő időszak is kritikus, küzdelmekkel teli lett. Oxigénhiányos állapot és epilepszia is fellépett, a csecsemőt szondán tápláltuk. Amikor jobb lett a helyzet, a család hazavitte, de a gyermek még sokszor visszakerült hozzánk a kórházba. Felajánlottam a szülőknek, hogy bármikor hívhatnak, ha baj van, és soron kívül felvesszük az osztályra, ellátjuk a gyermeket. Szerettem volna megkönnyíteni kicsit az életüket. Több év után sajnos súlyos, visszafordíthatatlan állapotba került a gyermek, tudtuk, hogy elveszítjük. Az anyuka nagyon rossz állapotba került lelkileg, éreztem, hogy bele fog roppanni a fájdalomba.

Bementem hozzá, megfogtam a kezét, és úgy beszéltem vele, mint egy ember, akinek az embertársán segítenie kell. Azon voltam, hogy megértessem vele, hogy el kell engednie a gyermekét, és hogy ne lássa értelmetlennek az életét, mert igenis van kiút.

Az anyuka túljutott a krízisen, egy év múlva köszönőlevelet írt nekem. Elmesélte benne, hogy rendszeresen kijár a gyermekek sírjához, és hálás nekem a beszélgetésért, a sok segítségért. Néhány évvel később egy gyönyörű, egészséges gyermeknek adott életet. A mai napig nagyon jó barátságban vagyunk.

– Hogyan tudja feldolgozni egy kis beteg halálát? Fel lehet egyáltalán? 
– A halált nem lehet megszokni. Van, hogy fájó szívvel dolgozom, de tudom, hogy tovább kell lépnem. A gyerekeket, akik eltávoznak az élők sorából természetesen nem felejtem el, bennem él az emlékük. De muszáj erős maradnom, mert a kórházi ágyon vár rám a következő, akinek szintén segítenem kell. Időnként szakpszichológus segítségét is igénybe kell venni – muszáj kiadni magunkból a fájdalmat, letenni a terhet, megelőzni a kiégést.

– Van különbség az ön népének gyásza és a miénk között?
– A gyász sokkal inkább ember-, mint nemzetiségfüggő. Lehet valaki keresztény vagy muszlim, a szeretteink elvesztése mindannyiunknak fáj. A muszlim vallás szabályozza a fájdalom feldolgozását: nem szabad például kiabálva sírni, hajat, ruhát tépkedni, törni-zúzni, mert a halott hozzátartozó ezt látja fentről.

– A Perzsa-öböl menti országok szülési népszokásaival kapcsolatban olvastam egyszer, hogy ha egy család azt akarta, hogy a gyermek később örömét lelje például a tanulásban, akkor a köldökzsinórja egy darabkáját iskolaépület udvarába temették. Előfordult, hogy a köldökzsinórcsonk mellé olyan foglalkozással összefüggő tárgyat tettek, amilyet az utódnak reméltek.
– Erről nem tudtam, de való igaz, hogy az emberi testrészt, vagy bármit, ami emberhez tartozik, nálunk tilos elégetni. Még a levágott körmöt sem szabad szemétbe hajítani, be kell csomagolni valamibe és földbe eltemetni. Egy szüléssel kapcsolatos érdekesség: nem jó, ha a terhesség alatt az asszony csúf, negatív dolgokra néz, mert úgy tartják, emiatt olyan gyermek születhet, aki ezeket a tulajdonságokat hordozza.

Én is bátorítom az állapotos pácienseket, hogy pozitív dolgokra gondoljanak.

– Kuratóriumi elnöke a 2016-ban létrehozott Viharsarki Koraszülöttmentő Alapítványnak. Egy ideje már koraszülött speciális mentőautó is rendelkezésükre áll, amelyre az Alapítvány és számos Békés megyei civil szervezet, önkormányzat gyűjtött.
– Amikor Gyulára kerültem, magasabb volt még a csecsemőhalálozás aránya, mint napjainkban. Összefogtunk a kollégákkal annak érdekében, hogy csökkentsük: konferenciákra jártunk, tájékozódtunk hol, milyen terápiát alkalmaznak, folyamatosan fejlesztettük magunkat és a kórházi felszereltséget. Szerettünk volna speciális felszereléssel rendelkező mentőautót, de amikor megtudtuk, mennyibe kerül, nagyon elkeseredtünk. A gépjármű nagyságrendileg 30 millió forintba került, míg a szükséges eszközök mintegy 20 millió forintba. Az alpolgármester biztatott, hogy szervezzünk gyűjtést. Megható volt látni, ahogy elindult az egész megyét, sőt az országrészt megindító gyűjtés 2016 őszén. 38,5 millió forint gyűlt össze. Meglett a vágyott mentőautó. Eddig 215 esetben tudtunk segíteni, és a járműnek folyamatosan van munkája. Az első hívás Orosházáról érkezett, azóta Békéscsabáról, Gyuláról Szegedre, illetve Szeghalomra, majd onnan Debrecenbe is szállítottunk műtétre váró koraszülötteket. 

Kép

Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed  - Kép: Lehoczky Péter

Volt olyan eset, amikor Kecskemétre, majd pedig Budapestre került szívműtétre egy-egy csecsemő, de több alkalommal vittünk súlyos szívfejlődési rendellenességgel világra jött újszülötteket lélegeztetve az Országos Kardiológiai Intézetbe sürgős beavatkozás miatt. Aki teheti, az adója egy százalékát ajánlhatja az alapítványnak. Az, aki kisebb-nagyobb összeggel szeretné támogatni, az alapítvány bankszámlájára utalhat. Minden forint, minden élet számít.

– A munka előbb-utóbb megcsapolja az ember energiáit, különösen igaz ez önre, aki folyton ad, és feltétel nélkül segít. Miből töltekezik?
– Ha be kell mennem a kórházba, ha beteghez hívnak, vagy ha helyettesíteni kell, az sosem fáraszt. Talán azért, mert ezt az egészet én nem munkának tekintem. Van, hogy épp sétálok, kirándulok, grillezem a gyermekeimmel, amikor megcsörren a telefonom.

Ők sosem sopánkodnak, sőt, miután hazaérek, kérdezősködnek, hogy mi történt a csecsemővel, jobban lett-e, hogyan tudtunk segíteni rajta. Rendkívül megértőek és empatikusak.

A feleségem is teljes mértékben támogat. Ha hajnalban hívnak, ő már keresi is a kocsikulcsom meg a cipőm, hogy megkönnyítse az indulásom. Meggyőződésem, hogy ha szenvedéllyel végezzük a munkánkat és még egy támogató családi háttér is van mögöttünk, akkor folyamatos lehet az „energiaellátottság”.