Az életre ítélt nép – Beszélgetés Tóth Augusztával
A trianoni békeszerződés 100. évfordulójára meghirdetett emlékévre állítja színpadra a budapesti Nemzeti Színház Wass Albert Tizenhárom almafa című művét. A Vidnyánszky Attila rendezte előadás az első világháborútól napjainkig tartó időszakot veszi górcső alá. Azt boncolgatja, vajon hogyan tudtak a székelyek, a magyarok minden trauma ellenére újra és újra talpra állni. A március 6-án debütáló előadás egyik főszereplőjével, a Jászai Mari-díjas érdemes művésszel, Tóth Augusztával beszélgettünk.
– Mit jelent önnek szerepelni egy Trianont fókuszba állító előadásban?
– A Tizenhárom almafa szívügyem. Rengetegszer jártam elszakított országrészeinkben a gyerekeimmel is, és még élnek olyan családtagjaink, barátaink, ismerőseink, akik a nagyszülők emlékeit hordozzák a trianoni döntés következményeiről – például arról, hogy családok szakadtak szét egyik napról a másikra. Volt, aki zokogógörcsöt kapott, és volt, aki fegyvert ragadott – és lelőtték. Trianon nemcsak az elcsatolt területeken élők számára jelentett gyökeres változást, hanem a megmaradt országban élők sorsa is megváltozott.
– A Wass-regényből nem is annyira a szöveget, mint inkább az alaphelyzetet vette át Vidnyánszky Attila.
– Igen, és korabeli dokumentumok, így Apponyi Albert gróf írásai is bekerültek a szövegkönyvbe, ezek összefésüléséről Verebes Ernő, a Nemzeti Színház fődramaturgja gondoskodott. A Tizenhárom almafa témájában illeszkedik abba a sorba, amit a Tóth Ilonkával, a Fekete ég, fehér felhővel elkezdett a Nemzeti Színház.
Az előadás idősíkokat váltogat: elindulunk 1940-ből, amikor bizonyos területeket visszaadtak Magyarországnak, majd visszajutunk 1920-ba, Párizsba, ahol éppen feldarabolják az országot.
– A történet középpontjában Mózsi és felesége, Rozál áll, akiknek az életén gyakorlatilag keresztülgázol a történelem.
– Mózsinak van tizenhárom almafája, és éppen a kertjén keresztül húzzák meg a határt. Besorozzák katonának, hol a magyar, hol a román seregbe, és mégis mindig talpra áll.
Elpusztítják a fáit, de a csonkokból életrevaló vesszők sarjadnak, így az almafák a székely megmaradás jelképévé válnak. Táncos Csuda Mózes fegyelmezetten, némi székely humorral próbál alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, míg Rozál meglehetősen zárkózott, praktikus és józan gondolkodású teremtés. Amíg a férje az elcsatolás következményein töpreng, addig ő bevásárol, megfeji a tehenet, mert a gyerekeknek enni kell adni. Akkor is kitakarít, amikor a második bécsi döntést bejelentik. Az előadásunk a trianoni eseményekre reagáló magatartásokon keresztül mutatja be, hogy mi minden zajlott le az emberekben – például egy román jegyzőben vagy egy magyar tisztben, akik vérmérséklettől függően beszélnek Trianonról. Minden színész több szerepet játszik, egy történelmi figurát és egy hétköznapi alakot, kivétel ez alól a Mózsit alakító Szarvas József és jómagam, aki Rozált játszom.
Az előadás finom humorral beszél a trianoni békediktátumról és annak a következményeiről, de – és ez nagyon fontos – Vidnyánszky Attila nem azt feszegeti, hogy kik voltak a felelősek Trianonért, illetve hogy ki és mennyire volt vétkes; a cél az, hogy korhű és hiteles képet adjunk erről az időszakról.
Azt próbáljuk megmutatni, hogy a magyarok a maguk furfangjával, életre ítéltségükkel miként tudják túlélni a történelem viharait, hogyan képesek megőrizni identitásukat.
Habár eltelt száz év, még mindig vannak magyarok az elszakított országrészekben, tudunk egymásról, kapcsolatban vagyunk, mert keressük, mert akarjuk a kapcsolatot és az összefonódást. Összetartunk, mert összetartozunk.
– Véleménye szerint mennyire kell és mennyire szabad elengedni a múltat? Mert örök dilemma, hogy mi az, amit el kell engedni, és mi az, amit meg kell tartani a közösségi emlékezetben.
– Ahogy a holokausztról újra és újra beszélni kell, úgy Trianonról is, de továbbmegyek: szerintem minden olyan súlyos és elítélendő emberi cselekedetről kötelező beszélni, amelyik hosszú távon károkat okoz és több generációra hatással van – azért, hogy eszünkbe véssük, mi az, amit nem szeretnénk, ha megismétlődne. A múlt tagadása nem hinném, hogy hosszú távon célravezető lehet. Múlt nélkül nincs jelen, a jelen nélkül nincs jövő.
A fejlődéshez vezető út része, hogy múltbeli hibáinkkal szembesüljünk, legalább azért, hogy ne kövessük el azokat újra.
– Ha már a kitartásról esett szó… Mondják, hogy a színészet hosszú, sok buktatóval teli pálya, emberpróbáló feladat reggeltől este tízig. Harminc év tapasztalattal a háta mögött még mindig úgy érez a hivatása iránt, mint a kezdetekkor? Úgy érzi, hogy jutalom színésznek lenni?
– Igen, így érzek a hivatásommal kapcsolatban még mindig, csak egy kicsit érettebben látok rá. Jelenlegi társulatomban, a Nemzeti Színházban jól érzem magam. A pályámon eddig eltöltött éveim alapján tisztában vagyok ennek a hivatásnak a szépségeivel is és a gyötrelmeivel is, és bár a színészet a kiteljesedésem egyik eszköze, bizony, nem mindig könnyű elhinni, hogy jutalom színésznek lenni. És – hangsúlyozom – ez nem intézményfüggő! Néha azért megkérdezem magamtól, normális vagyok-e, hogy amikor épp rossz kedvem van, nevettetek, ha kell, amikor pedig jó, akkor ríkatok.
A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>