Ez tényleg a vég kezdete? – Apokalipszis gyerekcipőben

A 21. századi európai ember életében ott van egy csalóka illúzió, hogy övé a kontroll. Biztos és önálló, saját ura az életének. Az igazi környezeti és humanitárius katasztrófák valahol a messzi távolban történnek, mint holmi tanmese tárulnak elénk, és mi ingatjuk a fejünket a sok szörnyűséget látva, lám-lám, majd mi okosabbak leszünk, valamit csak lehetett volna tenni ellene. De aztán kiderül, hogy mégsem.

És amikor végül valami olyan történik, ami túlnő saját határainkon, ami nem rajtunk múlik, ami ellen tényleg nem tehetünk semmit, két reakciónk van: bagatellizáljuk vagy pánikba esünk.

Hogyan is láthatnánk reálisan azt a képet, amit a média mutat az adott helyzetről! Klímakatasztrófa, járványok, vízhiány… Ez jut nekünk a következő évtizedekre?

Nagymamám utolsó éveiben folyamatosan sóhajtozott: „Jaj, nagyon nem irigyellek titeket, mi vár majd rátok!” Mondta mindezt úgy, hogy gyerekként átélte a második világháborút: a nagybátyja a házát eladta, és két nap múlva egy bödön zsírt tudott csak venni a pénzen. Az apja részegre itatta a hozzájuk betérő orosz katonákat, hogy ne legyen erejük a lányaihoz érni, miközben ők a disznóólban arcukat sárral bekenve, kendővel a fejükön gubbasztottak. Később, mivel jómódú család voltak, mindenüket elvették. Mint utólag kiderült, a nagyapámat folyamatosan figyelték és jelentettek róla, mert nem volt megbízható tagja a rendszernek. Vaskos paksamétát kapott kézhez, tele hazugsággal, amikor pár éve kikérte a róla szóló dokumentumokat. Amiben ők nőttek fel, ott nem volt sem nyugalom, sem biztonság. Mégis bíztak abban, hogy másnap lesz mit enni, bíztak a saját talpraesettségükben és találékonyságukban, hogy a nehézségek megoldhatók. Ismerték a boldogságot.

És most itt vagyunk mi. Biztonságban, jólétben, nyugalomban nőttünk fel. Nem tanultunk meg túlélni, nem tudunk élelmet előteremteni, levágni egy csirkét vagy megfejni egy tehenet.

Időnként engem is elkap a gépszíj, és attól rettegek, képtelen vagyok felkészülni arra, ami ránk vár, ha mindez tényleg bekövetkezik. Hogyan tanítsam majd meg a gyerekeimet mindarra, amire ezekben a válságos időkben szükségük lesz? Hogyan raktározzak el nekik egy kis szeletet ebből a jólétből, amiben most mi élünk?

Rengetegszer hallottam már, hogy „minek szüljek ebbe a világba gyereket? Ez mekkora önzőség, ő inná meg a levét mindannak, ami közeledik.” Európa valóban búcsút mondhat mindennek, ha ez a hozzáállás általánossá válik. Hiszek abban, hogy a boldogság minden élethelyzetben ott rejlik, néha jobban rejtőzködve, mint máskor. Hiszek abban, hogy még nem késő változtatni. Az életnek értéke és értelme van. És nem utolsó sorban akkor is kell majd valaki, aki vállalkozó kedvvel, tettre készen, optimistán tekint a jövőre, amikor mi vénülő fejjel lemondóan már csak annyit mondunk: gyerekek, nem irigyellek titeket…