Igenközpontú gyereknevelés

A jutalmazás és büntetés elve sem segít, ha kizárólagosan és túlzásba vivő módon alkalmazzuk. Hiszen a büntetés félelem keltésével éri el a szabályok betartását, a túlzott jutalmazás pedig elvárásokat támaszt akkor is, ha természetes, hétköznapi feladatok elvégzéséről van szó, és kiszorítja a gyermekből a belső motivációt. Azt az elvárást erősíti meg ugyanis, hogy „mindig kell kapnom valamit” – rossz esetben ez egészen az önzésig fajul, „jobb” esetben a teljesítményelv, a megfelelési kényszer fogja a gyermek viselkedését jellemezni, és elvész az örömmel végzett tevékenység belső jutalma.

Azok, akik gyerekkorukban szenvedtek saját szüleik szigorától, később nagyon szeretnék jól végezni a dolgukat szülőként. Ám ha elutasítják – érthető módon – a korábbit, akkor mi van helyette? A jutalmazás-büntetés hagyományos elvét mivel lehet elmozdítani kizárólagos pozíciójából?

Az Igenközpontú nevelés és a Daniel Siegel – Tina Bryson szerzőpáros többi könyvei olyan nevelési elveket mutatnak be nekünk, ahol a nevelés közös tanulási folyamat: azért közös, mert ahhoz, hogy működjön, nemcsak a gyermek átélt érzelmeit kell jól olvasnia a szülőnek, hanem azzal is tisztában kell lennie, hogy mire is szeretné megtanítani a gyermekét, továbbá látnia és értenie kell a saját érzelmeit is.

A szerzők megközelítése a mindfulness elvén alapul: azt hangsúlyozza, hogyan tudunk éber figyelemmel a jelenben maradni – nem engedve, hogy a múlt fájdalmai és a jövőtől való szorongás elragadjanak –, amikor konfliktusba kerülünk a gyermekünkkel. Csak így leszünk képesek megtanítani a gyerekünknek, hogy a konfliktusok megoldhatóak, azokat sem elkerülni nem kell, sem azt nem kell hagyni, hogy örvényként elragadjanak. Siegel és Bryson arra tanítanak a könyveikben, hogy az „itt és most”-ban hogyan tudjuk megérteni és elfogadni a gyerek érzelmeit úgy, hogy közben az általunk állított határokat sem söpörjük félre.

Betartatjuk a gyerekekkel azokat a szabályokat, amelyeket fontosnak tartunk, de elfogadjuk azt is, ha ez a gyerekből dühöt vált ki. A gyerekek – és lássuk be, mi felnőttek is – sokkal hamarabb megbékélnek a szükséges rosszal, ha azt érzik, hogy közben szabad az ellenérzésüket kifejezniük.

A másik elv nem a büntetésről, hanem a jóvátételről szól. Ha egy gyereknek sokszor tulajdonítanak rossz szándékot, pl. a kíváncsiság hajtotta balul sikeredett cselekedetei miatt, akkor egy idő után nem érdeklik a szabályok, talán szándékosan is rombol, hiszen ő úgyis rossz. Ha benne van a gondolkozásunkban, hogy a tanulás hibázással jár – ez természetes melléktermék –, akkor könnyebben megtanítjuk a gyerekünket arra is, hogy a hibázásokat hogyan lehet jóvátenni. Siegel és Bryson A gyermeki elme című könyvét akár bevezető műnek is tekinthetjük szemléletükbe. A könyv a legmodernebb agykutatási eredményeket felhasználva magyarázza el az olvasónak, hogyan is működik a gyermeki agy, és hogyan használhatjuk ezt a tudást arra, hogy kiegyensúlyozott, a közösségben jól működő, kíváncsi és jó önértékelésű gyermeket nevelhessünk.

A szerzőktől magyarul másodikként megjelent Drámamentes fegyelmezés c. könyv sokkal inkább a hétköznapi nehéz helyzetekre koncentrál, és közérthetően segít a negatív érzelmek hálójába gabalyodott szülőknek. A szerzők szerint az angol „discipline” szó – melyet mi fegyelmezésnek fordítunk – eredeti jelentése: tudásátadás. A fegyelmezésnek tehát nem a fenyítésről kell szólnia, hanem arra kell megtanítani a gyermeket, hogy hogyan tudja kezelni a konfliktushelyzeteit, elviselni, ha hibázott, jóvátenni, ha valakinek ártott. Arról kell szólnia, hogy a gyermek megtanulja, mit kezdjen a negatív érzelmeivel, hogyan tudja nem elnyomni, hanem szabályozni azokat. Ez a tudásátadás nem lehetséges addig, amíg a konfliktushelyzetben – hisztis állapotban – a gyermeket elöntik az érzelmek, mert addig a racionalitást képviselő agykéreg működésképtelen.

Az első teendő a szülő részéről, hogy odafordul a gyermekéhez és elfogadja őt a negatív érzelmeivel együtt, azaz kapcsolódik hozzá és megnyugtatja. Ezután lehet csak elkezdeni megbeszélni a történteket, és átformálni a gyermek viselkedését.

Kép

Kép: Freepik

A gyermek érzelmeire való odafigyelés és a negatív érzelmek elfogadása nem azt jelenti, hogy engedékeny lenne a szülő, és ne állítana korlátokat. Sőt: a szerzők kifejezetten hangsúlyozzák a struktúrák, keretek szükségességét. A lényeg tehát, hogy odafigyeljünk a gyermek érzelmeire, arra, hogy mit szeretne velünk közölni. Ám ez csak akkor tud működni, ha az adott helyzetben a saját érzéseinkkel is tisztában vagyunk szülőként. Mert ekkor képesek vagyunk feltenni a következő kérdéseket:

• Miért viselkedett így?
• Mit szeretnék megtanítani neki?
• Hogyan tanítsam meg azt, amit szeretnék?

Ha egy szülő a saját gyermekkori traumái rabságában van, akkor nehezen talál ezekre a kérdésekre választ. Nem képes ugyanis a mentalizációra, azaz szempontváltásra, amelynek lényege, hogy beleképzeljük magunkat a másik helyzetébe. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy a szülőknek meg kell érteniük, ők sem „hibásak” abban, hogy ez nekik nem megy. Ha az ő érzéseikre nem figyelt senki oda gyermekkorukban, akkor nem is lehet mintájuk erre a működésre. De ez a működés tanulható, az eredménye pedig kiegyensúlyozottabb, egymáshoz szorosabban kapcsolódó családi működés lesz.

Minden hisztinek jelentése van, nem a szándékos bosszantásról szól. A legtöbb kezelhetetlen gyerek esetében a szülők elkerülik a vélhetően hisztihez vezető helyzeteket, és a konfliktuskerülés miatt kimarad az a fázis is, hogy nyugodt állapotban szóba hozzák a hisztiket, és megértsék, mi is váltotta ki azt valójában. Olyan, mintha nem is lett volna, nehogy újabb hisztit váltson ki, ha beszélnek róla. Így lényegében a szülők teszik meg nem történtté azt. A gyermeki elme c. kötet kézzelfogható technikákat kínál arra, hogyan segítsük a gyermekünket ahhoz, hogy tudjon beszélni a negatív érzéseiről is.

Igenközpontú nevelés c. könyvükben a szerzők tágabb perspektívába helyezik mindazt, amit az előző két könyvben tanítottak az olvasóiknak.

Sorra veszik, mi minden szükséges ahhoz, hogy a gyermekünkből olyan felnőtt válhasson, aki képes az érzelmek megélésére, de képes kontrollálni is azokat; aki rugalmasan képes reagálni a környezet mindennapi kihívásaira, és meg is tud küzdeni azokkal; aki képes a belátásra, képes szabadon dönteni és megvalósítani az elképzeléseit, nem utolsósorban pedig barátságos és empatikusan bánik embertársaival is.