Kiss Gergely: „Soha nem merült fel bennem, hogy egy másik nővel jobb lehet”

– Ezek szerint a ti esetetekben nem egyéjszakás kalandról volt szó.

Gergő: Ha fiatal, független férfiként lettek volna is ilyen elképzeléseim, belebotlottam a világ egyik legerkölcsösebb, legtisztább lelkű emberébe. Órákig beszélgettünk, és végül anélkül váltunk el, hogy megbeszéltük volna a folytatást.
Ancsa: Láttam, hogy ez a fiú nagyon akar tőlem valamit, de én nem vagyok az a lány, akit egy buliban felszednek egy éjszakára. Szimpatikus volt, de Egerben tanultam, a családom Kecskeméten élt, ott is vízilabdáztam, és úgy éreztem, nem fér bele az életembe egy budapesti „kitérő”. Ezt el is mondtam Gergőnek, de azért búcsúzáskor adtam neki egy csókot. Viszont nem kapott tőlem telefonszámot. Egy hét múlva mégis elküldtem neki a kollégiumét és az édesapámét azzal: ha érdekli még, szívesen megismerném jobban.

Mivel a kollégiumban akkoriban emeletenként egy telefonkészülék volt, ha Gergő felhívott, más nem tudta elérni a kollégiumot – ezért hamarosan az utcai telefonfülkében töltöttem az estéim nagy részét. Amikor pedig Kecskeméten voltam, az édesapám telefonján érhetett el, sajátom akkoriban nem volt.

Gergő: A vonalas telefon volt az egyetlen kapcsolattartási lehetőség, én pedig hamarosan átvállaltam a szüleim telefonszámláját: nekik száz forintnyi költségük volt, nekem háromezer.
Ancsa: Szeptemberi megismerkedésünk után hetekig nem tudtunk személyesen találkozni. Akkor sikerült, amikor egyszer Kecskemétről Budapest érintésével mentem vissza Egerbe. Előfordult, hogy én Budapesten játszottam a Kecskeméttel, Gergő viszont vidéken a Fradival. Végül egy baleset kovácsolt össze minket: decemberben Gergőnek beverték a dobhártyáját, elfertőződött, mert a sérült fülével még tovább játszott három meccset. Lázas beteg lett, hetekig nem bírt felkelni, annyira legyengült. Januárban nekem vizsgaidőszakom volt, viszonylag szabadon rendelkezhettem az időmmel, úgyhogy gyakorlatilag kényszerhelyzetben és észrevétlenül összeköltöztünk.
Gergő: Mindketten nagyon komolyan gondoltuk a kapcsolatunkat elejétől fogva; szerintem pár hét után komolyabb beszélgetéseink voltak, mint sokaknak, akik évek óta „együtt járnak.”

– Megismerkedésetek után egy évvel Gergő óriási lehetőséget kapott a világ egyik legjobb vízilabda csapatától. Nehéz volt döntést hozni húsz évesen?

Gergő: Hatalmas döntés volt. Egykeként nőttem fel, édesanyám otthonról dolgozott és sok időt töltött velem; pólós pályafutásom kibontakozóban volt, a világ legjobb csapatába hívtak, és közben egyetemre is szerettem volna járni. Ancsa pedig főiskolára járt, diplomát akart szerezni, és kapott egy nagyon jó munkaajánlatot is. Volt tehát tétje…

Ancsa: Amikor Gergőt meghívták Nápolyba, magával vitt, és menyasszonyaként mutatott be az olaszoknak. Nagyon meglepődtek, amikor tárgyalás közben egy kis szünetet kért, és kijött velem is megbeszélni az ajánlatot.

Nem értették a helyzetet, de miután támogattam – mi mást tehettem volna – nagy tisztelettel fordultak felém is. Szeptemberben kapta az ajánlatot, volt fél évünk felkészülni rá: én letettem a félévi vizsgáimat, aztán halasztottam egy évet.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ancsa vidéki, öt testvére van, Gergő belvárosi egyke, s a természetetek is eléggé különbözik. Könnyű volt az összecsiszolódás? Hogy sikerült megegyezni például a gyerekek számában?

Ancsa: Kamaszkoromban kiköltöztünk egy tanyára, de előtte Kecskeméten és Szentesen laktunk, kisvárosi közegben nőttem fel. A Budapestre költözés nem volt könnyű, rettenetesen zavart a szmog.
Gergő: Nagy kihívás volt megismerni és elfogadni Ancsa nagy családját. De csapatember vagyok, így ment. Érdekes és izgalmas volt a picitől az érettségizőig mindenféle korú tesót közelről megismerni.
Ancsa: A legkisebb testvérem öt hónapos volt, amikor megismerkedtünk. Ez még nekem is furcsa volt, nemhogy Gergőnek. Két gyerekben állapodtunk meg. Gergőnek egy is elég lett volna, de szerintem nem jó egy gyereknek, ha egyedül van. Sokáig tartottuk is a kettőt, de olyan hamar felnőttek a kicsik, hogy elkezdtem mondogatni Gergőnek: szeretnék még egyet. Így született meg a harmadik lány.

– Mi bennetek a közös? Gergő azt mondta nekem egyszer: „Ancsával nagyon jó csapat vagyunk együtt. Öröm vele együtt minden – filmet nézni, kirándulni, bulizni, sportolni, utazni.”

Ancsa: Közös például a vízilabda iránti szeretetünk. Én minden pillanatát élveztem annak, ami Gergő életét oly sokáig kitöltötte. Akkor is, ha fizikailag távol volt. Amikor az olimpiákon vett részt, nem mentem el vele – először babonából, aztán meg a gyerekek miatt –, Kemény Dénes szövetségi kapitány amúgy se támogatta, attól tartott, hogy a családtagok elvonják a játékosok figyelmét.

De a felkészülések és a meccsek izgalmát végigkövettem, végigéltem, hisz Gergő rendszeresen felhívott és mindent elmesélt: épp mi történik vele, hogy van, mit érez – csupa olyasmiket, amiket senki mással nem osztott meg.

Gergő: Közös bennünk a hazaszeretet, abban az értelemben, hogy imádunk utazni, mindig vágyunk a tengerre és a mediterrán életmódra, de mégis mindig hazatérünk, mert itthon akarunk élni. Közösek a gyerekneveléssel kapcsolatos elveink is: személyiségüket úgy igyekszünk fejleszteni, hogy ne csak kapjanak, hanem el is várjunk tőlük. Azt gondoljuk: bárhol élnek, bizonyos normákat be kell tartaniuk a családjuk és a nagyobb közösségük felé. És igyekszünk elkerülni a legnagyobb buktatót – amikor a gyerek összeugrasztja szüleit –, ezért mindig megkérdezzük tőlük: „Anya (vagy apa) erről mit mondott?”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Ancsa: Közösek a zenei élményeink, a kultúra és történelem iránti érdeklődésünk. Hasonlóan nyitottak vagyunk új emberek megismerésére. Természetesen jól érezzük magunkat vízilabdások társaságában is, de úgy alakult, hogy azok közül, akikkel rendszeresen összejárunk, senki nem vízilabdázik.
Gergő: Nagyon számíthatok a vízilabdás társaimra, de nekem mindig volt egy másik életem is: az iskola, az egyetem, a szomszédok… Én mindig is kétlaki maradtam: ugyanakkora hely van a szívemben Budapest és a VII. kerület, mint Szada számára, ahol több mint tizen­nyolc éve élünk.

Megismerkedésünk óta rengetegszer költöztünk, éltünk itthon és külföldön is, a fizetésnélküliségtől kezdve a luxusig mindent megtapasztaltunk; voltak sikereink és kudarcaink a tanulásban és a karrierben, válás és halálesetek a baráti körben és a rokonságunkban is. Ezek után egy hétköznapi feladat megoldása viszonylag egyszerűnek tűnik.

Ancsa: Ketten együtt elég jól meg tudjunk oldani a problémákat; sok a közös bennünk, viszont sok mindenben működik a különbözőségünk is. Én könnyen robbanok, Gergő lassú vulkánra hasonlít. Gyerekeink szerint mégis jobb, ha anya borul el, mint ha a kétméteres apából kiszakad az ordítás…
Gergő: Ő gyakorlatias, én elméletibb. Ő az én személyiségem másik fele, aki összerakja a részleteket. Nem szeret halogatni, sem konfliktust, sem feladatot. Néha kérek öt másodpercet, hadd reagáljak, de rendszerint nem kapok. Szívesen segítenék neki, de mire elkezdeném, ő már csinálja.
Ancsa: Nem szeretek várni… Gergő hét éve már itthon van, de az első tizenöt évben nem nagyon volt; akkor nem is nagyon tudtam kire várni. Elsőszülöttként apám egyébként is fiúként nevelt, valószínűleg azért is szeretek ennyire barkácsolni, kertészkedni. És persze rendezni a háztartást és a gyermekeinket. Hosszú éveken át Gergő hetekre eltűnt, s ha végre hazajött, nem akartam, hogy ő legyen a szigorúbb. Én viszont következetesen szigorú vagyok velük.

– Ancsa, nem volt nehéz a sok egyedüllét? Gergő, számodra nem volt túl erős a kísértés, távol Ancsától?

Ancsa: Én húszévesen eldöntöttem: a férjem háttérországa leszek. Vízilabdás pályafutásomról nem volt nehéz lemondani: szerettem, de sose lelkesedtem úgy iránta, mint ő. Dolgaimat eszerint intéztem, és a gyerekekkel is meg tudtam beszélni: ha edzés, meccs van, apa feladata mindig az első.
Gergő: Sokszor átbeszéltük, mi lenne, ha Ancsa napi nyolc-tíz órában dolgozna egy irodában. Késő este érne haza, gyermekeinket bébiszitter hozná-vinné és nevelné, és neki adnánk pénzünk jó részét. Így viszont sokat tud együtt lenni velük, és közben mindig csinál valamit: Nápolyban például aquafitneszt és úszást oktatott gyerekeknek, volt idegenvezető, és tanított nyelvtanárként is. Sokat segít a hivatalos dolgaimban és a közös cégünkben; sok nőnek ad motivációt a @Familymanager7 Instagram-oldallal, ahol több mint tizenegyezren követik. Ami pedig a második kérdést illeti…
Ancsa: Okos asszony megoldja, hogy ne legyen kísértés. Megbeszélünk mindent, nyílt lapokkal játszunk. Az őszinteség időnként fáj, de hosszú távon kifizetődik. És persze ez a bizalom alapja is.
Gergő: Amit egy férfi szerethet egy nőben, az mind megvan a feleségemben. És én mindent nagyon szeretek benne, de leginkább a tiszta lelkét, az őszinteségét. Rossz tulajdonságait a „csomag részének” tekintem. Láttam sok szép lányt, de soha nem merült fel bennem, hogy egy másik nővel jobb lehet.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő!