Erzsébet, egy szabad nő

Mégis, Árpád-házi Szent Erzsébet olyan alakja a közös emlékezetnek, akit könnyű szeretni, aki a spiritualitás bármilyen szintjén álló embernek hozzáférhető és érdekes, a minket elválasztó 800 év ellenére is.

Szobrokon és festményeken a kötényében tartott rózsákról ismerhetjük meg. (Egy alkalommal ugyanis kenyeret vitt a szegényeknek, amikor férje rokonaival találkozott, akik nem nézték jó szemmel „pazarló” adakozását. Amikor megkérdezték mit visz, azt válaszolta, hogy rózsákat, bár éppen tél volt. Amikor megnézték, mi van a kötényében, ott valóban rózsát találtak, mert Isten nem hagyta hazugságban a jó ügy érdekében füllentő hívét.)

Erzsébetet könnyű szeretni, mert nemcsak kegyes cselekedetei ismertek, hanem az egész ember, aki egyszerre volt öntörvényű és alázatos, vagyis szabad, és mintha a szeretet oly irigyelt teljességére lett volna képes. Egyre többet tépelődöm magam is: mit jelent szeretni? A ragaszkodás, a magamnak kedvezés vagy biztonság keresése mellett van-e tényleges, önzetlen szeretet bennem magam és mások iránt? Erzsébet mintha a szeretni tudás képességével született volna, a fókusz soha el nem vesztésének képességével.

Önmagát úgy szereti, hogy teszi, ami valóban a javára válik. A férjét igaz szerelemmel szereti, türelmetlenül lovagol ki elé, amikor érkezik. A róla szóló történetek szenvedélyes szerelemről, de nem függésről mesélnek.

A házastársak támogatják egymást feladatuk betöltésében: Lajos jóváhagyja Erzsébet adakozását, és elfogadja, hogy a számára ő csak a második Isten mögött. Erzsébet néha felkel a hitvesi ágyból éjjel, és a hideg padlóra fekszik, hogy a férje iránti ragaszkodás ne feledtesse el vele az Istennel való kapcsolatot. Szívében gyászol, de maga varrja fel férje ruhájára a keresztet, amikor az keresztes hadjáratra indul, és nem tartja vissza.

Az emberek iránti részvétteljes szeretete sem tetszelgő indulat, hanem valódi gyümölcsöt terem.

Amikor első gyermeke megszületik, menhelyet létesít a rászoruló anyáknak. Második gyermeke születése után ispotályt alapít.

Nagyon jól emlékszem, amikor az én első gyerekem megszületett, az én együttérzésem is felerősödött a nyomorult, magányos, elhagyatott nők iránt. Talán utaltam is párezer forintot akkor egy anyaotthonnak, de nem voltam annyira szabad a szeretetre, hogy a feltámadó érzés elhagyja az önzés gravitációs mezejét, és vissza ne hulljon rám.

Kép

Edmund Blair Leighton: Árpád-házi Szent Erzsébet kenyeret oszt a szegényeknek, 1915

Erzsébet királylánynak született, és gazdag hozománnyal indult idegen országba feleségnek, hatalma mégsem a születés és a vagyon által lett, hanem hatalmas belső szabadságából fakadt. A szabadságot úgy érte el, hogy csak a valóban legnagyobb úrnak, Istennek szolgált, a földi hatalmaknak csupán engedelmeskedett.

Mindenkinek ajánlom, hogy olvasson Erzsébet életéről és elmélkedjen róla, aki eszköztelennek, beszorítottnak, elnyomottnak érzi magát. Ő megkapta azt az adományt, hogy sose lássa túl szűknek az eget maga felett.

Erzsébet királylány volt ugyan, de egész életében uralkodtak felette. Elfogadta, hogy ismeretlen, idegen férfihoz kell feleségül mennie. Elvesztette a hazáját, a szüleit és a férjét is, aki az új családból egyedül állt mellette, de elvesztette még a vagyonát, a gazdag hozományt is. Ő mégis ragaszkodott azokhoz a döntéseihez, amelyek a valódi szabadságát biztosították. Gyerekkorában az „illetlenül szabad” lovagláshoz és az elvárt tipegéssel szemben a szabad járáshoz ragaszkodott, úrnőként a népet segélyezte a rábízott javakból. Üldözött özvegyként elfogadta a pátfogók nyújtotta szállást, de nem fogadta el II. Frigyes császár házassági ajánlatát, sem senki másét. Nem fogadta el apja hívását sem, aki kérte, hogy jöjjön haza.

A biztonság és a jólét kísértése nem térítette le a választott útjáról, de még a pápa által mellé rendelt lelki vezető sem, akinek engedelmességet fogadott, és aki ma már érhetetlen szigorral próbálta irányítani Erzsébetet. Hátralévő életét a segítő szeretnek szentelte. Nem vette el a kedvét, hogy már nem tud hatalmas magtárakat megnyitni az éhezőknek, mindig abból adott, amije volt. Végül önmagát ajánlotta fel, a ferences harmadrendiek közé lépve hagyta el a világi életet.

Az tette őt szabaddá és erőssé, hogy megőrzött egy részt a szívében, ahol csak az Istennel való kapcsolata élt. Ez a kis tisztás mások számára bevehetetlen vár maradt, örök iránytű és tűz, ami világít.

Van egy példabeszéd a Bibliában az okos és a balga szüzekről. Mindannyian a vőlegényt várják, lámpásokkal a kezükben. A balga szüzek nem hoztak magukkal olajat, és az éjszaka sötétjében a lámpásuk kialudt. Kértek az okos szüzektől, de ők azt mondták, nem adhatnak, menjenek el, és vegyenek olajat, amivel világíthatnak maguknak. A balga szüzek elmentek olajért, de amíg távol voltak, megérkezett a vőlegény, és az ajtókat becsukták. Hiába dörömböltek, őket már nem engedték be. Egy prédikációban hallottam azt a magyarázatot, hogy a lámpás az a hely a szívünkben, ami egyedül az Istennel való kapcsolatnak van fenntartva. Az olaj pedig, amelynek égése fényt ad, ennek a kapcsolatnak a gyümölcse. Ezt az olajat nem kaphatjuk mástól, természete szerint nem megosztható. Egy kapcsolatban senki nem helyettesíthet bennünket.

Erzsébetnek ilyen olajjal teli lámpás világított az életében, és ez tette szabaddá.