Kinek nehéz az iskolatáska?

Menni vagy nem menni?

Mára a szülők nagy része az utóbbira szavaz, amikor szemük fénye betölti a hatodik életévét: maradjon csak oviban a gyerek, ameddig lehet. Úgy tűnik, nálunk a boldog gyermekkor az óvodás évekkel zárul, legalábbis sok kis nebuló számára. Az iskolaérettség dilemmájával elsősorban az óvó nénik kerülnek szembe, amikor dönteniük kell egy kisgyerek sorsa felett. Gond abból adódik, ha a szülők és a pedagógus véleménye nem egyezik. A maradás mellett érvelő anyukát, apukát gyakran saját negatív iskolás tapasztalatai akadályozzák abban, hogy bízzanak csemetéjük alkalmasságában. Ezzel szemben

az iskolakezdés mellett kardoskodó szülők képtelenek elfogadni, ha gyermekük valamilyen szempontból még nem érte el a kívánt fejlettséget, mivel ez elbizonytalanítja őket saját „jó szülőségük” tudatában.

Az ilyen feszültségek nem hagyják érintetlenül a családi rendszert: mindenkit meglegyint a változás előszele. Súlyosabb problémát vet fel, ha a szülők álláspontja is eltér. Ebben az esetben tanácsos szakember véleményét kérni.

Életre nevel?

Tomika első osztályos lett. Zsófi, miközben segít bepakolni a színeseket a tolltartóba, és beszívja az új füzetek illatát, a saját érzéseit próbálja rendezgetni, amelyek hirtelen egy gejzír intenzitásával törnek fel benne: a tanév első heteinek izgalma, és… valami mélységes szorongás, de mitől? Hogyan került felszínre ez az érzés? Az új íróasztalnál rajzolgató Tomikát figyelve alattomosan nehezedik rá egy homályos, nyomasztó aggodalom: „hová küldtelek téged, kisfiam?”

Az iskolába lépés a gyermek első megnyilvánulása az élet színpadán, amely megmérettetés az egész család számára. A következő évek sikerei és kudarcai visszatükrözik a társadalom ítéletét a szülők eddigi nevelő munkájáról és féltett kincsük adottságairól.

Komoly csalódások érhetik a családot gyermekük teljesítménye és viselkedése miatt, amelyekkel szembe kell nézniük. Ha a párkapcsolat meggyengül erre az időszakra, az gátolja a szülők egységes támogatását gyermekük felé, és alááshatja a következetes nevelést.

Tizenkettő egy tucat

A pedagógusok többnyire osztályként tekintik a gyereksereget, így az egyén elveszhet ebben a masszában. Az ilyen helyzet hívja elő a skatulyázást, a tipikus szerepek kiosztását, amelyek hamar megtalálják az arra legalkalmasabb kisdiákokat. Nem mindegy, hogy gyermekünk az „osztályelső”, „értelmes, de lusta”, „stréber”, „bohóc”, „láthatatlan gyerek”, „IQ-bajnok”, „vezércsődör”, netán a „fekete bárány”, „áldozat” vagy utóbbi kettő kombinációját képező kategóriába csúszik. Az ilyen skatulyák meghatározhatják személyiségfejlődését, felnőtt élete minőségét. De mitől válik alkalmassá a gyermek egy csoportban jellemző szerep betöltésére?

Ki érdemli a beírást?

Magunkkal cipelt szerepeink egészen mélyen gyökerezhetnek: a családban ránk testált pozíciónkban. A szülő a homokozó peremén üldögélve nem gondolja végig, milyen súlya van szavainak („ez a hülyegyerek már megint raplizik”), és csemetéje viselkedésére adott reakcióinak („sírva röhögtünk, ahogy utánozta a szomszédot” vagy „megmondtam, ne bántsa Józsikát, de azért bírtam, ahogy földhöz teremtette a kis vasgyúró”).

A ránk hagyományozott szerepek árnyékként követhetnek bennünket életünk során.

Számos családban szükség van egy rosszgyerekre, akit bűnbakként okolhatnak a többiek a saját problémáikért, akin levezethetik indulataikat.

De kell a szófogadó is, aki biztosítja a szülőket saját „jó szülőségükről”. A kisdiákok csupán készségesen betöltik a család által meghatározott, temperamentumuk, nemük, testvérsorban betöltött helyük által árnyalt szerepeiket. Akkor kinek is jár a feketepont?

Kulcsszó: elfogadás

A gyermek temperamentumának, képességeinek elfogadása és igényeinek megfelelő nevelése mérsékli a családi feszültségeket, sőt, a közös cél összekovácsolja a tagokat. Ha az ítélkezés helyét az elfogadás venné át, sem szülőnek, sem gyermeknek nem kellene olyasmiért szégyenkeznie, amiről nem tehet. Viszont segítséget kaphatna az önmagára igényes pedagógustól, szakembertől, hogy akár több generáció rossz szokásait és gyakorlatát felszámolhassa. Jó lenne a lélekölő teljesítményhajszában elfáradt tanárok és diákok világa helyett egy személyiséget és közösséget építő, valóban az élet gyakorlóterepeként működő iskolarendszerbe küldeni gyermekeinket. Jó lenne ilyen alapokra épülő társadalomban élni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.