A gyanús apa

Lehetne halkabban, kérem, éppen alszanak – válaszoltam neki nyugodtan, ahogy a játszótéren is szoktam, ha más szülő szigorúbban szól a gyerekeimre, mint ahogy azt a helyzet megkívánja. Zavar ez a harsány tolakodás, mindig is feszélyezett a katonás stílus, semmi sem indokolja, hogy negyven centiről úgy üvöltsenek a képembe, mintha valami bűnt követtem volna el, mintha az intézkedés során eleve gyanús lennék.

Keresgéltem az irataimat, a rendőr bepillantott, szinte behajolt az ablakon. Éreztem, az intim viszony elkerülhetetlen, arcunk közel volt egymáshoz. Sokáig nézegette a forgalmit és a jogosítványt, láttam, valami zavarja. Másfajta zavar volt ez, mint majdnem két évtizeddel ezelőtt, amikor egy hasonló igazoltatásnál hosszasan tanácskoztak rólam az út szélén. Alaposan körbejárták az autót, majd egyikük feszengve visszaadta a forgalmit. Uram, ebben az iratban pénz van, kérem, tartsa máshol! Sokáig nem értettem, ki tette oda, hogyan kerülhettem ilyen kínos helyzetbe, mígnem pár nap múlva apám elárulta, egy ötezrest tart a forgalmiban a biztonság kedvéért, bármi történhet az úton, ami miatt szükség lehet rá.

Merre voltak, mi volt az utazásuk célja, hová tartanak? – sorakoztak a kérdések katonásan, bár a hangnem barátibbá vált, és az ősz körszakáll feletti tekintet is kedvesebbnek tűnt. A nagymamánál voltunk, válaszoltam, meglátogattuk, majd a csendes és kiadós falusi ebéd után otthonunkba igyekszünk vissza. Értek én az emberekhez, gondoltam magamban, tovább enyhült a szigor, az ajkak támogatólag fölfelé emelkedtek, ám az egyik fele hamar le is biggyedt. És az anyuka hol van? – a másik ajak is követte az előző útját, hamar eltűnt a derű a beszélgetésünkből.

Hirtelen nem értettem, mire célozhat ezzel. Tekintete kérdővé vált, szinte követelte a választ. Dolgozik – feleltem, de nem elégedett meg ennyivel. Tovább kellett beszélnem, mert szigorú várakozása világossá tette, hogy egy apától ennyi nem elég. Egy anyától talán elfogadná ezt az átlagos mondatot, hogy a „férjem dolgozik”. Amit én csinálok, az viszont nem szokványos. És ami nem megszokott, az gyanús. Ezt érzem már három hete, mióta reggeltől délutánig egyedül én vagyok a lányaimmal, vagy, ahogy a körülöttem lévők mondják, vigyázok rájuk, de ez valójában csúsztatás. Mert egy másik ember, egy idegen, akit megkérünk, talán vigyáz. Az viszont természetes, hogy én apaként a lányaimmal vagyok, velük utazom, gondoskodom róluk az édesanyjuk távollétében.

Ezek szerint egy apa gyanús, ha ugyanazt csinálja, mint egy anya. Így hát elmeséltem, hogy tanár vagyok, a nyári szünetben nem járnak óvodába a gyerekek, az anyukájuk pedig nyugodtan dolgozhat a munkahelyén. Próbáltam elosztani a gyanút, miközben – mintha eddig mi sem történt volna – a rend őre rám kacsintott. Kellene egy fiú is a két lány mellé, már nem akarom megsérteni – suttogta, mintha évtizedes cimborák lennék, mintha már az ártatlanság bélyege került volna rám. Bólintottam, és lassan továbbhajtottam. Én sem akartam megsérteni.