Neked elmesélem – „A szerelem okozta stressz, amitől kifutnál a világból”

Ildi: A mi történetünk egy fotóval kezdődött. Tízéves lehettem, amikor elmentünk a komondortenyésztőhöz, ahonnan a mi kutyánk is származott. A baráti viszony miatt mindig ott ragadtunk egy kicsit. A tenyésztő szeretett beszélni, lelkesen mesélte nekem és az apukámnak, hogy neki már a világ több pontján is élnek kutyái, például Amerikában is. Egyszer csak elővett egy képet, amin egy szép, mosolygós nő ült, mellette egy hatalmas, fehér komondor. A kutya a képen körülbelül akkora volt, mint a gazdája. Tetszett a fotó, a hangulata, a színei, a szereplői. Majd 15 év múlva ismét találkoztam ugyanezzel a felvétellel.

Gábor: A szüleim válása után édesanyám jó messzire menekült, kiköltözött Amerikába. Róla és az ő díjnyertes komondorjáról készült ez a bizonyos kép. Amikor megmutattam Ildinek, és láttam a döbbenetet az arcán, nem értettem, hogy mi a baj. Majd közölte, hogy ő már látta ezt a képet. Libabőrös lettem. Utána egész nap azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet ez. Puszta véletlen, vagy annál több?

Ildi:

Ez annak a jele, kérlek, hogy megvan az igazi! (nevet)

Gábor: Nekem fiatalon nagy baráti társaságom volt, a motorosoknak hála most is. Rengeteget buliztunk, alig aludtunk, nem is tudom, hogy bírtuk. (nevet) Az egyik legjobb barátom házibulit szervezett, és az ő barátnőjének volt az ismerőse Ildi. Mondták nekem, hogy meghívják őt is, hogy minél többen legyünk, ismerkedjünk. El is mentek, hogy személyesen hívják meg őt.

Ildi: Én borzasztó állapotban voltam, mert három hónappal azelőtt leestem a lóról. Eltört három csigolyám. Hónapokig feküdtem deszkán az ágyban. Annyi erőm sem volt, hogy hajat mossak. Amikor megérkeztek hozzám, hogy meghívjanak, örültem, de zavarban is voltam. Épphogy kikeltem az ágyból, pizsamában, gyűrötten, lelassulva, féloldalasan közlekedve – rendkívül csábító jelenség lehettem. (nevet) Mondtam nekik, hogy ha össze tudom szedni magam addigra, ott leszek, és köszönöm.

Gábor: Másnap kérdeztem a barátomat, hogy „na, milyen lány az Ildi?” A barátom közömbösen, lemondóan reagált. Annyi volt a válasza, hogy aranyos, de egyáltalán nem lelkesített. Nem is foglalkoztunk tovább a témával. Majd a buli napján, ahova egy másik lánnyal érkeztem, megláttam őt. Hosszú, szőke haj, karcsú derék – amit egy egészen apró kis övvel hangsúlyozott –, formás idomok, szűk ruha és egy elegáns ing.

Amikor megláttam, megtorpantam, mondhatni filmszakadás történt az életemben. Csak álltam és néztem, mint egy kisfiú, aki még sosem látott szebbet.

Majd amikor feleszméltem, kerestem a szememmel a barátomat, hogy „hé, gyere csak be a konyhába, beszélgessünk csak el!” (nevet)

Ildi: A baleset, a több hónapos szobafogság után annyira jó volt újra felöltözni, csinosnak lenni, tetszeni! Alig vártam, hogy kimozdulhassak, szóval igyekeztem a legjobb formámat hozni.

Gábor: A barátom döbbenten közölte, hogy ne haragudjak, két héttel ezelőtt még nem így nézett ki ez a lány. (nevetnek) Számomra az egész este róla szólt, és azóta 32 éve róla szól. (mosolyog)

Ildi: A buli estéjén rögtön randevút kért tőlem. Hétfő este találkoztunk is, vacsorázni vitt. Az este végén kihozták a számlát, Gábor rám néz, az arcán teljes rémület: „Ildi, én nem hoztam el a pénztárcám, nem tudunk fizetni!”

Gábor: Már a randevú előtt éreztem, hogy baj van. Olyan ideges voltam, hogy szinte dübörgött a szívem a mellkasomban. Ötször öltöztem át, és a nagy ruhaváltások közepette az egyik nadrágom zsebében felejtettem a tárcám. Annyira már ismertem magam, hogy tudtam, ha ilyen nagy energiákat fektetek abba, hogy mit vegyek fel, hova vigyem, hogy ő jól érezze magát, akkor én már teljesen elvesztem. Korábban sosem csináltam ilyet, sokkal lazább srác voltam.

Egy férfi számára is hatalmas stressz az első randevú, sőt a második is, ha odavan. (nevet)

De ahogy így visszagondolok ezekre az időkre, ez a fajta stressz annyira jó: olyan, mintha teljes homály fedné az agyat, a józan gondolkodást; mintha ki tudnál futni a világból.

Ildi: Én 21 éves voltam, ő 22. Láttam rajta, hogy meg akar felelni nekem, és nagyon bántja és zavarja, hogy nem tud fizetni – gondolatban ekkor öleltem meg először. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ebből ne csináljon problémát, majd én kifizetem. Kedves számomra ez a jelenet, mert annyira küzdött azért, hogy tetsszen nekem. Nem tudta, hogy ha fele ennyit tesz, akkor is szeretnivaló. (mosolyog)

Gábor: Ahogy egyre jobban megismertem, éreztem, hogy most először nem kell kényszer kompromisszumot kötnöm, mert benne minden megvan.

Ildi: Amikor felkértél minket interjúzni, napokig gondolkodtam rajta, hogy mit is tudnánk mesélni. A mi életünk egyszerű, hétköznapi.

32 éve szeretjük egymást, de ez annyira természetes a számunkra, annyira alapvető, hogy nem gondoljuk azt, hogy ezzel mi kitűnünk a többiek közül. Ám a lányom azt mondta, hogy „de igen, nagy dolog”. De miért?

Mi egyszer elhatároztuk magunkat, és azóta arra figyelünk, hogy a másiknak jó legyen. Én rá, ő rám.

Gábor: Az első randevúnk után három hét múlva kértem meg a kezét. Teljesen spontán történt. Ildiéknél voltunk, az ölébe hajtottam a fejem, és ennyit mondtam: „Figyelj, én le tudnám élni veled az életem!”

János és Kriszti

Ildi: Nem ezt mondtad! Szó szerint emlékszem a mondatra! „Bogárka, ha te ilyen vagy, amilyen, márpedig kétlem, hogy meg tudnád játszani magad, akkor én veled akarom leélni az életem!” Én pedig mondtam, hogy jó! (nevetnek) Látom, ahogy őszül, ahogy ráncosodik a bőre, ahogy átalakul a teste. Ő is látja rajtam azt, ahogyan változom, de ez szép, mert azt jelenti, egyre inkább egymás lelkét látjuk – telik az idő, de együtt telik. (mosolyog)

Gábor: Az én szüleim elváltak, apukámmal nőttem fel. Ildi szülei pedig egy romboló házasságban éltek. Nem láttunk jó példákat, de megtanultuk, hogy hogyan nem akarjuk csinálni, mik azok a hibák, amiket nem akarunk elkövetni.

Ildi: Sokszor mondtam a szüleimnek, hogy el kellene válniuk, mert így nemcsak ők, hanem én is szenvedek, ha látom, hogy rosszul vannak együtt, egymással, az élettel.  

Gábor: Én villamosmérnökként végeztem, a reptéren dolgoztam, Ildi pedig a munkája mellett levelezőn tanult a közgázon. Az eljegyzés után egy évvel házasodtunk össze, azért egy évvel később, mert vártuk az édesanyámat, hogy ő is jelen lehessen. Ildi már állapotos volt, amikor nagy pocakkal államvizsgázott. A gyerekek születése után minden megváltozott. Ilyenkor minden felborul a nőben, aggódik, fáradt. Figyeltem, hogy hol, miben tudnám segíteni őt.

Tanultam a türelmet, akárcsak a pelenkázást. Egész hamar belejöttem, hajtogattam rendesen. (mosolyog)

Esténként pedig én meséltem, sosem könyvből, hanem fejből találtam ki a meséket, a főszereplő Kukac Karcsi volt. A gyerekek ma is emlékeznek a meséimre, és ez mindig meghat. Amikor a kislányunk másfél éves volt, akkor jött egy krízis.

Ildi: Miattam. Elkezdtem beszorulva, válságban érezni magam, egy darabig szégyelltem bevallani, de aztán rájöttem, sokkal jobb, ha elmondom, mit érzek, mi nem jó, mert csak akkor tudunk változtatni. Alapvetően mindig van valami, ami nyomhatja a lelkünket, és ezt megosztani egymással felszabadító.

Soroksáron éltünk, és a pici gyerekkel otthon egy idő után kezdtem azt érezni, hogy nem tudok senkivel sem beszélni. Átmentem a szomszédhoz, de ott is az volt a téma, hogy a gyerek mit eszik, hogyan alszik. Akár szégyen, akár nem, bevallom, másra is vágytam. Elkezdtük bevezetni a heti egy délutános énidőt, és ez jó hatással volt rám, megnyugodtam. De azért azt megjegyezném, hogy jó lenne, ha több bababarát munkahely lenne.

Gábor: A gyakoribb krízist az én rendetlenségem okozza. (nevet)

Ildi: Jaj, azt kérlek, fel se hozd! (nevet) Mondtam egy ismerősünknek, hogy egyszerű család vagyunk, akik szeretik egymást, persze félévente egyszer biztos, hogy összeveszünk. Erre a kisfiunk közbevág: „Anya, ne mondj butaságot, ti ilyen sűrűn nem szoktatok veszekedni!”  

Gábor:

32 éve mind a mai napig beszélgetünk, és szeretünk egymással beszélni. Felkelünk, kávézunk és mesélünk.

Többször előfordult, hogy reggelente ránéztünk az órára, és kapkodva megállapítottuk, hogy te jó ég, mindjárt kilenc óra, elkésünk.

Kép: Kosztin Emese

Ildi: Biztos sok olyan dolog van, amit nem velem beszélsz meg, mert mindig is sok barátod volt.

Gábor: Nincs olyan! A legjobb barátom te vagy!