Egy szent leszármazottja, aki nem hisz, mégis nyitott a vallásra

Alacoque Szent Margit a távoli felmenőid közé tartozik. Emlékszel, hogy mikor hallottál róla először? Mi az első emléked vele kapcsolatban?

Mióta az eszemet tudom, kézen-közön keringtek bizonyos családi legendák egy nagyon távoli, furcsa ősről – ő lenne Alacoque Szent Margit. Nem emlékszem arra a pillanatra, amikor tudatosult bennem, hogy egy szent leszármazottja vagyok, a vele kapcsolatos korai emlékeim kimerülnek a róla szóló családi tréfákban, hiszen mindenki csak úgy emlegette őt, hogy „az az őrült szent, aki egyszer hányást evett”. Gyerekként egyedül a nagymamám esetében érzékeltem azt, hogy neki különleges kötődése van Szent Margithoz, az ő számára mindig is többet jelentett egy felmenőnél vagy egy furcsa szentnél.

Ezzel szemben a könyvedben azt írod, sokáig nem fűzött hozzá semmiféle komolyabb érzelmi kötelék. Írás közben azonban közelebb kerültél ehhez a nagyon különleges szenthez.  Ha be kellene mutatnod őt valakinek, akkor hogyan írnád le Alacoque Szent Margitot?

A könyvemnek hála most már határozottan jobban kötődöm hozzá, teljesen átértékelődött a szememben. Ennek ellenére még mindig nagyon nehéz megfogni az ő személyének a lényegét. Talán úgy írnám le, mint a misztikus archetípusát. Igaz, sokszor egészen furcsa, sőt néha kifejezetten visszataszító dolgokat tett, mégis volt benne valami egészen különleges: egyfajta transzcendentális látomásos képesség. Gondoljunk csak bele: a fagyos burgundiai vidék közepén élt, ahol nagyon kevés inger vagy inspiráció érhette, mindemellett a korabeli oktatás korlátoltsága révén szellemi táplálékban sem bővelkedett. 

Margit mégis képes volt arra, hogy saját lelki és szellemi világát olyan mértékben kitágítsa, hogy messze meghaladja mindazt, amit a korban egy jegyző lányától vártak. 

Számomra ezért is rendkívüli személyiség: egy kivételes nő, akit tényleg érdemes tisztelni, és ráfordítani az időt arra, hogy valóban megértsük az ő küzdelmeit, hitéletének mélységeit.

Téged és Szent Margitot több évszázad választ el, mégis összeköt a rokoni szál és a könyved, ami legalább annyira szól rólad, mint róla. A kutatásaid során felfedeztél bármi hasonlóságot, kapcsolódási pontot magad és a szent között, vagy inkább csak válaszfalak vannak?

A legfontosabb kapcsolódási pont közte és köztem egyértelműen az írás! Bár vonakodva fogott hozzá, végül mégis rendkívül termékeny írónak bizonyult, és mint író mélyen elismerem és tisztelem azt a nagyszerű képességét, hogy papírra tudta vetni viharos belső világát. Gyakran megdöbbentett, mennyire megindító és erőteljes a stílusa, és mennyire intim hangvételűek a szövegei, különösen annak fényében, hogy a korban nagyon kevés női önéletírás született, így aligha akadt példaképe ezen a téren.

(Alacoque Szent Margitnak többek között fentmaradt az önéletrajza, amelyet pusztán engedelmességből kezdett el írni. Ez az önéletírás Szent Margit korának fontos vallási dokumentuma, egyszersmind szépirodalmi igényű vallomás: részletesen beszámol benne látomásairól, belső küzdelmeiről és a Jézus Szentséges Szívével való találkozásairól. Emellett fennmaradtak levelei is, amelyekben lelki vezetőinek és rendtársainak írta le misztikus élményeit és lelki tanácsait. Ezekben nemcsak a jámborság és a vallási elköteleződés tükröződik, hanem egy rendkívüli érzékenység és önreflexió is. Írásainak sajátos ereje abban rejlik, hogy egyszerre személyesek, sőt megrendítően őszinték, és mégis olyan spirituális látást nyitnak meg, amely túlmutat az egyéni élettapasztalatokon – a szerk.)

Kép

Alacoque Szent Margit – Forrás: Wikipédia

Szerinted hogyan tud Szent Margit életútja és életműve ma is aktuális maradni?

A könyvben azt írom róla, hogy van benne valami nagyon modern, mégpedig az intenzitás iránti vágy. Ott élt benne az az állandó törekvés, hogy az életet mindig a lehető legelemibb erővel élje meg, ahol minden érzés felnagyítva, szinte túlzó módon jelenik meg.

Ő úgy érzékelte a világot, mintha minden erősebben szólna benne, akár örömről, akár szomorúságról volt szó.

Lehet, hogy látszólag egyhangú, bizonyos értelemben korlátolt és mindenféle változatosságtól mentes életet élt, mindig ugyanabban a környezetben volt, ugyanazokkal a megszokott emberekkel, mégis, ha ő egy eldugott folyosó sarkára fordította a figyelmét, az hirtelen lángolni és vibrálni kezdett a tekintete alatt. Ez a fajta intenzitás, ez a rendkívüli érzékenység az, ami számomra nagyon maivá teszi őt. Persze ő maga valószínűleg tiltakozna, és azt mondaná, hogy soha nem vágyott állandó figyelemre, rivaldafényre vagy dicsérő szavakra. Az egyszerű pillanatok intenzív megélése, a mindent átható folyamatos lélekjelenlét számomra mégis aktuálissá teszi őt, mintha az időn kívül létezne. Ez sugárzik az írásaiból is.

Nagy fába vágtad a fejszéd, hiszen a könyv írásának megkezdésekor nagyon távol álltál „a katolikus miliőtől”. Hogyan formálódott benned mindez a regény írása közben?

Az írás nálam nemcsak irodalmi, hanem bizonyos értelemben lelki folyamat is volt, amely során sikerült megértenem, hogy az életem végleg megváltozott. Ehhez közrejátszott, hogy miközben a könyvet írtam, épp összekötöttem az életem egy nagyon katolikus férfival, akinek a gyerekét vártam, így ebből fakadóan is élt bennem egy vágy arra irányulóan, hogy megismerjem azt a vallást, azt a hagyományt, amiben a fiam fel fog nőni.

Ez most már egy olyan valóság számomra, amelyet nem tagadhatok le: többé már nem mondhatom, hogy kívülállóként tekintek erre a világra, vagy hogy teljesen ismeretlen számomra ez a közeg. Az írás közben szembesülnöm kellett a saját előítéleteimmel is, és lassan megtanultam lebontani ezeket. Megtanultam értékelni a spirituális élet komplexitását és a miszticizmus furcsa, mégis vonzó esztétikáját.

Kép

Kép forrása: Wikipedia

A könyvben gyakran hivatkozol különböző társadalmi körökre, miliőkre – például a radikális feministák és a „nagyon katolikusok”. Írás közben valahogy e közé a két tűz közé szorultál. Mit gondolsz, valóban összeegyeztethetetlen közegekről van szó, vagy létezik híd közöttük?

Sok szempontból objektíven összeegyeztethetetlenek. 

Például az abortusz vagy az eutanázia kérdésében nincs helye valódi tárgyalásnak: az ember vagy hisz abban, hogy bizonyos körülmények között véget lehet vetni az életnek, vagy éppen ellenkezőleg – meg van győződve arról, hogy erre soha nincs erkölcsi lehetőség. 

Más ügyekben azonban több tér nyílik a párbeszédre és a kölcsönös megértésre. Ilyenek például a családi élet kérdései – a házasság, a szülői szerepek, a válás –, ahol bár a nézőpontok eltérhetnek, mégis lehetséges közös pontokat találni. És vannak olyan társadalmi témák is, mint a bevándorlók befogadása vagy a teremtett világ védelme, amelyek még tágabb lehetőséget kínálnak az együttműködésre és a közös felelősségvállalásra. Számomra a legfontosabb, hogy elsősorban azokra a területekre irányítsuk a figyelmet, ahol valóban van esély az átfedésekre, az együttérzésre és a kölcsönös megértésre, mert ezek teremtik meg a lehetőséget a valódi és termékeny párbeszédre.

Az életművedben meglehetősen kakukktojásnak számító szentéletrajz is ezt a célt szolgálja? Kiknek szól valójában ez a kötet, és szerinted mi lehet a könyv missziója?

Ez a könyv nyilvánvalóan nem egy tipikus szentéletrajz: nem lineáris elbeszélésű, egyszerre több idősíkkal játszadozik, ráadásul az olvasó betekintést nyer az írói folyamatokba is. Közben természetesen megismerhetjük Szent Margitot – legalábbis remélem.  Számomra a könyv valódi célja mégis annak feltárása és megértése, hogy mit jelent a múltunkhoz való viszonyulás – mind a családunk múltjához, mind pedig hitünk lelki, szellemi és történelmi alapjaihoz. Ezzel együtt azt gondolom, sok minden kiolvasható belőle, mindenki más tanulsággal zárhatja be a könyvet.

Mi az, amit neked tanított ez a munkafolyamat? Mire emlékszel vissza legszívesebben?

Mindig is nagyon szép emlékeim lesznek arról, hogy megírtam ezt a könyvet. Sok szempontból kimerült voltam, kezdő anyaként a covid kellős közepén nem volt egyszerű az élet. Mindeközben ott motoszkált bennem az identitásvesztés érzése is, hirtelen úgy éreztem, hogy a talaj kifordul a lábam alól – az írás mégis segített nekem ezeket az érzéseket valami kreatív és igazán hasznos, szemléletformáló dologba csatornázni.

A kutatófolyamatok kifejezetten izgalmasak voltak, mintha egy új világ kapui tárultak volna ki előttem – és tulajdonképpen ez is történt. Szent Margit naplójának olvasása paradox módon egyszerre furcsa és csodálatos élmény volt, mintha egy teljesen más világnézettel találkoztam volna. A papokkal és teológusokkal való beszélgetéseket, a Paray-le-Monialba tett téli látogatást sosem tudnám elfelejteni. 

A munkafolyamat legmeghatóbb részei mégis azok a beszélgetések voltak, amelyeket az akkor már nagyon súlyos beteg nagymamámmal próbáltam lefolytatni.

Lassan négy év telt el a könyved megjelenése óta. Mi minden történt azóta? Milyen volt a könyv fogadtatása?

A könyv – minden aggályommal ellentétben – nagyon jó fogadtatásban részesült, jelenleg egy egyszemélyes előadás is készül belőle, ami igazán váratlan eredmény… Sok levelet kaptam és sok olvasóval találkoztam, amelyek közül a legmegindítóbb emlék a vizitációs nővéreknél tett látogatás volt Paray-le-Monialban. Elmesélték, hogy a refektóriumban az ebéd alatt felolvasták a könyvem egyes részleteit. Náluk az a szabály, hogy szigorúan csendben kell enniük, elmondásuk szerint ők mégis „hangosan kuncogtak a székükön” – ez talán a legmenőbb visszajelzés, amit valaha kaptam erre a könyvre. Nagyon megható élmény volt számomra, hogy bár a kolostor területére férfiak nem léphetnek be, a látogatásunkkor mégis kivételt tettek az egyéves fiammal. A nővérek örömmel vették ölbe, egymásnak adták kézről-kézre, miközben ő hatalmas érdeklődést mutatott a nyakukban lógó nagy és fényes ezüstkeresztek iránt. Ez az apró, különösen bensőséges jelenet felejthetetlen emlékként maradt meg bennem.