Június 4., a kétszeres veszteség napja

A szimbólumok iránt fogékony ember számára hátborzongató a két dátum egybeesése: Magyarország területi megcsonkítása és a magzati korukban megölt magyarok millióinak nyomasztó emléke ugyanis összeér ezen a júniusi napon.

Trianonban elveszett az ország kétharmada, családok százezrei szakadtak szét, gazdasági erőforrásaink és kulturális értékeink sora lett oda. Az 1956-os forradalom kirobbanását megelőző nyáron pedig egy szovjet mintára (a Szovjetunióban 1955-ben liberalizálták az abortuszt) ránk erőltetett rendelettel e napon indult el a tragikus folyamat, amelyet meg nem született életek milliói és megtört nők, családok százezrei szegélyeztek a mai napig, s amely – más tényezőkkel együtt – nagyot lendített a demográfiai lejtmeneten.

Olyan sötét évtizedek következtek, amikor az abortuszra a születésszabályozás alapvető eszközeként tekintettek. A liberalizációt a magyar kutatók által „abortuszjárványnak” nevezett folyamat követte, amit tovább erősített a kommunista hatalom agresszív istenellenessége. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a rezsim hosszútávra megtörte a magyarok lelkét, és ebben nemcsak a közéleti reményvesztettség, az igazság folytonos elhazudása, a Kádár-rendszer 1956 utáni megtorlásai, majd kiegyezős-összekacsintós politikája volt a bűnös, hanem az is, hogy a korszakban volt olyan év, amikor 100 várandósságra 134 terhességmegszakítás jutott.

Három évvel a rendelet hatályba lépését követően már több abortuszt végeztek, mint ahány gyermek született, a legsötétebb, 1969-es esztendőben pedig 206 ezer magzat életét oltották ki.

Bár kényelmetlenül hangzik, de sajnos igaz: szinte minden magyar az abortusz közvetlen alanyaként vagy néma cinkosként bűnrészessé vált, ami legalább akkora személyes és nemzeti traumát jelent, mint a trianoni döntés szomorú következményei.

Az abortusz teljes szabadságáért küzdő aktivisták közül néhányan a nem kívánt embriót szövetcsomónak tartják, és azt állítják, hogy a magzat elpusztítása önmagában nem okoz sem testi, sem lelki traumát. Holott abortuszon átesett nők beszámolóiból tudjuk, hogy nem múlik el nyomtalanul egyetlen megfogant emberi élet sem. Ma megélt frusztrációink, párkapcsolati defektjeink mélyén bizony ott lehet sok fel nem dolgozott, el nem gyászolt magzati élet is.

Június 4. immár a nemzeti összetartozás napja. Próbálunk összekapaszkodni az anyaországon túli magyarsággal, újraépíteni, élővé tenni kapcsolatainkat.

De ugyanígy össze kellene kapaszkodnunk lélekben azért is, hogy begyógyulhassanak családi sebeink, meggyászolhassuk abortusz miatt hiányzó családtagjainkat – és minden lehetséges eszközzel segítenünk kéne a ma fiataljait, hogy elkerülhessék az abortusz testi-lelki traumáját. 

Bár a művi terhességmegszakítások száma csökkenő tendenciát mutat, még bőven van mit tennünk, mert évente ma is közel harmincezer abortuszt végeznek hazánkban. Abban – világnézettől függetlenül – mindannyian egyetérthetünk, hogy minden meg nem született és minden lélekben összetört ember veszteség, ezért az életet szolgálva, tapintatosan nyújtsunk segítő kezet a válságban lévőknek. Vigyázzunk sokkal, de sokkal jobban egymásra – férfiként, szülőként, barátként vagy orvosként –, mert az anya döntése sosem csak az ő felelőssége. Az abortuszok számának további csökkenésével a demográfiai lejtmenetet lehetne mérsékelni, és bizonyos, hogy sok meddő, gyermekre váró pár előtt is új örökbefogadási távlatok nyílhatnának.

Minden egyes elhalasztott abortuszban, minden nem optimális helyzetben kopogtató élet világra segítésében ott rejlik az összetartozás: hiszen a nemzet mi magunk vagyunk.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>