A gyereknevelésben nincsenek mindenkinek megfelelő receptek

A jó étel és élet titka

Egyedül talán a főzés volt az, ahol én is olyan laza tudtam lenni, mint ő, és kényelmesen elboldogultam pontos receptek, időzítők és patikamérleg nélkül. Talán ezért is volt olyan felszabadító számomra, amikor kezembe került Polcz Alaine-nek, a magyar onkopszichológia egyik jeles alakjának a szakácskönyve, ami más szakácskönyvektől eltérően nem receptek gyűjteménye, hanem egy igazán játékos, mesés és olvasmányos könyv, amelynek társaságában az ember szívesen leül, hogy elmélyedjen az étellel és étkezéssel kapcsolatos szokásokban, rítusokban és mondákban.

Mindeközben felfedezi, hogy az étel nem lesz jobb vagy rosszabb attól, ha másképp készítjük, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, csupán csak más. A zöldséget felkarikázhatjuk, csíkokra vághatjuk, felszeletelhetjük hosszában, de egészben is belefőzhetjük a levesbe. Egészen biztos, hogy a leves íze más lesz, de jó ízű és egészséges marad minden verziójában.

Nincsenek kőbe vésett szabályok, nincsenek mindenkinek megfelelő receptek.

Ez számomra felszabadító felismerés volt: az élet az ételhez hasonlóan működik, nem kell görcsösen másolni, pontos recepteket követni, élhetsz úgy, ahogy neked és a körülötted élőknek a legjobb, de fontos, hogy törekedj arra, hogy harmonikus, kiegyensúlyozott, másokon segítő és egészséges életet élj. Az életben sem lépegethetünk öntudatlanul, várva, hogy valaki kézen fogjon és vezessen. Persze bizonyos kérdésekben érdemes előre tájékozódni, alapelveket megismerni, úgy, ahogy az ember főzés előtt megismerkedik egy-egy alapanyaggal, de az élet fontos kérdései, a házasság, a gyereknevelés, a barátság, a céljaink megtalálása és megvalósítása nem tanulhatóak meg a tankönyvekből.

Nagyanyáink bölcsessége

„Nagyon okosak lettünk, csak a bölcsességet veszítettük el” – írja Polcz Alaine a szakácskönyvében a modern, színes-szagos, gyönyörű fényképes receptgyűjteményekre utalva. Nem ugyanezt tapasztaljuk női szerepeink más területein is? A könyvespolcunk tele van gyereknevelési szakkönyvekkel, házassági tanácsadással foglalkozó irodalommal, nem beszélve a női szépséggel kapcsolatos tartalmakkal, amelyek úton-útfélen szembejönnek velünk a különféle magazinokban és az interneten.

Mindezek közül kiemelkedik az anyaság, amely különösen érzékeny terület, hiszen egy másik emberi lényről kell gondoskodnunk, és a felelősségvállalás gyakran jár együtt a kétely, az aggodalom, a lelkiismeretfurdalás, sőt, a bűntudat érzésével.

Annyi társadalmi elvárás nehezül az édesanyákra, annyi információ lelhető fel az anyasággal kapcsolatban, annyira sokféle szerepnek kell nőként megfelelni, hogy ne csodálkozzunk azon, ha egy anya frusztrált és kétségek gyötrik.

Régen az egész nagycsalád segítette ezt a folyamatot, amelyben a dédiknek és nagymamáknak kiemelkedő szerep jutott: ők látták el bölcs, megszívlelendő tanácsaikkal az újdonsült szülőket, és jelenlétükkel mintát nyújtottak, hogy az ismereteket miként lehet a gyakorlatba átültetni. Ezek a pozitív családi minták, illetve a valódi érzelmi támasz az, ami húsbavágóan fájdalmasan hiányzik a mai világunkból.

Tanács vagy kritika?

Ugyanaz a három dolog szükségeltetik az életben való boldoguláshoz, ami Polcz Alaine szerint a jó étel elkészítéséhez is kell: az alapszabályok ismerete, némi gyakorlat és fantázia. Ha ezt a játékosságot, kreativitást és örömet megtapasztaljuk az életfeladatainkkal való birkózás során is, akkor talán rugalmasabban tudunk a gyerekneveléshez is közelíteni, és grammra kimért összetevők helyett nagyanyáink bölcsességével legyintünk, hogy „annyi víz, amennyit felvesz.”

Bármennyire lazák is vagyunk, az alapelvek felett nem hunyhatunk szemet. Ezek nem konkrét tanácsok, sokkal inkább kapaszkodók, hogy jobban megérthessük gyermekeink viselkedését és megfelelően tudjunk reagálni rá. Ugyanakkor egyre gyakrabban lehet találkozni azzal a jelenséggel, hogy az emberek olyan általános igazságokat is kritikaként értelmeznek – és védekezéssel, illetve támadással reagálnak rájuk –, amikor a szakemberek fejlődéslélektani alapelveket fogalmaznak meg.

A virtuális világ térnyerésével olyan érzésünk lehet, mintha mindenki mindig tökéletes lenne, és ez folyamatos önigazolásra készteti az embert.

De jó, ha tudjuk, hogy mindenki, még a szakemberek is elkövetik a saját hibáikat. Mindnyájunknak szüksége van jóindulatra, elfogadásra és elismerésre. Attól, mert nem vagyunk tökéletesek, még nem vagyunk rosszak.

Hogyan adjunk tanácsot?

A fentebb leírtak ellenére gyakran várunk konkrét tanácsot, amikor nem találjuk a kiutat egy-egy kilátástalan helyzetből. A konkrét tanácsok viszont a legritkább esetben működnek.

 • A tanácsadói kudarc egyik oka, amikor a tanácsadó úgy tesz, mintha az ő kezében lenne az egyedüli helyes recept, és ezzel olyan érzetet kelt, mintha kritikát fogalmazna meg, ami védekezésre és ellentétes viselkedésre sarkallja a tanácskérőt. Hasznosabb egy olyan bizalomteli, egyenrangú kapcsolatot kialakítani, ahol a tanácskérő nincs alárendelt szerepben, és biztonságban érzi magát ahhoz, hogy kockázatot vállaljon és új dolgokat bátran kipróbáljon.

 • Rutinszerű megoldási javaslatok helyett érdemes közös problémamegoldó folyamatot kialakítani. Ha a tanácskérő nem érzi a sajátjának a javaslatunkat, nem fogja megvalósítani, vagy úgy hatja végre, hogy biztosan kudarccal végződjön. Érdemes együtt felkutatni a megoldás útját. Ezzel azt is elkerülhetjük, hogy a tanácskérő és tanácsadó teljesen mást értsen a megfogalmazott javaslatok alatt.

Tanácsadói munkám során én is belecsúsztam hasonló hibába. Egy esetben a hozzám forduló édesanya nagyon szeretett volna konkrét tanácsot kapni azzal kapcsolatban, hogy miként vegye rá óvodáskorú gyerekeit együttműködésre a reggeli készülődésben. Mivel a tapasztalatom szerint ilyen esetekben jól alkalmazhatóak a különböző viselkedésterápiás eszközök a gyermek viselkedésének formálására, ezért egy jutalmazási rendszert dolgoztam ki közösen az édesanyával, aki nagy lendülettel vetette bele magát a megvalósításba. De ahogy az igen gyakran megtörténik, amikor kívülről jövő tanácsokat és szabályokat igyekszünk megvalósítani, az anya elkezdte a saját szemléletmódjához alakítani a megbeszélteket. Amikor a kislányai nem működtek együtt, végül már feketeponttal és különféle büntetésekkel fenyegette őket. A gyermekei féltek a büntetéstől, ezért megtették, amit kért, így ő azt hitte, jó úton halad. Szerinte csak továbbfejlesztette a megbeszélteket, valójában azonban szöges ellentétét tette annak, mint amit megbeszéltünk.

 • Túl sokszor „osztjuk az észt”, holott nem az információhiány jelenti a problémát, hanem a megvalósításához szükséges készségek hiányoznak. Ilyenkor hasznos lehet, ha modellt nyújtunk a kívánatos viselkedés megvalósításával, és megerősítjük a tanácskérőt, ha neki is sikerül megvalósítania a célját. Esetleg szerepjátékokkal gyakoroljuk a megfelelő viselkedést.

 • Előfordulhat, hogy mind az információ, mind a készségek együttállnak a megvalósításhoz, ezért csak megerősítésre és érzelmi támogatásra van szüksége azzal kapcsolatban, hogy képes a kívánt változás elérésére.

 • Bizonyos esetekben a tanácskérőnek a szükséges információ is a birtokában van, és rendelkezik azokkal a készségekkel, valamint egészséges önbizalommal is, amelyek a megvalósításhoz szükségesek lennének – de érzelmileg túlságosan megérinti a helyzet ahhoz, hogy objektív tudjon maradni. Ezekben az esetekben nagyon fontos a külső segítő szakember szerepe, aki segít az akadályt jelentő tudattalan konfliktus feldolgozásában.

Támogassuk egymást!

David Cooperider amerikai menedzserszakértő AI (elismerő értékelés) modelljében amellett érvel, hogy minden cégben, szervezetben van valami, ami jól működik, amire építhetünk. Amikor folyamatosan a negatív dolgokat hánytorgatjuk fel, akkor a tanácskérő úgy érezheti, hogy képtelen elég jó lenni, megfelelni, ezért bezárkózik, és nem tudja a saját erőforrásait mozgósítani, a saját megoldásait megtalálni. Ugyanígy van ez a családok esetében is: a gyengeségek helyett érdemes az erősségeket, pozitívumokat és erőforrásokat feltérképezni! A különböző javaslatok, tanácsok elhangzásakor is fontos az elismerő értékelés alapelveit alkalmazni. A modell négy különféle reakciót különít el, aszerint, hogy destruktív vagy konstruktív, illetve negatív vagy pozitív válaszról van-e szó.

A diktátor (destruktív és negatív válasz) igen egyszerűen zárja rövidre a felvetést: „Nem!”

A hibakereső (destruktív és negatív reakció) válasza így hangzik: „Igen, ez jó ötlet, de...”

A tanító (konstruktív, de negatív reakció) azt mondja „Nem, az ötlet nem jó, mert…”

Az elismerő értékelés avatott szakértője viszont pozitív és konstruktív választ ad, ami így néz ki: „Igen, és azt is megnézhetjük, hogy…”.

Kritika helyett adjunk inkább alternatívát, ítélkezés helyett támogatást. Jane Nelsen után szabadon: „Honnan vettük azt a bolondos ötletet, hogy ha azt akarjuk, hogy valaki jobban viselkedjen, ahhoz az szükséges, hogy először rosszul érezze magát?”

A bűntudat és a szorongás még soha senkit nem segített hozzá, hogy jobb ember, jelen esetben, hogy jobb anya legyen. Ami viszont biztosan segít, az az empátia, az érzelmi támasz és az egyén vagy a család saját megoldásainak feltérképezése.  

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>