Vigyázz, mit kívánsz! – A hely

Ahogy a Teljesen idegenek esetében, a történet itt is végig egyetlen helyen zajlik, a semmitmondó A hely nevű kávézóban, ahol a magányosan üldögélő-jegyzetelő-eszegető névtelen férfit folyamatosan felkeresik egyszerű, hétköznapi emberek, hogy teljesítse legnagyobb kívánságukat.

Az ismeretlen férfi minden kérést teljesít, de cserébe rendszerint valami olyat kér, ami az illető számára teljesen vagy majdnem lehetetlennek tűnik, vagy épp nagyon nehezére esik megtenni.

Ebből viszont nem hajlandó engedni, bárhogyan is könyörögnek neki vagy fenyegetik őt. A kívánság feltételéül szabott feladat tehát egyszeri és nem módosítható, elvégzése kötelező feltétele a kívánság teljesülésének – ám a kívánságot és így a feladatot is bármikor vissza lehet vonni.

Az emberek ugyan megrettennek a férfi „nagykönyvéből” kiolvasott feltételtől, de hiába lenne lehetőségük visszalépni az „egyezségtől”, kevés kivétellel mégsem tudnak lemondani legfőbb vágyaikról. Időnként visszajárnak a kávézóban élő férfihez, beszámolni a fejleményekről vagy új feltételt kikönyörögni, amit rendre nem kapnak meg.

Egy rendőrnek halálra kell vernie valakit, hogy megtaláljon egy elrabolt zsákmányt, majd el kell rejtenie egy szexuális zaklatásról szóló feljelentést, hogy megtalálja a rablás tettesét is; a beteg gyermeke gyógyulását kérő férfinak meg kell ölnie egy kislányt, míg az álmai nőjével szexuális élményre vágyó autószerelőnek meg kell védenie egy kislányt két héten át; a több szépségre áhítozó lánynak ki kell rabolnia valakit; az Alzheimer-kóros férje gyógyulásáért könyörgő idős hölgynek el kell készítenie és fel kell robbantani egy bombát egy forgalmas helyszínen; az apácának teherbe kell esnie, hogy visszataláljon Istenhez; a vak férfinak meg kell erőszakolnia egy nőt, hogy visszanyerje látását; a házassága megmentését kérő feleségnek pedig el kell rontania egy másik házasságot.

Összesen kilencen járnak az ismeretlenhez, és a történetek szép lassan kibontakozva egyre szorosabban kapcsolódnak egymáshoz. A rendező előző filmjében megszokott stílus visszatér itt is:

egy helyben vagyunk, mégis kapkodjuk a fejünket, olyan gyorsan zajlanak az események és bonyolódnak a szálak.

Hogy ez jó vagy sem, egyéni ízlés kérdése: én kifejezetten élveztem a pörgést, mert folyamatosan fenntartotta a figyelmemet, férjem szerint viszont néha lehetetlen volt követni az egyes sorsokat. Abban megegyeztünk, hogy elmerülni az egyes személyes történetekben biztosan nem lehetett. De talán nem is ez volt a cél; sokkal inkább az, ami velünk is történt: utána egy közös vacsoránál hosszasan boncolgattuk, hogy melyik szereplő mit is kért a férfitől, mik voltak a feltételek, sikerült-e véghezvinniük, teljesült-e a vágyuk, és mindezt hogyan élték meg ők és azok, akikkel közben kapcsolatba kerültek. És hogyan élnénk meg mi, hasonló helyzetben…

Hiszen az egyszerre szórakoztató, ugyanakkor kegyetlen feladatok láttán itt is felmerül a nézőben (ha nem is a film alatt, mert leköti az események kibogozása, de utána): vajon én ugyanabban a helyzetben mint tennék, vállalnám-e a feladatot? Egyáltalán: hinnék-e neki, kérnék-e tőle bármit is? És ha igen, vajon mivel fordulnék hozzá? Mi lenne a legnagyobb kívánságom, és mit tennék meg érte, vagy épp mire nem lennék már képes? Mert ki ne vágyna arra, hogy teljesüljön a legnagyobb kívánsága? És ki az, aki nem tenne meg mindent érte?...

Bár a rendező mindkét filmje egyetlen helyszínen játszódik, a Teljesen idegenek lakásában csoportos párbeszédek is zajlanak, a kávézóban viszont csak páros beszélgetésekre kerül sor, és a párhuzamosan induló, majd egymással egyre jobban összekapcsolódó történeteket kizárólag a szereplők sűrű, de legfeljebb egy-két perces beszámolóiból tudjuk meg. Itt sincsenek bevillanó képek, itt sem ismerjük meg az egyes élettörténetek külső szereplőit – egyetlen kivételtől eltekintve, aki azért kerül a sztoriba, mert maga is kéréssel fordul az ismeretlenhez. Mégsincs hiányérzetünk – ahogy az előző film esetén sem volt –, mert a karakterek és beszámolóik hitelesnek tűnnek. Ha pedig mégsem azok, akkor az őket hallgató férfi – ahogy a másik filmben a családtagok és barátok – azonnal észreveszi a hazugságot és lecsap, őszinte vallomásra késztetve az illetőt.

A film stílusa tehát a magyar Terápiához hasonlít, de sokkal pörgősebb és bonyolultabb, sztorija pedig a magyar Presszót idézi, de témája sokkal komplexebb és mélyebb. A kívánságokat valóra váltó ismeretlen férfi alakja ugyanis más dimenziójú – talán isteni, talán ördögi – szerep.

Róla egyébként semmi nem derül ki – bár időnként láthatóan együtt érez a hozzá fordulókkal, de sosem szól bele a döntésekbe, nem befolyásolja őket –, és mintha az ólmos fáradtságon kívül más emberi érzésekre nem is lenne képes. Aztán persze kiderül, hogy mégis, ám a sztori őt illető része homályos marad a film végén is. Személyének a háttere nem fontos az egyes történetek szempontjából, de a férfi „eredete” abból a szempontból mégis izgalmas kérdés lehetett volna, hogy az emberek miért is hisznek egy ismeretlennek, aki – Istent vagy ördögöt játszva – azt ígéri nekik, hogy teljesíti kívánságunkat egyetlen, de kegyetlen feltétellel. Ez a kérdésfeltevés viszont elmaradt, a filmnek ugyanis nem volt sem hitbéli, sem társadalmi vonatkozása, kizárólag az egyéni sztorikra koncentrált.

A fő mondanivaló ennek ellenére első perctől kezdve világos volt: vigyázz, mit kívánsz!

És nem azért, mert nem tudsz mit kezdeni vele, ha teljesülne, hanem azért, mert miközben hajtasz, hogy elérd, olyasmiket vállalsz, amik egyébként számodra sem erkölcsileg, sem racionálisan nem fogadhatók el. Ráadásul ebben az erkölcstelen és értelmetlen hajszában sokszor észre sem veszed, hogy a boldogság nem mindig ott, akkor és úgy valósul meg, ahol, amikor és ahogy szeretnéd. A fel nem ismert helyzeteknél és rossz döntéseknél az ismeretlen férfi néha elég egyértelműen ráncolja a homlokát vagy emeli fel fejét a könyvből, mégsem éreztem „szájbarágósnak”. Ugyanakkor el tudnám képzelni ugyanezt a filmet kevesebb szereplővel, lassabb és mélyebb személyes történetekkel. Bár a sok szereplővel és történetettel a rendező nemcsak az unalomtól ment meg minket, hanem attól is, hogy ne találjunk olyan személyt, gondolatot, szálat, mozzanatot, ami biztosan megérint.