Schäffer Erzsébet: Drótostót

Jött az ember a poros úton, a kezében bot, a fején valaha széles karimájú, mára viharvert, kerek posztókalap, hátán a faládát kunkorodó szélű gurtni szorította a vállához. A kutyák kórusát nem tudta túlharsogni, de nem is akarta.

Lassan ballagott és inkább énekelte, mint kiabálta:

– Itt a drótostót! Drótostóóóót…! Törött korsót, lyukas fazikat fótoznyííí! Itt a drótostóóóóót!

Hogy miért vártam annyira az ismerős éneket, nem tudom. S hogy miért vonzottak kislánykorom óta a vándoremberek, azt sem tudom. De az öreg Janót úgy vártam, mint valami rég nem látott rokont, aki a fagyok múltán, a melegedő nappalokkal, a rigók tavaszi énekével együtt érkezik.

Sose tudtuk, hogy mikor, de hogy jön, azt biztosra vehettük. A kiskonyha hideg sarkában már gyűltek a javítanivalók. Azon a tavaszon, amiről beszélek, még nagymama éjjeliedénye is ott díszelgett, valami apró lyuk lett az alján.

Nagymama sok foltozni való edényt rakott félre, az ő udvarában semmi nem volt haszontalan. Amíg lehetett, a lukas lábast, fazekat, repedt köcsögöt megjavíttatta, aztán ha már a konyhában nem szolgáltak, lett belőlük kacsaitató, vagy muskátlit ültetett bele – de kidobni? Olyat nagymama nem ismert. Az öreg Janónak volt hát mindig munkája nálunk, már akkor is volt, amikor még legényesen állt az új kalap a fején és Janikónak szólították a huncut asszonyok. Nagymama rendes fizetséget adott, sose alkudott, amennyit kért a drótostót, szó nélkül megadta. Ebédidőben megterített neki a konyhában, odahoztam a tányéromat én is, és nem hagytam enni, egyre kértem, meséljen. Honnan jött, milyen kanyargós hegyi utakról, milyen embereknek foltozza másutt a fazekakat. És az öreg Jano mesélt. Nem is ebédnél, inkább munka közben. Az ebédet hamar elintéztük. A drótostót előtte is, utána is keresztet vetett, mormogta az imáját az ő nyelvén. Aztán az asztal alá rakta szépen a hokedlit.

– Na, mennyünk kisasszonka, szógájjuk meg az ételt.

Visszaültünk a kiskonyha elé a kincses faládikája mellé, abban aztán volt minden. Ott tartotta a szerszámait, a mindenféle színű és alakú fémlemezeket, drótokat, gumidarabkákat. A szegecseket is drótból csinálta. Háton hordott kis műhelye volt, de nem hiányzott belőle semmi.

Néztem, ahogy valami kopott tartályból tüzet csihol – egy kezdetleges benzinlámpa volt a bűvös szerkezet, annak segítségével forrasztotta meg, amit forrasztani kellett.

Ezt is izgalmas volt látni, ahogy a lángba tartott páka megtüzesedik, s az apró cindarabka ráterül a lyukra. De a drótozás, az mindenek előtti rangot élvezett a szememben.

A lyukas fazekakat, lábasokat a térde közé szorította az öreg Jano. Vékonyka kilyuggatott fémlemezeket illesztett a lyukra kívül is, belül is, valami ragasztóval megkente, hogy odatapadjanak, a lukakon átbújtatta a drótot, fogóval jó erősen megtekerte, majd megkalapálta a lapocskákat, és kész volt. Hát ezt én nagyon élveztem végigkövetni.

És az öreg drótostót közben mesélt. Mesélt a hegyi tündérekről, akik éjszaka meglovagolják a nyájak legszebb juhait, elcsábítják a hegyi pásztorokat, s elcsalják a szép lányokat, hogy velük tündérkedjenek. Mesélt a faúsztatókról, a hegyi patakokon leúsztatott hatalmas faóriásokról, amiket aztán a lelassult folyókhoz érve, uszállyá kapcsolnak össze a faúsztatók, s azon utaznak végtelen hosszan, nehéz izmaik kormányozzák a tutajt, míg céljukhoz, a fűrésztelepekhez nem érnek. Kemény legények a tutajosok, szép szál férfiak, de örök veszélyben élő, nyugtalan vándorok. Jano is utazott a tutajukon, de örült, amikor partot értek.

Mesélt Maricáról, a kék szemű, lenfonatú leánykájáról, meg Antonról, a fiáról, akit már tanítgat a mesterségre.

Azon a tavaszon, amiről mesélek, késett az öreg drótostót. Pedig nagyon vártam, mert ha felhangzott az utcánk végében: Itt a drótostóóóót!, akkor már visszavonhatatlanul megjött a tavasz, a vizeket szárító szél nyomán a tócsák szeme egyre kisebb lett, a böjti fagyok már kiengedték szorításukból a gyümölcsösöket, s a húsvét is közeledett a feltámadás örömével, s azzal a felszabadult reménnyel, amit a piros tojás és a bárány csak színesít, a locsolók dévajkodása még örömösebbé tesz. A templomok mélyén csendesen visszhangzott a hozsánna, elmúlt a húsvét, feltörtük az összes piros tojást, elfogyott a sonka… Hol lehet az öreg Janó? – kérdezte egyik este nagymama is, de nem jött rá felelet. Ahogy az öreg drótostót sem jött. Sem akkor, sem később.

Gyűltek a foltozni való edények nemcsak a mi kiskonyhánkban, de a falu többi házában is.

És nyár derekán végre felhangzott az ismerős kiáltás:

– Itt a drótostót! Törött köcsögöt, lyukas fazikat fótoznyííí, életlen kést köszörűűűnyi! Itt a drótostóóóóót!

Öreg bicikli gördült a falunk utcáján, a nyergében fiatal drótostót. Fején nagy karimájú kerek kalap, hátán ismerős faládika, a biciklire szerelve zsák. Megállt a kapunk előtt. Bekiáltott, itt a drótostóóót! S amikor kiszaladtunk, a mellére bökött:

– Én az Anton, a Jano fia.

Nagymama behívta, a konyhában mesélte el, mi történt.

A tél megbetegítette az öreg Janót. Megfázott, lázzal küzdött heteken át. Elapadt a kedve. Lassan mesélt Anton, nehezen formálta a magyar szavakat. S nemcsak a szavak, hanem amit takartak.

A kék szemű, lenszőke Marica nagylánnyá serdült. A Vág mentén egy városkába került, két kisgyerek mellé, pesztrának. Jó dolga volt, megbecsülték, dolgos, nevetős lány volt, ő is megbecsülte magát. Szerette a két kisgyereket, sokat sétált velük a Vág partján. Mesélt nekik a vízi tündérekről, az odúk lakóiról, az éjszakai égbolt titkairól. Hogy ott-e vagy másutt, egy tutajoslegény rávetette a szemét. Rávetette, rajta is felejtette. Nem telt bele sok idő, a tél végén, amikor már olvadó jégtáblák úsztak a Vágon, elment vele Marica.

Előtte lánykérőbe indult a tutajos a hegyek közé. De az öreg, beteg Jano nem adta a lányát. Azt mondta, veszélyben élő, örök vándor felesége lenne, nem adja hozzá. Marica kért, rimánkodott, hogy ez a tutajos más ember, nem iszik, gyűjti a pénzt. Kicsi házra, kicsi gyerekre, kicsi tutajra… Nem válaszolt Jano. Nem beszélt többet. Harmadnapra örökre lehunyta a szemét.

Az Anton elhallgatott. Befejezte a történetet.

– A Marica férjhez mente magát. A tutajos rendes ember, megvette bicikli, tudni kést éleznyi, fazikat fótoznyi…

Meg is mutatta. Bakra állította a biciklit, a nyergében ülve köszörűkövet hajtott. Kis vályúban víz folyt a kőre, szikrázva élesítette a késeket. Az asszonyok a faluban, ahol megállt, sorba álltak, mindnek volt éleznivalója. Anton akkurátusan újságpapírba csavarta a frissen élezett kést, úgy adta a gazdájának.

Nézem az ívben röpülő szikrákat, és az öreg Janót látom.

S még nem is sejtem, hogy egyszer majd az unokámnak egy verset olvasok, s akkor is Jano, a drótostót jut az eszembe, gyerekkorom emlékekbe vesző, kedves embere. 

Egyszer vót
- hó’ nem vót -
Volt egyszer egy
drótos tót.
Drótos tótnak
keze, lába.
Hátán volt a
ládikája.
Ládikában
lemez, bádog.
Bejárt vele
fél-világot.
Egyszer vót,
- hó’ nem vót -
elmaradt a
drótos tót.
Nem ugatott
kutya rája.
Nem zörgött a
ládikája.
Nem zörgött a
lemez, bádog.
mégsem lyukas
a kannátok!
Szőjem tovább
hát a szót?
Beteg lett a
drótos tót...
Azóta tán
meg is hótt...
(Kopré József verse)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>