A nagymama és az evolúció

Az eredeti nagymama-hipotézis még 1966-ból származik, ekkor publikálta William Hamilton brit tudós dolgozatát, melynek célja annak megmagyarázása volt, miért is élnek az emberek olyan sokáig. Az állatvilágra ugyanis az a jellemző, hogy a fogamzóképes kor után már nem számíthatnak hosszú életre az egyedek, hiszen beteljesítették feladatukat, vagyis továbbadták génjeiket. Közeli rokonaink, a csimpánzok is átlagosan ötven éves koruk körül fejezik be földi pályafutásukat a dzsungelben. Az ember azonban általában még több évtizedig is életben marad azután, hogy gyermekei megszülettek. Mi az értelme ennek? – tette fel a kérdést az evolúciós biológus, akinek mindig is másképp járt az agya, mint a többségnek.

Miért élnek olyan sokáig az emberek azután is, hogy beteljesítették életfeladatukat? A férfiak idős korukban is képesek a gyermeknemzésre, na de a nők? Ők miért élnek általában még tovább, mint a férfiak?

Finnországban már a 17. századtól pontosan vezették az anyakönyvi kivonatokat a születésekről, a házasságkötésekről és a halálozásokról. A tudósok így rögzített tényekre hagyatkozva végezhették el vizsgálatukat, amelynek során 537, 1702 és 1823 között született nő adatait elemezték. Számokkal bizonyítható: a hosszú életű asszonyoknak több unokája született, mint a korán elhalálozóknak. Ez két dologgal magyarázható: egyrészt, az idős emberek számára az unokáik jelentik az élet értelmét, szó szerint értük élnek, másrészt, a fiatal generációknak is szükségük van az idősek segítségére. 

A túlélés záloga

Hamilton arra a következtetésre jutott, hogy az emberi faj a nagymamáknak köszönheti az elérhető hosszú életkort. Ők segítettek lányaiknak az unokák felnevelésében, így a fiatal nők részt tudtak venni az élelem gyűjtésében.

A nagymamák védőszárnyai alatt az unokák kis vasgyúrókká növekedtek, egészségesebbek voltak kevésbé szerencsés, nagyszülői segítség nélkül felnövekedett társaiknál, többen érték meg közülük a felnőttkort, és adták tovább a hosszú élet génjét saját utódaiknak.

A nyolcvanas-kilencvenes években Kristen Hawkes amerikai kutatónő Tanzániában a hadza törzsnél végzett megfigyeléseivel támasztotta alá az elméletet. A törzs vadászó-gyűjtögető életmódot folytat, a mindennapi élelem megszerzése 7-8 kemény órába telik az őserdőben. Az első hónapokban a fiatal anyák a kisbaba ellátása mellett nem képesek erre. A hadza törzs szokásrendszere miatt a fiatal anya támogatásra nem a férjétől számíthat, hanem egy idősebb női családtagtól: az anyjától, egy nagynénjétől vagy egy idősebb unokanővérétől. A nagymama vagy pótnagymama az, aki megszerzi a majomkenyérfa gyümölcsét és bogyókat gyűjt a fiatal nő és annak nagyobb gyerekei számára. A nő és gyermekei neki köszönhetik a túlélésüket, számukra életbevágó a nagymama jelenléte.

A hosszú élet titka?

„A nagymama-hipotézis új megvilágításba helyezi, miért vált az emberi faj hirtelen képessé arra, hogy bárhová eljusson és bármit megtegyen – mondja Dr. Hawkes. – Ez a magyarázat arra, miként vehettük birtokunkba az egész bolygót.” A kutatók szerint ugyanis az idősek nem egyszerűen az utódok életben maradását segítették. Azzal, hogy a hosszú élet génje gyakoribbá vált, lehetőség nyílt arra, hogy az idősek tudásukat és tapasztalataikat továbbadják, így segítve a törzset a helyes döntések meghozatalában.

Később aztán a lipcsei Max Planck Intézet doktori iskolájának hallgatója, Friederike Kachel és csapata irányította a figyelmet újra a témára. Egy matematikai modellel ellenőrizték az elméletet. A számítógépes programmal ezer képzeletbeli ember utódainak lehetséges életét vizsgálták 500 generáción keresztül. Az egyik létrehozott csoportban az idős nők nagy figyelmet szenteltek unokáik gondozásának, a másikban viszont a gyerekek nem számíthattak a nagyszüleikre. A kutatók beszámolója szerint a nagymamával rendelkező családokban szépen fejlődtek a gyerekek, az anyák pedig több gyereket hoztak világra, mint a kontrollcsoportban. A várható életkort azonban nem befolyásolta a nagymamák közelsége.

„Bebizonyosodott a nagymamák pozitív hatása a megszülető unokák számát és azok túlélési esélyeit illetően, de a hosszú életre nem voltak hatással” – állítja Kachel.

A fiatal kutató szerint a számítógépes szimuláció folyamán ugyanaz zajlott le, ami a természetben: az első generációk tagjai átlagosan körülbelül 50 évig éltek. Ezt a tulajdonságot örökítették tovább a virtuális emberkék virtuális utódaikra: aki hosszabb életű volt, annak a gyermekei is hosszabb életre számíthattak. A rövid életűek leszármazottai közül azonban sokan hamar meghaltak.

A nagymama-hipotézis kritikusai szerint, ha az elmélet igaz lenne, egy idő után „túlerőbe” kellett volna kerülnie a hosszú élet génjének, ez azonban nem történt meg. Hogy miért él az ember mégis tovább, mint korábban? Erre nem született újabb tudományos magyarázat, de azt továbbra sem vonja senki kétségbe, hogy az emberiség történelme során a nagymamáknak fontos szerepük volt az unokák jóllétében. S hogy mikor kerül be ez a tény az iskolai történelemkönyvekbe? A választ egyelőre sűrű homály fedi, de egy biztos: a nagymamaság éppúgy ősrégi szerep, mint az anyaság.